Sikeres elszaporodásuk oka a morfológiai és biológiai adottságaikban, szaporodás-módjukban, és allelopatikus hatásukban rejlik. Jelentős szerepet játszik terjedésükben az ökológiai adottságokhoz való jó alkalmazkodóképességük, a klímaváltozás, a melegedő nyarak és a rapszodikus időjárás elviselése. Általában melegkedvelők, és sikeresen alkalmazkodtak a más fajokkal való versengéshez, az intenzív növekedéshez, valamint a modern gyomirtási technológiához. Ezért új kihívások elé állítják a gazdálkodókat, hiszen fel kell ismerniük ezeket az új fajokat, és hatékonyan védekezni ellenük.

A számos terjedő faj közül kiemelkedő fontosságú a selyemkóró (Asclepias syriaca). Őshazája Észak-Amerika, ahol több millió hektárnyi területen fordul elő. Évelő növény, mely szaporítógyökereivel és repítőszőrős magjaival egyaránt jól szaporodik. Európába az 1620-as évek végén került. Eleinte ipari felhasználásra, botanikus kertekbe és méhlegelőként telepítették. Az elvadult és agresszíven terjedő növény megjelent a ruderáliákon, szántóföldeken és gyümölcsültetvényekben egyaránt. Az Első Országos Gyomfelvételezéskor (1947–53) még nem élt a szántóföldjeinken, majd húsz évvel később jelezték az előfordulását kukoricában, búzában és tarlón is, igaz csak kis egyedszámban.

A III. Országos Gyomfelvételezéskor 16 ezer hektár szántóterületet fertőzött, és ezzel a 111. helyen szerepelt a listán, míg az V. felvételezéskor 2007-2008-ban már a 76. helyre került az 534 gyomfaj között. Elsősorban a homokos, laza talajokat kedveli, ezért itt tömegesen tenyészik, de ma már hazánk szinte egész területén megtalálható.

A szintén évelő, de gumókkal szaporodó mandulapalka (Cyperus esculentus) is inváziós gyomnövénynek számít. Gazdasági kártétele igen jelentős. Az 1970-es években a világ legfontosabb gyomnövényei között a 16. helyet foglalta el.

A mandulapalka származási helye Afrika északi, trópusi-szubtrópusi vidéke, de az Egyenlítőtől Alaszkáig előfordul. Az USA-ból az 1970-es évek elején a globális kereskedelem révén jutott el Európába. Hazánkba való behurcolása Hollandiából származó, fertőzött import Gladiolus szaporítóanyaggal történt. Magyarországon először 1993-ban Hévíz-Keszthely határában azonosították. Azóta elsősorban Somogy megyében terjed, eddig mintegy 10.000 hektáron fertőz.

Terjedését nagymértékben meghatározza, hogy a termőhellyel szemben igénytelen, a laza homoktalajoktól a kötött agyagtalajokig előfordul. A talajnedvességet tág határok között tolerálja, művelt és műveletlen területeken egyaránt megtalálható. Elsősorban apró, gyufafej, maximum borsó nagyságú gumóival szaporodik, amelyeket a talajjal együtt könnyen viszünk át az egyik tábláról a másikra.

Szintén komoly veszélyt jelent a köles fajok elszaporodása. Ezek főleg a kapáskultúrákban, a kukoricában, szójában okoznak jelentős károkat. A termesztett köles (Panicum miliaceum L.) az egyik legrégibb kultúrnövényünk. Az intenzív növénytermesztéssel vált nehezen irtható gyomnövénnyé. Főként a monokultúrás kukoricatermesztésben egyoldalúan használt klóramino-triazin herbicidek segítették elő az elterjedését, de a melegedő nyarak is nagymértékben hozzájárulnak fokozott kártételéhez. A termesztett kölesnek alfajait is ismerjük, de egyre több új köles faj is megjelent hazánkban. Így a cérnaköles (P. capillare) mellett megtalálható a gyomköles (P. ruderale), a parti köles (P. riparium), és a kései köles (P. dichotomiflorum). Ezek azonosítása, elkülönítése nem könnyű feladat. A buga, az érési idő, a szemtermés alakja, a növény habitusa a megkülönböztető bélyegek.

A köles fajok magprodukciója nagyon nagy, a termesztett kölesé 50–90 ezer db/növény, míg a gyomkölesé ennek akár kétszerese is lehet, ami részben megmagyarázza az agresszív és gyors terjedését. Az is elősegíti a köles felszaporodását, hogy jól tűri a szárazságot, és a kelési időszakban is beéri fele annyi vízzel, mint a kukorica. A kukorica érzékeny a kölesre, 3–5% borításnál már védekezni kell ellene.

A termesztett köles magjai a kukoricával azonos időben csíráznak. A magok döntő hányada 30 napos utóérés után kicsírázik, ezért a talajban csak kevés életképes mag marad, míg a cérna és a gyomköles magjai ősszel nyugalomban vannak, és csak tavasszal kezdenek csírázni. Jelentős hányaduk akkor is nyugalomban marad és gazdagítja a talaj gyommagkészletét. A gyomköles a ter­mesztett kölestől a virágzata alapján jól elkülöníthető.

Bugája laza, melynek ágai felállók. Az érési ideje hosszabb, mint a ter­mesztett kölesé, illetve szemtermése karcsúbb, melyek a füzérkével és a pelyvával együtt hullnak le.

A parti köles leggyakrabban folyók, patakok partján található meg. 2007-ben Zala megyében találták meg, ám azóta több megyében (Somogy, Veszprém) is komoly károkat okoz. Jóval magasabbra nő, mint a többi hazai köles faj, elérheti a 150 cm-es magasságot is. Bugája lazább, mint az előző két fajé.

A kései köles még csak a Nyugat-Dunántúlon gyomosít, de számíthatunk a gyors terjedésére. A fajt alapvetően megkülönbözteti a termesztett kölestől az, hogy szára és levele nem szőrözött, hanem csupasz. Az optimális csírázási hőmérséklete magasabb, így később csírázik, elhúzódó és folyamatos csírázására kell számítanunk. 

Az ellenük való védekezést megnehezíti a fajok eltérő csírázásbiológiája, hiszen eredményesen csak az 1–3 leveles növények ellen védekezhetünk. Ezért feltétlenül ismernünk kell, hogy területünkön melyik faj gyomosít.

A cikk szerzője: Nádasyné Ihárosi Erzsébet