Okszerű rostellátás genetikai alapon
Valamennyi gazdasági állat takarmányozásának legnagyobb kihívása, hogy a meglévő genetikai potenciált maximálisan kihasználjuk kiemelkedő teljesítmény és fenntartható költségviszonyok között. Ezen célkitűzés érdekében előtérbe kerül a genotípusra adaptált takarmányozás jelentősége és létjogosultsága. Az utóbbi évtizedek tenyésztői munkája az intenzív sertéshibridek térnyerését eredményezte, azonban a fajtatiszta egyedek esetében is genetikai és teljesítménybeli javulást tapasztalhattunk. Ismert, hogy az egyes sertéshibridek táplálóanyag-szükséglete jelentősen eltérhet egymástól: a konvencionális hibridek és a nagy teljesítményre predesztinált genotípusok eltérő nyersfehérje, emészthető energia- és aminosav-szükséglettel rendelkeznek. Ez elsősorban a termelési intenzitásukkal magyarázható. További fontos ismérv, hogy a nagy teljesítményre predesztinált hibridek esetében az emésztőtraktus morfológiai felépítése is eltérő: a vakbél és a vastagbél jóval nagyobb méretű, mint más konvencionális genotípusok esetében. Ezen egyedek a melléktermékeket tartalmazó, nagy rosttartalmú takarmányok etetése mellett is hatékony termelésre képesek, ami azzal magyarázható, hogy a megnövekedett bélfelületen nagyobb kiterjedésű mikrobapopuláció van jelen, aminek következtében hatékonyabb a mikrobiális fermentáció, és ennek eredményeként kialakuló illózsírsav-szintézis. Ezáltal a nagy rosttartalmú takarmányokból a megnövekedett illózsírsav-termelés eredményeként jelentős többletenergiához juthat az állat.
A különböző rostfrakciók ismeretének fontossága és okszerű alkalmazása
A receptúra készítésekor a különböző takarmány-alapanyagok nyersrosttartalmának ismeretén túl fontos lenne információt gyűjteni az egyes rostfrakciók mennyiségéről, oldhatóságukról, valamint azok emészthetőségéről. Korábbi tapasztalatok és a hazai gyakorlat is számos esetben csupán a nyersrost fogalmával értelmezi az adott takarmány rosttartalmát. Számos tanulmány foglalkozik a különböző rostban gazdag melléktermékek emésztésre és termelésre gyakorolt hatásával, azonban jelenleg nincs aktuális, új kutatási eredményre alapozott, korcsoportra és genotípusra adaptált nyersrostra illetve rostfrakcióra optimalizált ajánlás. Egyes ajánlások (General Nutritions for Swein, 2007) a potenciális energiaforrásként használható, a kukoricánál nagyobb rosttartalmú alapanyagok illetve melléktermékek esetében ezen alapanyagok energiaértékét a kukoricához viszonyítva határozzák meg, és ennek megfelelően fogalmazzák meg a különböző korcsoportok számára maximálisan bekeverhető ajánlásukat, nem szabva határt a takarmánykeverék nyersrosttartalmának, az ajánlott energiaérték biztosítása mellett. Ebből is látszik, hogy a nyersrost fogalma veszített jelentőségéből, sokkal fontosabb a takarmány rosttartalmát adó frakciók pontos ismerete és vizsgálata.
A gabonamagvak és a belőlük készült melléktermékek a sertések számára a legfontosabb energiaforrások, azonban ezen alapanyagok rosttartalmával is számolnunk kell. A gabonafélék legnagyobb arányban nem keményítőszerű szénhidrátokat (=NSP, pl. arabinoxilán, béta-glükán, cellulóz) és lignint tartalmaznak (Bach Knudsen, 2014). A rosttartalmat a gabona alapanyagok esetében tovább növeli még a pektin (Choct, 1997). A rozs, a búza, a kukorica és a cirok gazdag arabinoxilánban, míg az árpáról és a zabról ismert azok jelentős béta-glükán-tartalma. Ezen rostforrások oldhatósága viszont eltérő: a rozsban található arabinoxilán, és az árpa vagy zab béta-glükán-tartalmának oldhatósága jelentős, azonban a kukorica vagy a cirok arabinoxilán-tartalma kevésbé oldható, mint más gabonák rosttartalma, ezáltal fermentációs aktivitásuk is kisebb (Bach Knudsen, 2014). A kukorica és a kukorica eredetű melléktermékek oldhatatlan rosttartalma (pl. cellulóz, arabinoxiláz) jól, közel 40%-ban fermentálódik a növendék sertések emésztőtraktusában (Bach Knudsen, 1997).
Az emésztőrendszer vastagbél szakaszában hasznosul a takarmányozás útján felvett rostforrás, a bakteriális fermentáció eredményeként energia is képződik, ami a metabolizálható energia 15%-át teszi ki növendék sertések esetében (Varel és Yen, 1997). A bakteriális fermentáció során a rostforrás NDF- és ADF-tartalma fermentálódik, így nagyobb cellulóz- és hemicellulóz-tartalmú alapanyagot is sikeresen alkalmazhatunk növendék sertések takarmányozásában.
Saját, bevezető vizsgálati eredmények
A nagyobb hazai takarmánygyártó és -forgalmazó cégek közreműködésével a növendék sertés korcsoport által fogyasztott takarmányminták gyűjtésére és azok takarmányanalitikai vizsgálatára nyílt lehetőségünk. Az összegyűjtött minták nagyüzemi tenyész- illetve árutermelő sertéstelepekről származtak (n=22).
A takarmánymintákat biztosító üzemek genotípus tekintetében „A” genotípusú (n=16, hibridek és más nagy teljesítményre képes keresztezések) illetve „B” genotípusú (n=6, tisztavérűek és keresztezéseik) állományok voltak. A vizsgálatban résztvevő telepeken alkalmazott 30 és 70 kg közötti élősúlyú növendék sertés csoportok által fogyasztott takarmánykeverékek nyersrosttartalma az elvégzett kémiai vizsgálataink szerint 2,2 és 7,4% között mozgott, átlagosan 3,6% volt. NDF-tartalmuk 148 és 273 g/kg között változott, átlagosan 205 g/kg, míg ADF-tartalmuk 39 és 110 g/kg közötti, átlagosan 58 g/kg volt. Egyes minták esetében az „ajánlott” határt sem érte el a takarmánykeverék nyersrosttartalma, jól lehet élettanilag indokolt a malacok és később a növendék sertések takarmányában azon rostforrások alkalmazása, melyek nem növelik a béltartalom viszkozitását, viszont hozzájárulnak az egészséges bélflóra kialakításához (Wellock és mtsai, 2007). Ugyanakkor az „A” genotípusú egyedek esetében eredményesen alkalmaznak a gyakorlatban lényegesen nagyobb nyersrosttartalmú takarmánykeverékeket is (7,4% nyersrost). A nagyobb nyersrosttartalom a receptúrában alkalmazott melléktermékek jelenlétével magyarázható, melyek potenciális energia- és fehérjeforrások lehetnek, de etetésük a takarmány nyersrosttartalmát növelik.
Rostforrások, mint potenciális energiaforrások
A rostban gazdag alapanyagok fermentálható szénhidráttartalmuk miatt potenciális energiaforrások lehetnek, azonban a pozitív hatás elérésének érdekében fontos a rostforrás kémiai és fizikai tulajdonságainak ismerete, és ennek megfelelően az ideális arány megválasztása a receptúrában.
A különböző rostforrások élettani hatását és emészthetőségét nehéz meghatározni pusztán monomer összetételükből (Asp és mtsai, 1996). A rostban gazdag takarmány-alapanyag jellemzői közül fontos annak emészthető és nettó energiatartalma (NE), az emésztőtraktust kitöltő hatása, ADF- és NDF-tartalma illetve a vízmegkötő képessége. Ezen tulajdonságok alapvetően meghatározzák a takarmányfelvétel gyakoriságát és mértékét, továbbá hatnak az egyed növekedési paramétereire.
A szeszipari száraz gabonamag oldható anyagokkal (DDGS) értékes energiaforrás, hiszen emészthető (DE) és metabolizálható (ME) energiatartalma azonos a kukoricáéval, azonban rosttartalmával mindenképp számolni kell: ADF- (9,9%), NDF (25,3%) és TDF- (összes emészthető rost: 42,1%) tartalma a kukorica rostfrakció tartalmának háromszorosa is lehet (Stein és Shourson, 2008).
Kukorica DDGS etetése esetén növendék és hízó sertésekkel végzett kísérletekben arról számolnak be, hogy a kukorica-szójadara alapú takarmányok 20% részarányú DDGS-kiegészítés során a kontroll (DDGS-t nem tartalmazó) takarmányok etetése esetén tapasztalt növekedési teljesítmény fenntartható, azonban ha a DDGS arányát 40%-ra növelték már termelési depressziót tapasztaltak (Cromwell és mtsai, 1983). Szintén hasonló eredményeket figyeltek meg 15% DDGS-kiegészítés (Linneen és mtsai, 2008) esetén: nem csökkent a napi takarmányfelvétel (g), a napi tömeggyarapodás mértéke (g/nap) és nem változott kedvezőtlen mértékben a takarmányértékesítés mutatója sem (kg/kg) növendékekkel végzett kísérletükben 50 és 76 kg élősúly között. Szintén növendék sertésekkel végzett kísérletben (30–60 kg) 5 és 10% DDGS-kiegészítés (Gralapp és mtsai, 2002) illetve 88 és 105 kg élősúly között 19% DDGS-kiegészítés (Jenkin és mtsai, 2007) esetén sem tapasztaltak gyengébb termelési mutatókat a mellékterméket nem tartalmazó kontrolltakarmányt fogyasztó egyedek termeléséhez képest. Látható, hogy ezen vizsgálatok legfeljebb 20% DDGS-kiegészítést alkalmaztak eredményesen a receptúrában termelésbeli depresszió nélkül (McEwen, 2006, 2008; Augspurger és mtsai, 2008; Drescher és mtsai, 2008; Duttlinger és mtsai, 2008; Widmer és mtsai, 2008). Más kutatásokban kukorica-szójadara alapú késztakarmányok esetében 30% DDGS-kiegészítés szintén nem befolyásolta negatívan a növendék sertések teljesítményét (Cook és mtsai, 2005; DeDecker és mtsai; 2005; Xu és mtsai, 2007).
Búza DDGS etetésének hatását vizsgálva megállapították, hogy a 25% búza DDGS-kiegészítés 52–85 kg élősúly között nem befolyásolta negatívan a napi tömeggyarapodást és a takarmányértékesítést a búza és borsó alapú kontroll takarmányhoz képest (Widyaratne és Zijlstra, 2007). Azonban a búza és szójadara alapú kontroll takarmányt fogyasztó egyedek esetében 20 és 51 kg között az 5, 10, 15, 20 és 25% búza DDGS-kiegészítés lineárisan csökkentette a napi tömeggyarapodást és a napi takarmányfelvétel mennyiségét, viszont a takarmányértékesítés nem változott negatív mértékben. A búza DDGS-kiegészítés mennyiségének növelése 3, 6, 9, 12 és 15%-ra a befejező fázisban (52–113 kg) azonban már nem eredményezett termelésbeli különbséget a kontroll takarmánykeveréket és a búza DDGS-kiegészítést fogyasztó egyedek között (Thacker, 2006).
Más kutatások csökkent növekedési teljesítményről és a hasított test tömegének csökkenéséről számolnak be kukorica DDGS önálló és búzadarával történő keverése esetén szintén növendék sertésekkel végzett vizsgálataikban (Asmus és mtsai, 2012; Salyer és mtsai, 2012).
Látható, hogy a nagy rosttartalmú értékes energiaforrásnak számító melléktermékek felhasználásának eredményessége jelentős mértékben függ az adott melléktermék receptúrában használt mennyiségétől. Újabb kutatások (Wu és mtsai, 2016) viszont felhívják arra is a figyelmet, hogy a rostban gazdag alapanyagok receptúrába történő beillesztése esetén ajánlott a nettó energia- (NE) érték alapján történő formulázás, hiszen a negatív termelésbeli változások hátterében a megnövekedett nyersrost-, azon belül NDF- és ADF-tartalom, illetve a metabolizálható energia (ME) alapon történő formulázás is állhat. Az ME rendszer ugyanis túlbecsüli a nagy rost- és fehérjetartalmú összetevők energiaértékét (Noblet és Milgen, 2004).
Wu és mtsai (2016) növendék sertésekkel végzett 4 fázisú hizlalási kísérletében (29–120 kg) a kontroll (A) kukorica-szójadara alapú takarmányt egészítették ki 15% búzadara (B), 30% kukorica DDGS (C), valamint 15% búzadara és 30% kukorica DDGS (D) melléktermékekkel a különböző hizlalási fázisokban (I, II, III, IV) kezelésenként azonos NE-értékre történő formulázás során.
A kísérletben használt alapanyagok esetében ismert, hogy az NDF mennyisége a kukorica DDGS-ben körülbelül 3-szor nagyobb, mint a kukoricában, aminek következtében a C és D kezelésekben megnőtt a takarmánykeverék ADF- és NDF-tartalma (táblázat).
Számos kutatás arról számol be, hogy a rostban gazdag melléktermékek receptúrába történő beillesztésekor (ME rendszer alapú formulázás esetén), a megnövekedett nyersrost-, továbbá NDF- és ADF-tartalom következtében csökken a takarmányfelvétel (Asmus és mtsai, 2012; Cromwell és mtsai, 2011; Hardman, 2013; Salyer és mtsai, 2012). A takarmányfelvétel vizsgálatakor ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy azt befolyásolja a sertések fizikai bélkapacitása (Wu és mtsai, 2016) és az egyed kora, amely alapvetően meghatározza a szervek, így az emésztőtraktus tömegét és befogadóképességét (Kennelly és Aherne, 1980). Ennek hátterében a rostban gazdag alapanyagok tömegsűrűsége áll, amely meghaladja a kevésbé rostos alapanyagok tömegsűrűségét. Wu és mtsai (2016) kutatásukban vizsgálták a különböző takarmánykeverékekből felvett takarmány térfogatát is, és megállapították, hogy a kontroll takarmányból (A) az átlagos napi takarmányfelvétel sűrűsége 3,16 l/nap, a 15% búzadarát (B) tartalmazó takarmánykeverék 3,69 l/nap, a 30% kukorica DDGS (C) 3,21 l/nap és a 15% búzadarát és 30% kukorica DDGS-t (D) tartalmazó takarmánykeverék esetén átlagosan naponta 3,27 l/nap az I. hizlalási fázisban. Kutatásukban csak ebben a fázisban tapasztaltak szignifikáns eltérést a kontroll és a 30% kukorica DDGS-t (C) tartalmazó takarmányok között a napi takarmányfelvétel mutatóját vizsgálva (P
A cikk szerzője: Dr. Halas Veronika
