A szójadara az állati takarmányok egyik legnehezebben helyettesíthető összetevője, ugyanis a hatékony takarmányozáshoz szükséges négy legfontosabb esszenciális aminosav (lizin, metionin, treonin és triptofán) a legnagyobb mennyiségben és a legoptimálisabb arányban a szójadarában áll rendelkezésre. A globális szójatermelés 82 százalékát a nemzetközi kereskedelemben is meghatározó azon három ország (USA, Brazília és Argentína) biztosítja, ahol a géntechnológiailag módosított (GM) szójabab termesztésének aránya 90 százalék felett van. A világpiac főbb szójaexportőreinél versenyképes a szójatermesztés, ám ez nemcsak a géntechnológia alkalmazásának tulajdonítható, hanem az ezer hektárt meghaladó „modern” gazdaságok üzemméretének is (akadnak 100 ezer hektáros óriásfarmok is). Ezzel szemben több országban a hatékony szójatermesztést – a génmódosított szervezetek alkalmazásának tiltása mellett – az igen kicsi, 50 hektár alatti birtokméret is akadályozza.

A szójabab és származékainak (szójadara, szójaolaj) sokoldalú felhasználása rendkívül komplexé teszi az értékláncot (1. ábra), noha a szójabab kereskedelmét és feldolgozását (crushing) globális szinten a terménykereskedelemben ismert négy multinacionális cég (ABCD) uralja, vagyis az Archer Daniel Midlands (ADM), a Bunge, a Cargill és a Luis Dreyfus.

Az óriáscégek mellett azonban a terménykereskedelemben, a másodlagos feldolgozásban és a kiskereskedelemben érdekelt piaci szereplők száma megsokszorozódott az évtizedek során. A sokszereplős értékláncban a nyereség maximalizálására irányuló törekvések egyre élesedő versenyt teremtenek. A kihívásokkal teli környezetben a piaci részesedés növelésének egyik népszerű eszköze lett a „megosztott/közös értékteremtés”, azaz a szociális és a környezeti problémák iránti elköteleződés a szigorú kritériumrendszerek mentén, amit tanúsítványok/megkülönböztető jelzések (fenntarthatósági tanúsítványok, GMO-mentességet vagy akár az ökológiai gazdálkodást tanúsító védjegyek) segítségével kommunikálnak a cégek a vásárlók felé.

Globális iparág vs. fenntarthatóság

Globális szinten a 9,15 milliárd főre növekvő népesség ellátása az élelmiszer-termelés 70 százalékos növekedését feltételezi 2050-re. A fejlődő országok (Kína, India) állatitermék-fogyasztásának növekedésével és a bioüzemanyagok elterjedésével a világ szójatermelése már így is minden szántóföldi kultúránál nagyobb mértékben növekedett az elmúlt évtizedekben, meghaladva a 300 millió tonnát (+ 142 százalék vs. 1995/1996) a 2014/2015. gazdasági évben (2. ábra).

A hosszú távú előrejelzések szerint a világ szójatermelése akár 390 millió tonnára is nőhet 2050-ig, ami a termőterület-igény növekedése miatt még több természeti terület művelésbe vonását eredményezheti. A földtulajdonhoz kapcsolódó konfliktusok, a rendkívül rossz munkakörülmények (modernkori rabszolgaság) Dél-Amerikában, a monokultúrák és a GM-növények termesztése, valamint a vegyszerhasználat okozta károk, a kontinenseken átnyúló kereskedelem és mindezek következményeként az emberi jogok sérülése ugyanakkor jelentős nyomást gyakorol az ökoszisztémára. A szójatermelés hosszú távon ilyen formában nem fenntartható.

A nyugat-európai országok felelősségtudatának erősödésével a fenntartható termelésből származó javak iránti igény egyre inkább növekszik, és ehhez kapcsolódóan a szójaértéklánc mentén is megjelentek az ún. önkéntes tanúsítványok. A tanúsítvánnyal rendelkező szójatermékek legtöbbször prémium áron értékesíthetők a nemzetközi piacon, nem mellesleg a tanúsítvány egy olyan PR-eszköz, amellyel adott cég vagy ország versenyelőnyhöz juthat. A tanúsítvánnyal jelzett termékek előállításának, forgalmazásának, illetve felhasználásának igénye természetesen az értéklánc számos pontján megfogalmazódik, az önkéntes tanúsítványok gyors terjedését viszont sokszor számos tényező gátolja. Például ha a fogyasztó a tanúsítvánnyal ellátott szójababbal vagy a származékaival nem kerül közvetlen kapcsolatba, mert azok csak köztes termékként vannak jelen az adott élelmiszerben, a tanúsítványok hatása nagymértékben csökkenhet egyéb fogyasztásösztönző eszköz hiányában. Ilyen élelmiszerek többek között a húsok, a húskészítmények, a tej és a tejtermékek, illetve a tojás. Ezzel szemben a szójababból közvetlenül előállított élelmiszereknél (szójaital, szójadesszertek, tofu, szójalapú húsalternatívák) a tanúsítványok nagyobb hatást gyakorolnak a fogyasztóra. Gátló tényezőnek tekinthető a tanúsítvánnyal ellátott szójabab és származékainak kiszámíthatatlan elérhetősége, ugyanis ezek a termékek nem mindig kaphatók a kívánt időben, helyen vagy mennyiségben, és az árprémium is rendkívül széles tartományban ingadozhat.

Továbbá a tanúsítási eljárás adminisztratív korlátai és a tanúsítással járó költségek, úgymint az előírt kritériumrendszernek megfelelő termelési gyakorlatra való átállás költségei vagy a rendszerköltségek (tagdíj, auditálás, logisztikai költségek) – azaz az „értékteremtés” költségterhe – a termékpálya szereplői számára nem egyforma mértékű. Megtérülésük egy kisebb méretű termelő esetében az öt évet is meghaladhatja. E tényezők kiküszöbölése összefogást igényel, a termelők, a felhasználók, a kereskedők,
a feldolgozók, a befektetők, a tanúsító szervezetek, a kormányzat és a fogyasztók részéről egyaránt.

Világszerte alkalmazott tanúsítványok

Az önkéntes tanúsítványok használatához az egyéni és/vagy kollektív kötelezettségvállalásra épülő tanúsítási rendszer kidolgozása általában civil szervezetek (pl. World Wide Found for Nature – WWF) közreműködésével történik. Az elsőnek számító kezdeményezés az ún. Bázeli Kritériumok (Basel Criteria for Responsible Soy) megjelenése volt 2004-ben, amelyet a svájci Coop dolgozott ki a WWF együttműködésével a szója fenntartható termelése és felhasználása érdekében. Az irat számos kezdeményezésnek és szervezetnek a mai napig fontos kiindulási alapja (pl. Proterra tanúsítvány) a követelmények meghatározásakor. A szójaértékláncban alkalmazott legfőbb tanúsítványok – mint a Round Table on Responsible Soy (RTRS), a Roundtable on Sustainable Biofuels (RSB), a ProTerra, az Organic vagy a Fairtrade – sokszereplős nemzetközi kezdeményezések, tagjai a termelőtől kezdve a kiskereskedelmi vállalkozásokig bezárólag számos piaci szereplő, de civil természetvédelmi és társadalmi szervezetek, sőt pénzintézetek is képviseltetik magukat. A kötelezettségvállalásuk köre a kritériumrendszerüktől függően változhat. Bár saját tanúsító rendszerrel nem rendelkezik, ide sorolható a széles körű nemzetközi összefogás eredményeként létrejött, 400 tagot számláló Consumer Goods Forum (CGF), amely komoly szerepet vállalt az őserdők pusztításának megállításában 2020-ig.

Globális szinten az önkéntes tanúsítvánnyal ellátott szójabab mennyisége mintegy 5 millió tonna volt 2013-ban, a termelésből. 2 százalékot, az exportból 3 százalékot képviselt, míg tényleges értékesítésre már csak 2,1 millió tonna került (1 százalék). A fenntartható szójabab felára széles sávban mozog a tanúsítvány típusától függően. A legalacsonyabb prémiummal az RTRS (+0,3-1,5 százalék) címkével fémjelzett terményt lehet megvásárolni, míg a GMO-mentességnek köszönhetően a legmagasabb felárral az Organic (+58-89 százalék) és a ProTerra (+20-25 százalék) tanúsítvány rendelkezik.

Tanúsítvánnyal ellátott szója az EU-ban

A fenntartható tanúsítványokkal és a GMO-mentes jelöléssel ellátott szójabab és származékai legnagyobb piacának az Európai Unió számít. Éves szinten 32 millió tonna körüli mennyiségben  (12,9 millió tonna szójabab, 18,2 millió tonna szójadara, 0,1–0,4 millió tonna szójaolaj) vásárol szójaterméket a nemzetközi piacról. GMO-mentes igényét viszont csak csekély mértékben tudta kielégíteni 2014-ben, a 31 millió tonnára rúgó extrahált szójadara-szükségletének csupán 15 százalékát (5 millió tonna), bár a törekvések az EU fenntarthatósági stratégiájával összhangban ez irányban erősödnek. A GMO-mentes szójadara egyik legnagyobb felvásárlója Németország (1,0 millió tonna), Olaszország (0,8 millió tonna), Franciaország (0,7 millió tonna) és a skandináv országok (0,75 millió tonna). A felhasználás leginkább a baromfihús-előállításban és a tojástermelésben jelentős, a tejszektor kereslete bár növekvő tendenciát mutat, még mindig alacsony. Az EU belpiacán termelt szójabab mennyisége egyelőre alig 2 millió tonna, ezért egyre több ösztönzőrendszer kerül bevezetésre a szójatermesztés és egyéb alternatív fehérjeforrások előállításának támogatására.

Az európai országok növekvő elkötelezettségét a fenntartható, illetve a GMO-mentes szójabab iránt a nemzetközi tanúsítványok mellett egyre nagyobb számban megjelenő uniós és nemzeti szintű kezdeményezések is jelzik. Ilyen többek között a Brüsszeli Szójanyilatkozat (Brussels Soy Declaration), amelyet 2013 májusában írtak alá azon kiskereskedelmi láncok képviselői, amelyek a GMO-mentes szójára alapozott kínálat növelése mellett vállaltak kötelezettséget. A Donau Soja Kezdeményezést (DS) a hús- és a tejszektor szójadaraimport-függősége, és ezáltal az érintett ágazatok ökológiai lábnyomának csökkentése érdekében hozták létre, célja a Duna menti régióban a GMO-mentes szója termesztésének és a termőterület-potenciál kihasználásának ösztönzése. Donau Soja tanúsítvánnyal 2012 óta látják el a Duna menti régió országaiból származó szójaalapú/szójaszármazékot tartalmazó termékeket, az így jelölt szójabab mennyisége elérte a 120 ezer tonnát 2015-ben. A fenntarthatósági törekvések a takarmánygyártás és a megújuló energia használata kapcsán is érvényre jutottak. A takarmánygyártást illetően az Európai Takarmánygyártók Szövetsége (FEFAC) 2015 nyarán iránymutatást adott közre (Soy Sourcing Guidlines) azon tagszervezetei számára, amelyek figyelembe veszik az EU minimumkövetelményeit a fenntartható termelésből származó szójára vonatkozóan. Az EU Megújuló Energia Direktíva (Renewable Energy Directive – EU-RED) kapcsán az EU a társadalmi és nem kormányzati szervezetek azon kezdeményezését hagyta jóvá, amely szerint a bioüzemanyagoknak teljesíteniük kell az EU által elfogadott tanúsítványok (ISCC, RTRS, RSB) kritériumrendszerét.

Az Európai Unió tagországainak nemzeti szintű elköteleződése a fenntarthatósági tanúsítványokkal és a GMO-mentes jelöléssel ellátott szójatermékek felhasználása iránt példaértékű több nyugat-európai országban is (1. táblázat). Az elkötelezettség iránya és mértéke láthatóan országonként eltér, a kezdeményezők köre általában a kormányzat, a civil szervezetek vagy más piaci szereplők, az érintett ágazatok pedig jellemzően a takarmánygyártás, a hús- és tojás-, illetve a tejtermelés. Néhány ország kizárólag a fenntarthatóság irányába tett lépéseket (Hollandia, Belgium), míg többen 100 százalékban a GMO-mentes értéklánc megteremtését tűzték ki célul.

Ezzel egy időben és az állatállomány növelését szorgalmazó stratégiával párhuzamosan Magyarországon is markánsabbá vált a fehérjeimport-kitettség problematikája. A kormányzat elkötelezett a GMO-mentes termelés iránt, sőt hosszú távon célként tűzte ki ennek megvalósítását a teljes értéklánc mentén. Támogatta az Európai Bizottság jogszabály-módosítási javaslatát („opt-out” proposal), amely a tagállamok számára engedélyezte volna, hogy saját területükön korlátozzák vagy betiltsák az unió által már jóváhagyott, GMO-t tartalmazó élelmiszerek vagy takarmányok forgalmazását és felhasználását. Az Európai Parlament azonban e javaslatot 2015. október 28-án elutasította.

A szójadara kiváltására egyelőre nincsen elégséges egyéb fehérjeforrás a nemzetközi és a hazai piacon. Az aminosavak ára igen magas és erősen ingadozik, amit a globális piacot meghatározó szereplő, Kína jelentős mértékben befolyásol (például Oroszországot 100 százalékban ők látják el aminosavakkal). Annak érdekében, hogy Magyarországon a GMO-mentes élelmiszerek előállításához szükséges támogató eszközrendszert meghatározzuk, szem előtt kell tartani és vizsgálni kell, hogy: 

• versenyképes lehet-e egy magyar GMO-mentes védjegy a már létező, nemzetközileg elismert tanúsítványok mellett;
• van-e/lesz-e fizetőképes kereslet Magyarországon a hazai gyártású, GMO-mentes termékekre;
• milyen realitása van a GMO-mentes magyar élelmiszerek exportjának;
• mindezeket figyelembe véve, vajon a GMO-mentes takarmányozásnak mely állatfajok esetében lenne leginkább realitása;
• egy esetlegesen kialakuló versenyhelyzetnek milyen hatása lehet az állattenyésztési ágazatokra, ill. létre jöhet-e GMO-mentes felár a belpiacon;
• ha nem sikerül elegendő GMO-mentes szóját beszerezni, lehet-e ezt az igényt más fehérjeforrásokkal helyettesíteni;
• a hazai szójatermékek ár és beltartalom tekintetében versenyképesek-e az import szójadarával szemben.

A kutatási feladatokon túl természetesen elengedhetetlen a termesztéstechnológia vonatkozásában a szaktanácsadói hálózat kiépítése Magyarországon annak érdekében, hogy megfelelő minőségű alapanyag egyre nagyobb mennyiségben álljon rendelkezésre az értéklánc szereplői számára.

Dr. Tikász Ildikó Edit – Varga Edina,
Agrárgazdasági Kutató Intézet

A cikk szerzője: Dr. Tikász Ildikó Edit