Bevezetés

Az elmúlt időszakban a hazai tejelő tehenészetekben a folyékony kiegészítő takarmányokat, mint a biodízel (pl. glicerin), a cukor (pl. melasz) és az aminosav gyártás melléktermékeit (pl. anyalúg) egyre nagyobb mennyiségben etetik. A melléktermékek minősége sok esetben tételenként változó, a gyártástechnológiai folyamatokból visszamaradó anyagok pedig az állatállományra állategészségügyi és egyéb szempontból kockázatot jelentenek. Jelen cikkben az említett kiegészítő takarmányok előnyeit és potenciális veszélyforrásait gyűjtöttük össze, már elöljáróban hangsúlyozva azt, hogy az itt bemutatott termékek szakmai alapokon nyugvó és átgondolt használata egyértelműen javasolható az állattartó telepek számára. Mindemellett fel kell hívni a gyakorlatban dolgozók figyelmét arra, hogy pontosabb információkkal szükséges rendelkezniük az itt bemutatásra kerülő anyagokkal kapcsolatban, mivel több esetben valójában többkomponensű termékeket használnak (pl. melasz és glicerin keveréke stb.), de a telepi receptúrákban mégis csak egykomponensű kiegészítő takarmányként szerepelnek! Ez jelentősen megnehezíti a telepen receptúrakészítéssel foglalkozó szakember tevékenységét, és sokszor a telepi vezetés sem méri fel pontosan az ebből eredő veszélyeket.

Biodízel-gyártási melléktermék (folyékony glicerin)

A biodízelgyártás során keletkező glicerin előállítás folyamatát VIDA (2015) és egyéb szerzők (BALOG, 2005; VAN GERPEN, 2005) munkái alapján az alábbiakban foglaljuk össze. A biodízel különböző növényi olajok (pl. repce, napraforgó) vagy állati zsírok katalitikus átészterezésével keletkezett zsírsav-metil-észter keverék. A folyamat első lépéseként növényi alapanyag esetén a gyártáshoz használt olajos magot tisztítják, préselik. Az így kinyert nyersolaj mellett nagy mennyiségű olajpogácsa keletkezik, amit alternatív fehérjeforrásként szintén egyre nagyobb mennyiségben használnak a takarmányreceptúrákban. Az olajat ezt követően katalizátor jelenlétében a reaktorban metanollal átészterezik. Katalizátorként rendszerint alkáli vegyületeket (NaOH, KOH), savakat (H2SO4, HCl) vagy enzimeket (lipáz) használnak. Az átészterezés után leválasztott folyékony glicerin 50% szabad glicerintartalommal bír és még nagy mennyiségben tartalmaz metanol-, só- és szappanmaradványokat. Az anyag további felhasználása érdekében annak finomítására van szükség. Ezért a glicerinből a metanolt lepárlással eltávolítják, így kb. 85%-os tisztaságú „feed grade” (takarmányozási minőségű) glicerin keletkezik. További finomítással „food grade”  (élelmiszeripari minőségű), >99,5%-os tisztaságú glicerin állítható elő.

A kereskedelmi forgalomban kapható glicerin potenciális veszélyforrásának az átészterezést követően visszamaradó metil-alkohol tartalmat tekinthetjük. Egy külföldi vizsgálat adatai szerint a gyűjtött mintákban a glicerintartalom 38 és 96% között változhat, míg a metanoltartalom akár 4–11% is lehet (HANSEN és MTSAI, 2009 cit. VIDA, 2014). A glicerin alkalmazásának lehetséges veszélyforrásai tehát jelen vannak a hazai, főleg a telepi gyakorlatban, ami a termékek minőségének fokozottabb ellenőrzését indokolja (részletesen lásd. Agro Napló. 2015. 19. 6., Vida és mtsai:

A glicerinetetés potenciális veszélyei). Mindezek következtében a glicerin etetése naponta és állatonként biztonságosan 0,5–1 kg-os dózisban javasolható.

Szénhidrátforrások (melasz, cukrok)

Annak ellenére, hogy a nem strukturális szénhidrátok, NSC (ide tartozik a keményítő és a cukor) részaránya az etetett hazai takarmányadagok szárazanyag-tartalmának akár a 35–40%-át is elérheti, viszonylag kevés figyelmet kap e táplálóanyag-csoport bendőbeli lebomlásának komplex szemléletű megközelítése. A strukturális (cellulóz, hemicellulóz) és nem strukturális szénhidrátok (NSC, NFC) egyszerűsített felosztását ISHLER és VARGA (2001) alapján az 1. ábrán szemléltetjük, míg a nagy tejtermelésű tehenek szénhidrát ellátottságára vonatkozó javaslatot a

táblázatban  foglaltuk össze.

A hazai receptúrákban több esetben az indokoltnál nagyobb mértékben támaszkodnak a fő keményítőforrásnak tekinthető szárított kukoricadara etetésére, miközben a takarmányadagok cukorban többé-kevésbé hiányosak. A bypass (bendőben le nem bomló) keményítőforrások (szárított kukoricadara, roppantott kukorica) kizárólagos használata helyett olyan nem strukturális szénhidrátforrások receptúrákba történő beillesztése is javasolt, amelyek döntően a bendőben állnak a mikrobák rendelkezésére (pl. nedves kukorica, búza, árpa, melasz, cukor). A telepi gyakorlatban sokszor előfordul az abrakadag nagyarányú etetése, a bendőben kevésbé vagy ezzel ellentétben nagymértékben lebomló szénhidrátforrások túlzott szerepeltetése.

A gyorsan lebomló szénhidrátforrásokhoz tartozó nedves kukoricadara esetében hibaforrás lehet viszont, ha túl nagy szárazanyag-tartalommal tartósítják és nem megfelelő szemcsemérettel állítják elő (roppantás és/vagy darálás nélkül). Ez a tartósított kukoricadara keményítőtartalmának alacsony mértékű emészthetőségét okozhatja, ami közvetve energiahiányt idézhet elő a laktáció alatt.

A bendőbe kerülő (egyszerű) cukrok könnyen fermentálható energiaforrást jelentenek a bendőmikrobák számára és nagyrészt propionátra bomlanak le. A túl sok könnyen fermentálható szénhidrátforrás – főként akkor, ha kellő átmeneti idő nélkül etetik – olyan anyagcsere-megbetegedéseket okozhat, mint pl. a heveny laktacidózis. Megfelelő mennyiségben történő etetésük viszont – amennyiben az adag strukturális és nem strukturális szénhidrát-tartalma egyensúlyban van – kedvező hatású a mikrobafehérje-szintézisre, ami közismerten energiaigényes folyamat.

Az utóbbi időben, a rendelkezésre álló olcsó folyékony cukorforrások nagyobb részarányú használata miatt, az etetett nagytejű teljes takarmánykeverékek (TMR) cukortartalma több esetben meghaladja a 7–8%-ot (a száraz anyag %-ában), ami a nagy keményítőtartalmú adagokkal (26–30%) együtt különösen veszélyes lehet.

A jövő szarvasmarha takarmányozásában, a receptúrában szereplő energiatartalom (NEl), tápláló- és egyéb biológiai hatóanyagok számszerű értékelése mellett az adagok összetételének komplex megközelítése és értékelése kiemelkedő jelentőségű lesz. Még nagyobb figyelmet kell szentelni a táplálóanyagok egymás közötti (pl. fehérje-keményítő-cukor ellátás összefüggései, ADF/NSC arány stb.) és azonos táplálóanyag-csoporton belüli (pl. bendőben lebomló és le nem bomló keményítő) interakcióira is.

Folyékony fehérjekiegészítők (anyalúg)

Egyes aminosavak gyártásánál a fermentorba adagolt cukorforrások mellett NPN-anyagokat (pl. karbamid, ammónium-szulfát), ásványi anyagokat, vitaminokat stb. is felhasználnak. A fermentációs szakasz végén a baktériumokat inaktiválják, majd szűréssel eltávolítják a fermentléből. A szűrés után visszamaradt anyagot besűrítik, és az előállított aminosavat kikristályosítják. Az aminosav kinyerése után visszamaradó melléktermék az anyalúg, amely jelentős mennyiségű nyersfehérjét tartalmaz (a száraz anyag döntő részét, kb. 75%-át a N-tartalmú anyagok adják). A nyersfehérjének elhanyagolható részét teszi ki a valódi fehérje, így ezt a mellékterméket csak a kérődző állatok (szarvasmarhák, juhok, kecskék) takarmányozásában lehet felhasználni. A gyakorlat számára rendelkezésre álló anyalúg ár-érték aránya kimagasló, ugyanakkor etetése fokozott figyelmet igényel!

TÓTH (2015) bendőkanüllel ellátott tinókkal végzett vizsgálatai szerint az anyalúg NPN anyagainak nagyobb része az etetést követő első órában lebomlik. A szerző adatai szerint a naponta és állatonként 2 kg mennyiségben etetett anyalúg az etetést követő első órában már tízszeresre növelte a bendőfolyadék NH3-tartalmát, ami fokozza az ammóniatoxikózis előfordulásának veszélyét (2. ábra). A szerző megállapította, hogy az anyalúg javította a mikrobiális aktivitást, ami a bendőbaktériumok jobb N-ellátásával magyarázható. Az anyalúg mennyiségének naponta és állatonként 1 kg-ról 2 kg-ra történő emelése már nem fokozta tovább a mikrobák aktivitását, ami feltehetően azzal indokolható, hogy a baktériumok további szaporodását a rendelkezésre álló energia limitálta.

Ezen modellvizsgálati eredmények, és az üzemi tapasztalatok is azt mutatják, hogy az anyalúg etetési dózisánál célszerű az 1 kg-os napi mennyiséget (kg/állat/nap) betartani, illetve az etetett takarmányadag NFC (keményítő, cukor, fermentálható rostforrások) tartalmára fokozottan ügyelni. Ismert, hogy a bendőmikrobák energiaellátása mellett fontos feltétele a hatékony mikrobafehérje-szintézisnek, és így az NPN-anyagok (pl. karbamid, ammónium-szulfát) megfelelő bendőbeli hasznosításának a bendőfolyadék kiegyensúlyozott pH-ja (6,4–6,8 között). A telepi gyakorlatban dolgozó szakemberek számára külön odafigyelést igényel az is, hogy egyéb NPN-anyagokat (pl. karbamid) natúr és retard formában széles körben használnak a takarmánygyártó/forgalmazó cégek az egyes termékekben. Kedvezőbb az NPN-anyagok hasznosulása, ha az ammónia lassan, szabályozottan szabadul fel, mert így pl. a karbamid nitrogénje 80%-os hatékonysággal hasznosul a bendőbeli mikrobafehérje-szintézis során. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a bendőben nem hasznosított ammónia a májban karbamiddá alakul, ami a vérplazma karbamidtartalmának növekedését eredményezi, ez pedig ronthatja a telep szaporodásbiológiai mutatóit. Amennyiben a tejelő tehenészetekben ez a probléma fennáll mindenféleképpen javasolt az adag fehérjeforrásainak részletes áttekintése, és az alkalmazási dózisok (jelen esetben folyékony anyalúg) felülvizsgálata (

Dr. Tóth Tamás

Kaposvári Egyetem, Takarmányozástani Tanszék

A cikk szerzője: Dr. Tóth Tamás