A termésbiztonság és a csapadékellátottság összefüggései
Mint már a bevezetőben is említettük, egyre gyakrabban kérdezik a gazdálkodók, hogy a napjainkban jelentkező időjárási szélsőségek a magyarországi klíma természetes velejárói, vagy pedig valamilyen változások zajlanak az időjárásunk alakulásában? Tényleg megváltozott valami? Valami, ami azt eredményezi, hogy egyre gyakrabban sújtja a vetéseinket aszály, belvíz, vagy intenzív időjárási jelenségek. Mindenkinek vannak tapasztalatai, melyek alátámaszthatják, vagy éppen cáfolhatják a felvetéseket. A kérdés sajnos napjainkban is aktuális, hiszen a rendkívüli nyári szárazság és hőség következtében Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter augusztus utolsó napjaiban kihirdette az országos aszályhelyzetet. Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy Magyarországon 2010 volt a mérések kezdete óta legcsapadékosabb év, míg 2011-ben hullott országos átlagban a legkevesebb csapadék. A 2011-ben elkezdődött alacsony csapadékösszegekkel jellemezhető időszak folytatódott és folytatódik 2012-ben is, azzal a számottevő különbséggel, hogy a kedvezőtlen gazdasági hatások sokkal jelentősebbek.
Kezdő gazdászként mindenki szembesül vele, hogy a szántóföldi gazdálkodásban az időjárás adottság. Amikor országos károkról beszélünk, az esetek jelentős részében valamilyen összefüggésben mindig szóba kerül az időjárás. Vizsgálatot indítottunk tehát annak a megválaszolására, hogy milyen összefüggések mutathatók ki a csapadékellátottság és két legfőbb gabonanövényünk, az őszi búza és a szemes kukorica terméseredményeinek alakulásában az 1921−2010 közötti időszakban.
A búzatermesztést az 1950-es évekig a termésátlagokhoz viszonyítva is nagymértékű évjárathatások mellett az alacsony termésszintek jellemezték. Az intenzív technológiák elterjedése, a növénynemesítési programok új fajtáinak térhódítása következtében a '80-as évek végére a termésátlagok fokozatosan elérték az 5 tonnát. Ezt követően számos termelési tényező változásának hatására a terméseredményekben stagnálás következett be, annak ellenére, hogy a fajtakínálatban jelentős előrelépések történtek.
A kukoricatermesztésben is hasonló tendenciák zajlottak. A kezdetben 1,5 t/ha körüli termésszint az '50-es, '60-as évektől kezdve dinamikusan emelkedett, a '80-as évek végére meghaladta a 6 t/ha-os országos átlagot. A gazdaságszerkezeti változásokat követően a termésátlagok ugyan kismértékben visszaestek, de egy, a korábbi időszakokra jellemző tendenciáknál lényegesen kisebb mértékű növekedés kimutatható.
Az egyes intervallumokat jellemző átlagértékek információtartalma messzemenő következtetések levonását önmagában nem teszi lehetővé. A távolabb mutató összefüggések meghatározásához szükséges ismerni az adott periódusra jellemző szórásértékeket is, melyeket az átlag függvényében értékelve, a relatív szórás értékét kapjuk (relatív szórás= időszaki szórás/időszaki átlag×100). Ez az értékelés a különböző termésszinttel rendelkező időszakok termésingadozásainak összehasonlítását is lehetővé teszi. 1921-től évtizedenként párhuzamosan vizsgáltuk a kukorica és az őszi búza termésátlagainak, valamint a Szeged, Debrecen, Budapest, Szombathely és Keszthely meteorológiai állomások évi csapadékösszegéből számított csapadékátlag relatív szórásértékeinek alakulását. Megállapítottuk, hogy az adatbázis első évtizedeiben az alacsony termésátlagok mellett is jelentős relatív szórásértékeket kaptunk mindkét fő gabonanövényünknél (1. ábra). A '40-es években mind a búza, mind pedig a kukorica termésingadozása magas volt, melynek oka azonban nem termesztéstechnológiai vagy időjárási hatásokban keresendő. Az 1960-as évekig nem volt szoros kapcsolat a csapadék és a termésátlagok relatív szórásértékei között, azonban a trendekre jellemző volt, hogy a termésátlagokban tapasztalt évjárathatások, különösen a kukorica esetében, jelentősen meghaladták a csapadékeloszlásban megfigyelhető változatosságot. A búzatermesztésben, az egyes évtizedekben a relatív szórásértékek 14–21% között alakultak, míg a kukoricatermesztésben – mivel az évjárathatás jelentősebb volt − 20–25% között mozgott a relatív szórás (1. ábra).
1. ábra: a szemes kukorica és az őszi búza, valamint az időszaki csapadékátlag
relatív szórása 1921−2010 között évtizedenként
Nagyításhoz katt a képre
A '60-as évektől az évi csapadékösszegekben tapasztalt relatív szórásértékek fokozatosan csökkentek, kiegyenlítettebbé vált az egyes évjáratok csapadékellátottsága. A csapadék változatosságában tapasztalható tendenciával párhuzamosan a termések egyre magasabb termésátlagok mellett is kiegyenlítettebbek lettek. A vizsgált intervallumban a '80-as években volt a legkisebb mértékű a termésingadozás, melyhez kiegyenlített csapadékellátottság kapcsolódott. Az 1950-es években a csapadék variabilitása hasonló volt a '80-as évekéhez, az évtizedes országos csapadékátlag az '50-es években azonban 110 mm-rel magasabb volt. A szárazabb periódus ellenére a főbb gazdasági növények termésátlagai kiegyenlítettebbé váltak, mely azt jelzi, hogy a '60-as éveket követően a környezeti hatások szerepe fokozatosan csökkent a gazdálkodás eredményességében, vagyis a technológiai fejlődés és a jobb alkalmazkodóképességű és nagyobb termőképességű fajták és hibridek elterjedése képes volt ellensúlyozni a környezeti tényezők kedvezőtlen hatásainak egy részét. A '90-es évektől kezdődően ugrásszerűen megnőtt az évi csapadékösszegekben tapasztalható változatosság, a '80-as évekhez képest duplájára nőtt a relatív szórás (1. ábra).
Ez azt jelzi, hogy kiemelkedően csapadékos és igen száraz évek váltakozása jellemzi a napjainkig tartó időszakot. A csapadék variabilitásának növekedését ugrásszerűen követte a termésátlagok ingadozás-változása. Míg az őszi búza terméseredményei arányosan követték a csapadék változékonyságát, addig a szemes kukoricánál megfigyelt termésingadozások mértéke jelentősen magasabb volt, amely arra enged következtetni, hogy nemcsak a csapadék évi mennyisége ingadozik, hanem éven belüli átrendeződése kedvezőtlen a kukoricatermesztés szempontjából. Ez a tendencia nagymértékben rontja a gazdálkodás tervezhetőségét és a szektor versenyképességét.
A 2010-2012-es évek időjárási szélsőségei
Az 1971−2000 közötti időszak adataiból számított klímaátlaghoz viszonyítva vizsgáltuk a 2010, 2011 és 2012-es évek kumulált csapadékösszegeit Martonvásáron. A területre jellemző klímanormál (1971−2000 átlaga) szerint az éves csapadék összesített értékeinek vizsgálata során közel lineárisan növekvő tendenciát figyeltünk meg. A területre jellemző évi átlagos csapadékösszeg 533 mm. A grafikonon a klímaátlag, a valaha mért legcsapadékosabb (2010) és a legszárazabb (2011) év mellett feltüntettük a 2012-es év első 8 hónapjának havi csapadékösszegeit is (2. ábra). Míg 2010-ben 857 mm csapadék hullott a térségben, ami 60%-kal volt magasabb az átlagosnál, addig 2011-ben mindössze 210 mm csapadékot regisztráltunk, ami 61%-kal elmaradt a sokéves átlagtól. 2012. augusztus 31-ig Martonvásáron mindösszesen 201 mm csapadékot mértünk, ami arányosan a 2011-es értéknél csupán 19 mm-rel magasabb. Augusztus végéig az elmúlt két év csapadékossága kísértetiesen hasonlóan alakult. A gazdálkodók körében fogalommá vált rendkívül aszályos 2003-as évben a csapadék eloszlása az év első nyolc hónapjában azonos volt a 2011-ben és 2012-ben tapasztalt csapadékmintázathoz, azonban míg a száraz periódus 2011-ben az őszi és téli időszakban is folytatódott, addig 2003 év vége csapadékosabb volt. A jelenlegi aszályhelyzet tehát ahhoz hasonlítható, mintha két „2003-as évünk” lett volna közvetlenül egymás után.
2. ábra: a kumulált csapadékösszegek alakulása 2010−2012 között,
valamint az aszályos 2003-as évben Martonvásáron
Nagyításhoz katt a képre
Megvizsgáltuk, hogy az elmúlt másfél évben milyen mértékû vízhiány alakult ki a Martonvásár környéki szántóterületeken. A 3. ábrán a potenciális párolgás és a csapadékmennyiség különbségét szemléltettük 2010 januárjától 2012 augusztusáig. Hosszú idősorok alapján az évi potenciális párolgás hazánkban jelentősen meghaladja az éves csapadékmennyiséget, azonban a felszín vízvesztése csak abban az esetben tekinthető potenciálisnak, ha azt a vízhiány nem korlátozza. A vízkészletek csökkenésével párhuzamosan azonban a tényleges párolgás exponenciálisan csökken. 2010-ben a havi csapadékösszeg az év 8 hónapjában, az intenzív párolgású időszakban (májustól szeptemberig, július kivételével) magasabb volt, mint a légkör vízbefogadó képességének maximumát jelentő potenciális párolgás. A csapadéktöbblet hatására a talajok telítődhettek, ami azonban a 2011-es évben fokozott párolgást eredményezett. A 3. ábrán látható, hogy a potenciális vízvesztést feltételezve – a 2010-es vízkészleteknek köszönhetően – egészen a késő nyári időszakig a száraz időjárás sem okozott komolyabb aszályt. A szárazság azonban felemésztette a talajok vízkészletét, mely 2012-ben az ország túlnyomó részén komoly gazdasági károkhoz vezetett.
Ténylegesen változások zajlanak tehát a csapadék alakulásában, ami elsősorban nem azt jelenti, hogy hosszabb időszak átlagában mennyiségi változások figyelhetők meg, hanem azt, hogy egyre nagyobb változékonyság tapasztalható az egyes évek, vagy évszakok csapadékellátottságában. A kérdés azonban az, hogy mi okozza a termésbiztonság napjainkban tapasztalt mértékû csökkenését?
3. ábra: a természetes vízkészlet-változás alakulása Martonvásáron
2010. január 1. és 2012. augusztus 31. között, potenciális párolgást feltételezve
Nagyításhoz katt a képre
Az tény, hogy a gazdálkodás technikai feltételei az elmúlt évtizedekben fejlődtek. Az is tény, hogy a növényi alapanyagok potenciális termőképessége és alkalmazkodóképessége javult. Az időjárás is nyilvánvalóan változik, hiszen számos forrásból értesülhetünk újabb szélsőségekről. A termésbiztonság ilyen mértékû csökkenését azonban nem lehet csak egy-egy környezeti, vagy gazdálkodási tényezőnek tulajdonítani. Önmagukban nem okozhatnak ilyen mértékû változásokat sem a szélsőséges időjárási események, sem a gazdálkodás intenzitásának vagy a talajok szervesanyag-készleteinek csökkenése, sem pedig a talajvízszint drasztikus süllyedése stb. A probléma talán a Liebig-féle minimumtörvényhez hasonlítható, mert a termésbiztonság csökkenésének a magyarázata feltehetően valahol ezeknek a hatásoknak az eredőjében rejlik. Nem kérdés, hogy bármelyik gazdálkodási vagy környezeti tényező jelentős hiánya vagy anomáliája, kedvezőtlen körülmények között, a többi tényező negatív hatásait felerősítheti.
Ahogy nincsen két egyforma időjárású tenyészidőszak, úgy nincs két egyforma aszály sem. Mind a szárazság vertikális kiterjedése, mind pedig az okozott károk mértéke számos tényező függvénye. Sokszor csupán a növények fejlődési állapotát tekintve napok, vagy éppen néhány 100 méter távolság kérdése, hogy egy adott terület az időjárás szélsőségei miatt szenved-e komolyabb károkat vagy sem. A kedvezőtlen környezeti hatások következményeit jelentős mértékben lehet csökkenteni megfelelő területválasztással, agrotechnikával, de napjainkban a kárenyhítés egyik leghatékonyabb eszköze olyan stabil termőképességû fajták alkalmazása, melyek kedvezőtlen körülmények között is a legkisebb termésveszteséggel biztosítják a szükséges élelmiszer alapanyagot.
Dr. Varga Balázs – Dr. Veisz Ottó
MTA Agrártudományi Kutatóközpont, Martonvásár
A cikk szerzője: Dr. Veisz Ottó
