Beszédes, hogy a tizedik Görögország 11 milliárd eurót mutatott, a sorban következő összes többi (köztük Magyarország) összesen 67 milliárd eurót tudott fölmutatni. Ha viszont csak az élelmiszeripari vállalatok teljesítményét nézzük, Franciaország 16%-kal részesedik az összes uniós termelésből, ami csak a második helyre elég a német 17% mögött. A sorban a harmadik Olaszország volt (11,4%), míg a kilencedik-tizedik helyen holtversenyben Dánia és Svédország állt, mindkettő 2,2%-os részesedést mutatott föl. Az Európai Unióban Franciaországban a legnagyobb a mezőgazdaságilag hasznosított terület nagysága, közel 30 millió hektár, őt követi Spanyolország, Németország, az Egyesült Királyság és Lengyelország. Románia a hatodik, majd Olaszország, Írország, Magyarország és Bulgária a sorrend.

A termelés maga hihetetlenül sokoldalú, aminek alapja az ország földrajzi sokszínűsége, ezen belül célszerű megkülönböztetni az úgynevezett „kontinentális Franciaországot” (ami gyakorlatilag az ország európai területét jelenti, rendszerint Korzikával együtt értve) és a tengerentúli területeket, amik zöme a trópusi vagy szubtrópusi övben található. Emiatt az utóbbiak mezőgazdasága egészen más, mint az európai területeké, hiszen Francia-Polinézia, Réunion és Mayotte szigete, a Francia-Antillák (Guadeloupe és Martinique), Új-Kaledónia és Francia-Guyana gazdálkodói alapvetően más természetföldrajzi (és tegyük hozzá, szocio-ökonómiai) feltételek között dolgoznak, mint az európai kontinensen élő társaik. Lévén Franciaország hatalmas szigetvilággal és rendkívül hosszú tengerparti területekkel rendelkezik – Európán belül is –, a halászat is megkerülhetetlen tevékenységet jelent a mezőgazdaságban. További különbség az európai és a tengerentúli területek között, hogy a kontinensen gazdálkodók családi gazdaságai gyakorlatilag a nagy francia forradalom óta töretlen fejlődés eredményeként jöttek létre, míg a tengerentúli területeken gyakorlatilag a gyarmati, ültetvényes gazdálkodás volt a jellemző egészen a huszadik század közepéig.

Az ország területének 36%-át tekinthetjük műveltnek, 31% erdővel borított, az állandó gyepek 15%-ot tesznek ki, a beépített terület 9%, a felhagyott, bozótos, ugarterületek aránya 5%, az egyéb kategóriába 4% tartozik. „Más szemüvegen keresztül” nézve Franciaország területét, 53%-ban találunk mezőgazdaságilag művelt területeket, 25% az erdőgazdasági célra hasznosított terület, az ipar és a szolgáltatások 2, a szállítás 3%-ot foglal el, a sport, lakás és szabadidő célját 6% szolgálja, az egyéb kategóriába 10% tartozik. Általában igaz, hogy legnagyobb arányban az ország északnyugati területein művelik a földet, a keleti és déli országrészben nagyobb a nem művelt területek aránya, Gers, Midi-Pyrénées és Pyrénées-Atlantiques megyéket leszámítva, ezek aránya meghaladja az 50%-ot. Számtalan fórumon elhangzik, a gazdálkodók pedig folyamatosan kongatják a vészharangot amiatt, hogy nyolc–tíz évente gyakorlatilag egy francia megyényi területen szűnik meg végleg a mezőgazdasági művelés a művelésből való végleges kivonás – sokszor beépítés – miatt. Tény, hogy 1950-ben még 34,4, 2013-ban már csak 28,8 millió hektárt műveltek, a terület csökkenése mellett pedig komoly átrendeződés is történt a vetésszerkezetben, nagyságban és arányokban egyaránt. A GOF-növények vetésterülete ezalatt a bő hat évtized alatt 11,8 millió hektárról 13,1 millióra nőtt (34,3%-ról 45,4%-ra), a takarmánynövényeké 19,5 millióról 14,2 millióra csökkent (56,7%-ról 49,6%-ra). De míg közel hatvan év alatt a művelt terület közel 14%-kal csökkent, a francia élelmiszergazdaság által megtermelt érték ennél rövidebb idő alatt, 1970 és 2013 között öt és félszeresére, 13,6 milliárd euróról 73,9 milliárdra nőtt! Ha pedig hozzávesszük a szubvenciókat is, a szám gyakorlatilag meghatszorozódott, hiszen 13,8 milliárdról 82 milliárdra emelkedett. Ha már a támogatások szóba kerültek, 2012-ben a kontinentális Franciaországban a gazdaságok árbevételének átlagosan 10,8%-át tették ki ezek, de nagyon jelentős regionális szórást is mutatva – míg a hegyvidéki területeken sokszor akár 45%-ot is elért ez a mutató, a síkvidéki és/vagy intenzív gazdálkodást folytatók körében jóval átlag alatt maradt. A tengerentúli területek esetében ennél jóval magasabb volt a támogatások aránya az árbevételben, mégpedig 23,9%.

Ami az élelmiszergazdaság nemzetgazdasági súlyát illeti, az egyik legfontosabb mutató a terület a GDP-hez való hozzájárulása, ami 2013-ban 3,6%-volt, ami termelésre és feldolgozóiparra szétbontva 1,5 és 2,1%-ot jelent. Elgondolkodtató, hogy 1980-ban még közel 7% volt ez a szám, nagyjából fele-fele arányban megosztva a termelés és a feldolgozás között – az is igaz viszont, hogy akkoriban az élelmiszergazdaság még mesze nem mutatott olyan nettó élelmiszer-exportőri pozíciót, mint napjainkban. Noha az ország élelmiszer-külkereskedelmi mérlege már a nyolcvanas évek óta pozitív, igazán komoly többletet csak a kilencvenes évek második fele óta mutat, napjainkban pedig ez már folyamatosan és jóval meghaladja a 10 milliárd eurót évente! A pozitív egyenlegben legnagyobb szerepe a borok és a szemes termény kivitelének van (a mérlegben 10,6 illetve 7,4 milliárd eurót jelentettek 2013-ban), de fontos a tejtermékek (3 milliárd), az élőállatok (1,5 Md) és a cukor (1,235 Md) kivitelének szerepe. Ezzel szemben néhány termékkör külkereskedelmi egyenlege folyamatosan negatív, azaz az ország nettó importőr például halból és rákfélékből (-2,653 Md €), gyümölcsből (-2,466 €), tőkehús és belsőség (-1,087€) (2013-as adatok, az import folyamatosan nő, miközben a belső termelés egyre kisebb arányban képes a szükségleteket kielégíteni). Az ország hat legnagyobb élelmiszer-külpiaci célországa mind uniós tagország, ezen belül pedig „szomszéd” (az első Németország, ezt követi Belgium, az Egyesült Királyság, Olaszország, Spanyolország és Hollandia). Csak ezek után következik sorrendben az USA, Algéria, Kína, Svájc, Japán és Szingapúr – összességében a francia élelmiszerexport 72%-a kerül ebbe a 12 országba.

A másik fontos mutató az élelmiszergazdaságban foglalkoztatottak száma az aktív népességhez viszonyítva – ez 2013-ban a mezőgazdasági minisztérium statisztikai hivatala, az Agreste adatai szerint 5,65 volt, ami 1,44 millió teljes munkaidőben foglalkoztatottnak felel meg. Ha ezt megbontjuk a termelésre (mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halászat) és a kifejezett élelmiszeriparra, akkor az összes aktív 3,3%-a jut az első, 2,3%-a a második kategóriába. A számokat bő három évtizedes tendenciában vizsgálva viszont szembetűnő az élelmiszergazdaság munkaerő-piaci súlyának csökkenése: 1980-ban még az aktívak 9%-a dolgozott a termelésben, 3%-a a feldolgozásban. Ez egyben arra is rávilágít, hogy a feldolgozóipar munkaerő-felvétele alig csökkent, a termelésben viszont nagyon komoly visszaesés következett be ezen a téren, aminek két oka van: a gazdaságok és így a főállású gazdálkodók számának jelentős csökkenése (különösen a jelentős kézimunka-erővel járó ágazatokban), másrészt a termelékenység növekedése miatt egyre kevesebb szükség van alkalmazottakra. A munkaerő-piaci adatokkal összevetve a termelési adatokat ez azonnal vissza is igazolódik, hiszen a mintegy félmillió gazdaságra éves szinten csak körülbelül 800 ezer élőmunka-egység jut. Ezzel szemben a méreteit és termelési értékét tekintve kisebb, uniós szinten mégis listavezető Lengyelországban ez a mutató meghaladja a kétmilliót, Romániában a másfél milliót, Olaszországban az egymilliót, de még Spanyolország is megelőzi Franciaországot.

A gazdaságok száma a második világháború után még meghaladta a kétmilliót, 1988-ban már csak egymillió volt (közel fele kisgazdaság és majdnem ugyanennyi közepes méretű), napjainkban viszont már csak alig ötszázezer létezik. Szembetűnő a kis- és közepes gazdaságok számának drasztikus csökkenése, míg a nagygazdaságok száma, ha csak kis mértékben is, de emelkedett. A 100 hektárnál nagyobb gazdaságok aránya az összeshez képest 19%, mégis ezek használják a művelt terület 58%-át. A legnagyobb területet, a 100–200 hektár közötti gazdaságok foglalják el, míg a számarányukat tekintve legnagyobb kategóriát jelentő kisgazdaságok (az összes gazdaság egyharmada) 10 hektárnál kisebb területen gazdálkodik. Érdekesség, hogy míg 1988-ban még a gazdaságok kb. 95%-a egyéni gazdálkodót takart és csupán 5%-ot működtettek valamilyen társas formában, 2010-ben már 70-30% volt az arány: noha a gazdaságok száma felére csökkent, a társas formában működtetettek száma bő kétszeresére nőt!

A gazdaságok számának csökkenésével egy időben természetesen folyamatosan nő a birtokméret. 2010-ben az összes gazdaságot figyelembe véve ez az érték 56 hektár volt, de természetesen ez vidékenként és tevékenységi területenként hatalmas szórást mutat.
A legnagyobb területen a vegyes hasznosítású szarvasmarhát tartók gazdálkodnak, átlagosan 101 hektáron, őket követik a tejhasznú szarvasmarhákkal foglalkozók a maguk átlagosan 80 hektárjával.
Érdekesség, hogy a szántóföldi kultúrákat termelők csak a harmadikak a sorban, az ő esetükben az átlagos birtokméret 77 hektár, míg a legkisebb gazdaságok a zöldség- és dísznövénykertészetben vannak, átlagos méretük 9 hektár. A szőlősgazdák átlagosan 16, a gyümölcstermelők 15 hektáron gazdálkodnak. Érdekesség, hogy a gazdaságok között legkisebb számban pont a legnagyobb átlagos birtokmérettel bíró, vegyes hasznosítású szarvasmarha-tartók vannak és ezen gazdaságok száma csökkent legnagyobb arányban 2000–2010 között, kereken 40%-kal!

A 2000-es és 2010-es mezőgazdasági összeírás adatait összevetve két dolog azonnal szembetűnik: legnagyobb számban szántóföldi növénytermesztéssel foglalkoznak a gazdaságok és ez a kategória szenvedte el a kérdéses 10 éves időintervallum alatt a legkisebb „vérveszteséget”, mindössze 6%-kal csökkent a számuk. A második helyen található szőlős gazdaságoké 29, a vegyes profilú, azaz többféle állat- és növénykultúrával foglalkozóké már 36%-kal lett kevesebb.
A sorban a negyedik helyen álló húsmarhatartó gazdaságok száma 25, a juhokat és/vagy egyéb növényevőket tartóké 32, a tejhasznú szarvasmarhát tartóké 34, a sertés- és baromfitartóké 26%-kal csökkent. Jó ideje már a sereghajtók között vannak a gyümölcstermelők és a zöldségtermelők, az ő gazdaságaik körében 2000–2010 között 23, illetve 24%-ra került lakat. Hogy a tendencia esetükben mennyire riasztó, azt a termelők mindennél látványosabban éreztették Stéphane Le Foll miniszterrel a gyümölcstermelők szakszervezetének (FNPF) 2013-ban tartott, sorrendben 67. kongresszusán. A termelők nagyon borúsnak látták azt az évet, sokan úgy vélték, 2013 vízválasztó lehet az életükben – látványos és elgondolkodtató pillanat volt, amikor a szakszervezeti elnöki beszéd alatt mintegy egy tucat termelő letette a gazdasága kulcsát az eseményen részt vevő szakminiszter elé az asztalra azzal, hogy a jövő évi kongresszuson adjon választ arra, miért is jutottak ide? A miniszter egyébként nem vett részt az egy évvel későbbi kongresszuson… A gyümölcstermesztés „mélyrepülését” (de ez igaz a zöldségtermesztésre is) a szakma szerint jelentős részben az okozza, hogy az ágazat messze nem kap olyan mértékű támogatást, mint amit gazdasági súlya miatt megérdemelne, ennek tulajdonítják a már említett tendenciát, azaz azt, hogy 2000–2010 között a termelő gazdaságok egynegyede, a termőterület 35%-a eltűnt. Szintén szinte minden ágazatra igaz, hogy a versenytorzító hatások továbbra is jelen vannak, sőt, egyre súlyosabban érintik a termelőket, a termelői szervezetek pedig a jogszabályi ellentmondások miatt nem tudják teljes mértékben betölteni szerepüket. A gazdák folyamatosan hangsúlyozzák, szükséges a versenyjogi törvény olyan irányú módosítása, hogy az tekintetbe vegye az ágazati sajátosságokat, megszüntesse bizonyos szereplők (elsősorban a nagykereskedelem) monopolhelyzetét. Nagyon fontos az innováció és az alkalmazott kutatás erősítése, mivel ezek elengedhetetlenek a gazdaságok versenyképességének javításához, erősítéséhez. Akárcsak a többi gazdálkodói körnél, a kertészeknél is neuralgikus pont a környezetvédelem kérdése, ahol senki nem hajlandó elismerni azokat az erőfeszítéseket, amiket a termelők nem csak közvetlenül a termékminőség, hanem általában a társadalom által is használt környezet állapotának javítása érdekében tettek, aminek a közegészségügyi helyzet, a társadalom jövője egyaránt nyertese.

A francia mezőgazdaság által megtermelt érték 1980-ban folyó áron számítva még csak 16,1 milliárd euró volt, 2013-ban már elérte a 32,1 milliárdot. Ezt egy igen intenzív növénytermesztésnek és állattenyésztésnek lehet köszönni, a sarokszámok impozánsak. Az őszi búza vetésterülete ebben az évben 4,983 millió tonna volt, a hektáronkénti átlagtermés 7,1 tonna, a megtermelt teljes mennyiség 36,9 M t. Kukoricából 1,84 millió hektárról 15 millió tonna szemes termény került le, ami 8,2 t/ha termésnek felel meg. Hatsoros és kétsoros árpát 1,636 millió hektáron arattak, összesen 10,3 millió tonna mag került a magtárakba. A repce 1,438 millió hektárt (3 t/ha, 4,4 M t), a napraforgó 771 ezer hektárt (2,1 t/ha, 1,6 M t), a cukorrépa 394 ezer hektárt (85,7 t/ha, 33,7 M t), a burgonya 161 ezer hektárt foglalt el, a vető-, étkezési és ipari burgonya összesen 7 millió tonnát adott. Gyümölcsből ebben az évben 2,272 millió tonna termett, ebből az alma egymaga 1,78 millió tonnát tett ki. A tengerentúli megyék esetében a fő termékek természetesen egészen mások, mint az európai területeken: legnagyobb mennyiségben a banánt és a cukornádat kell megemlíteni. Friss zöldségekből a burgonyát nem számítva 2013-ban 5,375 millió tonna termett, ami 800 ezer tonnával kevesebb, mint az ezredfordulón volt. Listavezető a paradicsom 745 ezer tonnával, majd a sárgarépa (565 ezer tonna), a salátafélék (419 ezer tonna) csemegekukorica (350 ezer tonna) következik a sorban.

Az állatállomány esetében szarvasmarhából 2013-ban 19,1 millió volt, ezzel Franciaországé a legnagyobb állomány az Európai Unióban. Az állomány csökkenése az utóbbi években úgy tűnik, megállt, ami nem mondható el a gazdaságok szarvasmarhatartással foglalkozó gazdaságokéról. Ezeknek több mint a fele megszűnt 1990–2010 között, ugyanakkor az egy gazdaságban tartott állatok száma nagyjából megduplázódott ugyanezen időszak alatt. Sertésből „csak a harmadikak” Németország (28 millió) és Spanyolország (25,5 millió) mögött a maguk 13,4 millió állatával, de alig lemaradva követi őket Dánia, Hollandia és Lengyelország. A juhtartásban csak az ötödikek 7,2 millió állattal – az éllovas Egyesült Királyságnak bő háromszor nagyobb az állománya (22,6 millió), de megelőzi Franciaországot Spanyolország (16,1), Görögország (9,5) és Románia (9,1) is. Kecsketartásban sem a franciák a legnagyobbak, noha a kecskesajtok keresett termékek, a harmadik-negyedik helyen vannak a romániai termelőkkel, mindkét országban 1,3 millió kecske van. A legnagyobb kecskeállomány a görögöké (4,3 millió), a második helyen a spanyolok vannak (2,6 millió). Noha a legtöbb szarvasmarha Franciaországban van, az EU-ban tehéntejből a legtöbbet Németország állít elő (30,3 millió tonna), Franciaország csupán a második 24,2 millió tonnával. A gazdaságok számának csökkenése a juh és kecske esetében még siralmasabb képet mutat, mint a szarvasmarhánál – 1979–2013 között a juhtartó gazdaságok háromnegyede, a kecsketartóknak kilenctizede tűnt el nagyjából három évtized alatt! Meglepő viszont, hogy ezen döbbenetes gazdaságszám-csökkenéssel párhuzamosan a juhállománynak csak 45%-a tűnt el, a kecskeállomány pedig szerény mértékben ugyan, 7%-kal, de nőtt! A sertéságazatban sem sokkal jobb a helyzet: a 2000-es mezőgazdasági összeírás szerint az országban 67 400 gazdaságban összesen 15,002 millió sertést tartottak, míg 2013-ban már csak húszezren foglalkoztak sertéstartással, az állomány 13,428 millió állatot számlált. A csökkenés a legkisebb gazdaságok esetében volt a legszámottevőbb, az 1–19 állatot tartók négyötöde hagyta abba az állattartást a kérdéses időszakban, a 20–499 állat esetében csak bő felük. Az 500–999 állatot számláló gazdaságok esetében valamivel kevesebb, mint 50%-os a csökkenés, az 1000–1999 állatszám esetében csak minden harmadik gazda számolta fel ezt a tevékenységet, míg a kétezer állatnál többet tartó gazdák száma másfél ezerről kétezerre, a náluk található állatok száma pedig ennél nagyobb arányban nőtt.
A kecske- és sertéstartáshoz képest kevésbé riasztó a tágan értelmezett baromfiállomány helyzete, ahol 1990-ben 1,665 millió tonna carcasse-egyenértéknyi állatot tartottak (ebből 1,054 millió tonna volt tyúkféle). A mennyiség 2000-re 2,23 millió tonnára nőtt, amiből a tyúkfélék 1,17 millió tonnát tettek ki. 2010-re ez visszaesett 1,818 M t-ra (tyúkféle: 1,126 M t), azóta viszont egy viszonylag szerény bővülés és stabilizálódás tapasztalható.

Franciaország esetében nem szabad említés nélkül hagyni a borászatot, ahol a 2000-es évek legelejének még közel 60 millió hektoliteres termelése napjainkban 42–45 millió hektoliter között van évjárattól függően. A visszaesésben nagy szerepet játszott az ezredforduló körül tapasztalt borkrízis, ami elsősorban az asztali borok túltermelése okozott. Miután különösen Languedoc-Roussillon régióban végbement egy komoly ültetvénykivágás, szerkezet- és fajtaváltás, az ágazat helyzete stabilizálódni látszik. Ezzel a mennyiséggel Franciaország Olaszországgal és Spanyolországgal a világ három vezető borászati „nagyhatalmának” egyike, évjárattól függ, hogy a három ország közül éppen melyik a legnagyobb termelő.

Ami a francia mezőgazdaságban „megfogja” a külső szemlélőt, az az ágazat szervezettsége és a termelők összetartása. Ami persze alaposabb elemzés után már mutat bizonyos „hiányosságokat”, sőt látható, hogy a francia gazda jóval kevésbé „csapatjátékos”, mint egy holland vagy dán, de magyar kollégáiknak még bőven lenne mit tanulni tőlük! És itt nem is az érdekképviseletre és az alapesetben termékpálya-specifikus érdekérvényesítésre gondolok elsősorban (szinte minden termékpályának, valamint gazdálkodói típusnak megvan a maga saját szakszervezete), mert ezeken a területeken, lássuk be, nagyon fontos, hogy az adott termékpálya gazdasági súlya, hanem a szövetkezetekre. A francia szövetkezetek szerepe ugyanis megkerülhetetlen az agráriumban és az élelmiszeriparban, az általuk elért 83,7 milliárd eurós árbevétel (leányvállalataikkal együtt, 2012-es adat) az ágazat teljesítményének 40%-át jelenti és ez továbbra is növekvő tendenciát mutat. A 2850 szövetkezet és a 12,4 ezer gépszövetkezet összesen 160 ezer embert foglalkoztat, minden négy termelőből három legalább egy szövetkezetnek tagja!

A jövőt egyértelműen a szövetkezetek további fúziói fogják jellemezni, mivel a gazdasági feltételrendszer által megkövetelt és egyre magasabb „kritikus tömeget” csak ilyen formában tudják biztosítani (ez alól csak bizonyos réspiacokon aktív szövetkezetek jelenthetnek eseti kivételt). A fúziók mellett mind nagyobb számban alapítanak a szövetkezetek olyan gazdasági társaságokat, amik elsődleges feladata a megtermelt alapanyag feldolgozása és/vagy kereskedelme.

Ezek hatalmas előnye a szövetkezeti formával szemben, hogy klasszikus gazdasági társaságként működve nem köti őket a francia szövetkezeti forma két alapvető előírása: a területi lehatároltság és a tagokkal való, minimum 80%-os árbevétel-arányos gazdasági tevékenység kötelezettsége. A gazdálkodók számának folyamatos csökkenése ugyanakkor közvetlenül nem veszélyezteti a szövetkezetek létét, mivel a folyamat egyben egyre nagyobb gazdaságméreteket is jelent, ennek következtében a termelési szint nem csökken, az árualap mértéke változatlan marad. Hosszabb távon viszont egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy egyes területeken olyan területnagyságon gazdálkodó termelői csoportok, társas vállalkozások jelennek meg, amik önmagukban is számottevő piaci tényezőt képviselnek, így fennmaradásukhoz, eredményes gazdálkodásukhoz nem lesz szükségük a szövetkezeti háttérre.

Napjaink kérdése az is, hogy a legnagyobb szövetkezetek miért kezdték meg külföldi terjeszkedésüket, hogyan tudják ehhez megnyerni a tagok jóváhagyását és miként tudják azt a teljesen új szemléletet, működési elvet és nem utolsósorban finanszírozási hátteret biztosítani, ami ehhez szükséges. Az általános gyakorlat az, hogy a klasszikus értelemben vett alaptevékenységet továbbra is a szövetkezet keretein belül folytatják, minden mást pedig holding formában működtetnek, ami lehetővé teszi külső finanszírozási források bevonását. De több francia szövetkezet már Magyarországon is jelen van (Limagrain, Euralis, Axéréal) – megérjük-e, hogy magyar szövetkezet jelenik meg Franciaországban?

Somogyi Norbert,

NAIK

Termelői piac Condom-ban

A cikk szerzője: Somogyi Norbert