A feltett kérdésre a válasz megfogalmazása előtt le kell szögezni, hogy a magyar agrárgazdaság teljesítménye elmarad lehetőségeinktől, a hazai agroökológiai potenciál kínálta esélyektől. Ugyanakkor nemzetgazdasági érdekünk, hogy a lehető legteljesebb mértékben használjuk ki adottságainkat! Ez a megállapítás azonban csak bizonyos feltételek mellett állja meg a helyét. Csak abban az esetben és csak azokban az ágazatokban érdemes növelni a kibocsátást, amikor és ahol nemzetközi mércével mérve is hatékonyan, versenyképesen tudjuk előállítani termékeinket és mindezt a környezeti értékek megőrzésével valósítjuk meg. A kulcs tehát a hatékonyság, a versenyképesség, a szerkesztőség által felemlített hat területet ebből az aspektusból célszerű megvizsgálni.

Az elsőként említett terület az állattenyésztés, ami kakukktojást jelent a felsoroltak között. Míg ugyanis az öntözés, az integráció, a szövetkezés, az innováció és a bürokrácia csökkentésének értelme a hatékonyság, a versenyképesség erősítése, addig az állattenyésztés önmagában nem szolgálja ezt a célt. Bár elkerülhetetlennek tűnik a növénytermesztés és az állattenyésztés megbomlott egyensúlyának helyreállítása, az állattenyésztés piacorientált fejlesztése, ennek éppen a hatékonyság növelése a feltétele (és nem következménye). Ezen a területen azonban nem lehetünk túl optimisták, hiszen versenytársainkhoz képest számtalan objektív és szubjektív hátrányunk (és kevés előnyünk) van. Ráadásul az állattenyésztésben növekvő kibocsátás mellett is csak mérsékelt munkahely-teremtési potenciál mutatkozik (ellentétben például a kertészettel).

Az öntözés fejlesztése Magyarországon az egyik legfontosabb stratégiai kérdés. Az elmúlt években-évtizedekben mégsem történt érdemi előrelépés a mezőgazdasági vízfelhasználás tekintetében, ezért komplex és átfogó módon szükséges újraértékelni Magyarország vízgazdálkodását, vízhasznosítását és a vízkormányzás teendőit. Bár évi 150–200 mm-es vízhiányos ország vagyunk, van vizünk, de azt nem használjuk ki. Öntözővíz-kapacitásunk és az öntözésre alkalmas földek alapján az elvileg öntözhető terület mintegy 800 ezer hektár, ugyanakkor a lehetőségek és az igények alapján hosszú távú stratégiai célként is „csak” 400–600 ezer hektár öntözhető terület elérését lehet megfogalmazni (napjainkban átlagban 100 ezer hektárt öntözünk). Az erőforrások optimális hasznosítása érdekében azonban kizárólag olyan táblákon célszerű az öntözésfejlesztést ösztönözni, ahol a vízpótlás gazdaságos. Gyakorlati tapasztalat, illetve kutatások igazolják, hogy jó termőhelyeken az öntözés általában gazdaságos. Átlagos termőhelyen az öntözés gazdaságossága növénykultúra és öntözési technológia függvénye.

Napjainkban a termelői együttműködések, integrációk gondolata egyre erőteljesebben megjelenik, ugyanakkor verbális szinten marad! Hatalmas az előttünk álló feladat ezen a területen, mert nem csupán a szabályozókat kell alakítani, hanem érdemi tudati változást is el kell érni. Elkerülhetetlen, hogy az élelmiszerek útját a szántóföldtől a fogyasztó asztaláig integrált rendszerek fogják át, amelyekben a feldolgozó és a kereskedelmi láncok követelményei, szabványai még inkább meghatározóak. A kormányzatnak már rövid távon célszerű foglalkoznia egy integrációs törvény elkészítésének lehetőségével, mivel a több termelési ciklust átívelő, illetve több évre szóló termelői együttműködéseknek (integrációknak) nincsenek meg a jogi keretei: nincsenek speciális garanciális szabályok, nem kedvezményezi az adórendszer, nincs speciális érdekeltségi rendszere.

A rendszerváltás után a korábbi horizontális gazdasági együttműködési (szövetkezési) formák szétzilálódtak, aminek hatására a gazdasági teljesítmény és a gazdasági érdekérvényesítés csökkent, valamint mérséklődött a képzett humánerőforrás-kapacitás kihasználása is. Saját piacunkra, saját termékeink árára csak kellő szervezettséggel, kellő árutömeggel, kellő piaci alkuerővel lehetséges befolyást gyakorolni. A kis tételekben, helyi szükségletre történő értékesítést leszámítva – ami a termékforgalom csak igen kis hányadát jelenti –, a globális piacokon nem lehet érvényesülni másképpen, csak összefogással és ez hangsúlyosan vonatkozik a kis- és közepes vállalkozásokra. A hazai termelőknek és feldolgozóknak nemcsak a támogatásokért, hanem távlatos életben maradási esélyükért kell kihasználni az együttműködésekben, a szövetkezésekben rejlő lehetőségeket. A termelői összefogások esetében nem a szervezetek számának a növelése a cél, hanem a termelői szervezetek által koordinált termelés arányának a növelése, az eredményes működéshez szükséges tudás és infrastruktúra létrehozása. Nem a forma (TÉSZ, BÉSZ, szövetkezés) az elsődleges kérdés, de el kell érni, hogy a főbb mezőgazdasági termékek legalább 40–50 százalékának „piaci sorsa” termelői koordinációban dőljön el.

Hasonló súlyú kérdés az innováció és a technológia fejlesztés. A világban fellelhető válsághatások (környezeti, energia, élelmezés, humán) okozta kihívásoknak csak egy innovatív agrárgazdaság képes megfelelni. Magyarországon ugyanakkor az ezredfordulóra felbomlott a korábbi összhang a gyakorló gazdálkodás és az innovációs háttér között. A világ mezőgazdaságában olyan változások történtek, amelyekhez a „magyar modell” nem alkalmazkodott. A változó világban meg kell találnia a kitörési pontokat. Ez csak a K + F eszközeinek segítségével lehetséges, amihez szükség van a tudományra az új technológiák kidolgozásakor, új szervezeti rendszerek kiépítésekor, vagy új értékesítési csatornák megszervezésekor. Le kell vonni a megfelelő következtetést abból, hogy csak azoknak az országoknak a mezőgazdasága fejlődött az elmúlt évtizedekben, ahol magas volt a kutatásra, fejlesztésre fordított forrás.

Végül a bürokrácia, pontosabban a korszerű és hatékony közigazgatás is versenyképességet meghatározó tényező! A túlszabályozott, indokolatlan megkötéseket tartalmazó és felesleges akadályokat állító szakigazgatás gazdasági és társadalmi veszteségek forrása, csakúgy, mint a jogszabályokat be nem tartó, a kiskapukat kereső és azokkal élő, fegyelmezetlen gazdálkodói magatartás. Mindezek miatt javítani kell és még inkább ügyfélközpontúvá tenni a mezőgazdasági igazgatási intézményrendszert, gyorsítani az ügyintézést, az engedélyek kiadását, a támogatási pályázatok elbírálását. Célszerű felülvizsgálni a meglévő joganyagot. Az eddigieknél sokkal keményebben fel kell lépni a jogszabályokat szándékosan megsértőkkel szemben! Hatékony, egységes, gyorsan reagáló hatósági ellenőrzést kell folytatni. A központi igazgatás szintjén meg kell teremteni az agrárgazdaság, a vidékfejlesztés, a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás (föld, erdő, vad, hal, mezőgazdasági vízhasznosítás), környezet- és természetvédelem egységes irányítás alá szervezését.

A magyar mezőgazdaság egyik legsúlyosabb problémája a növekvő versenyképességbeli lemaradása. Miközben a 80-as évek végén – sajnos ilyen messzire kell visszanyúlni – a termelési eredményeink még Európa élvonalába tartoztak, addigra ma egyre inkább leszakadunk. A rendszerváltást követő szűk
3 évtized alatt „visszaküzdöttük” ugyan magunkat arra a termelés hatékonysági szintre, ahol 30 éve álltunk, de eközben a világ elhaladt mellettünk. Ami akkor elég volt ahhoz, hogy az elitben érezhessük magunkat, az mára már lassan a középszerhez is kevés. Egyre jobban megközelítenek – vagy éppen lehagynak – minket a kelet-európai országok is. Lemaradásunk mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés területén növekszik. Vannak persze kivételek, nálunk is találni hatékonyan és versenyképesen működő gazdaságokat és gazdálkodókat. Mi több, vannak olyan ágazatok is (pl. baromfi), ahol tudatos munkával, összefogással sikerült jól és versenyképesen működő rendszereket kiépíteni.

A versenyképességünk javításához számos feltétel adott. Van beruházásokra fordítható forrás az ágazatban, alacsonyak a hitelkamatok, elérhetőek a legmodernebb technológiák, széles fajtaválaszték áll a termelők rendelkezésére stb. Ennek ellenére nem tudunk előremozdulni. Az állattenyésztés részaránya a mezőgazdaság kibocsátásában egy évtizede 32–36% között stagnál, a sertéslétszám 70 éves mélypontra zuhant, az öntözött területek aránya alig 2%, gabona termésátlagaink és az állattenyésztésünk naturális mutatói messze járnak az unió élbolyáétól.

Ha adottak a fejlesztés – és ezzel a versenyképesség növelésének – pénzügyi és technikai feltételei, akkor vajon miért nem kerül erre sor?

Számos oka van, én három elemet emelek ki ezek közül. Az első – és meglátásom szerint a legfontosabb – a jogbiztonság hiánya. Hiányzik a kiszámítható, hosszú távú tervezést lehetővé tevő környezet. Ne menjünk messzire, elég a földhasználat kérdését megvizsgálni. A termelés jórészt – a gazdasági társaságoknál szinte kizárólag – bérelt területeken folyik. A földforgalmi törvény előírásai az előhaszonbérleti szabályok miatt teljesen bizonytalan, hogy akár csak néhány év múlva is mekkora területen fog gazdálkodni a termelő. Hogyan hajtson végre beruházást, ha nem tudja, mekkora területen gazdálkodhat akár csak közép távon (a jelenlegire, vagy csak a felére rendezkedjen be?), hogyan fejlessze az állattenyésztését, ha nem biztos, hogy megmarad takarmánytermő területe, hogyan építsen ki öntözőtelepet teljesen bizonytalan földhasználati viszonyok között? Ilyen körülmények között nagyon nehéz felelősségteljes döntést hozni, így nem csoda, hogy sokan inkább kivárnak.

A második, szintén jelentős probléma, a tágan értelmezett, túlburjánzó bürokrácia. Itt nem csak arra gondolok, hogy például egy öntözésfejlesztési beruházáshoz annyi engedélyt, igazolást, hozzájárulást stb. kell beszerezni, hogy a termelők jó része e miatt bele sem vág, hanem arra is, hogy az állam közvetlenül is gátolja a fejlesztések megvalósulását. Hogyan lehetne másképp értelmezni azt, hogy a fejlesztési pályázatok elbírálására sok esetben egy–másfél év sem volt elegendő. Két évvel a beruházás tervezésének elindítása után születik csak döntés, egy teljesen megváltozott gazdasági környezetben. Idejétmúlttá válik a beruházás költségvetése, lejárnak az árajánlatok, a kivitelezői díjak drasztikusan megemelkednek. Ez sokakat arra késztet, hogy újragondolják a beruházási szándékukat.

A harmadik ok a megfelelő humántőke hiánya. Egyre nehezebb – a gazdasági szervezeteknek és az egyéni gazdaságoknak is – értékelhető szaktudással rendelkező munkaerőt találnia. Csökken a közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma az agráriumban, a korszerű technológiák problémamentes működtetése pedig megkövetelik a hozzáértő szakembereket.

Úgy gondolom, ha ezekre a problémákra megoldást találnánk, a magyar mezőgazdaságban rejlő potenciált – mert van benne, ezt tudjuk – sokkal jobban ki lehetne használni.

Nem központilag kell megszabni, hogy mi a helyes (vagy annak vélt) irány, mik lehetnek a kitörési pontok, hanem olyan jogi és közgazdasági feltételrendszert kell teremteni, amelyen belül a termelő szabadon, a saját igényei szerint meg tudja határozni, hogy számára mely fejlesztési irány a kedvező. Egyik gazdálkodónak az öntözés, a másiknak a precíziós gazdálkodás stb. Az államnak nem különböző programokat kellene készítenie, hanem fejlesztési lehetőségeket, illetve gazdabarát előírásokat kellene ehhez rendelnie.

Akkor nem jutunk tévútra és leszünk képesek megfelelő kitörési pontokat találni, ha kiszámítható, a jogbiztonságot garantáló, megfelelő szakember-ellátottságot biztosító környezetet hozunk létre, amihez egy támogató – de legalább nem hátráltató – állami hozzáállás is párosul.

Támogatások

A köztudatban elterjedt, hogy a mezőgazdaság – ezen belül a gazdálkodó egységek – jövedelmi helyzetét meghatározó közgazdasági szabályozó eszköz a támogatás. A támogatások beépülnek, tőkésednek a földárakban. Ha nő a támogatás, nő a föld ára is. A mezőgazdasági számlarendszer adatai alapján megállapítható, hogy a magyar mezőgazdaságban az évente 700–750 milliárd forintra tehető vállalkozói jövedelmek mintegy kétharmada támogatásokból származik. Kérdés ugyanakkor, hogy a vállalkozói jövedelem mekkora hányadban köszönhető pusztán csak a mezőgazdasági termelési szempontból jobb évek (kedvező időjárás) egyszeri hatásának, illetve milyen mértékben a hosszú távú versenyképesség eléréséhez szükséges strukturális, agrotechnológiai és szakmai változásoknak. Pedig ez utóbbi szempont a döntő tényező, hogy a mezőgazdasági termelők megfeleljenek a 2020 után a támogatási rendszer várható átalakulásából eredő kihívásoknak. Hosszú távon nehezen indokolható, hogy a mezőgazdasági nettó jövedelem 70–80%-a nem értékteremtésből, hanem támogatásokból származik. Támogatás hiányában a nem vagy kevésbé hatékony, nem méretgazdaságos, a támogatások által ösztönzött termelési szerkezetet szem előtt tartó vállalkozásoknál tömegesen jelentkezhet majd a likviditási, később jövedelmezőségi probléma. Ez nem a gazdák, hanem a támogatási rendszer hibája.

A föld értéke

Nyugodtan kijelenthető, hogy a föld értékét sokkal inkább meghatározza a közgazdasági környezet, mint maga a föld piaci jövedelemtermelő képessége. A magyar mezőgazdaságban komoly hatékonysági probléma, így versenyképességi nehézség, hogy az EU-csatlakozás óta eltelt időszakban a földár – jelentős területi és minőségi különbségek mellett nominál értékben – és a földbérleti díj megháromszorozódott. A földfinanszírozásnál a bankok azt veszik alapul, hogy a földnek számviteli értelemben nincs amortizációja, tehát jövedelemtermelő képessége sem romlik az idővel (helyes agrotechnológia alkalmazása mellett, hiszen kizsigerelhető a föld). A hiteldöntésnél figyelembe veszik azt is, hogy a föld a legértékesebb termelőeszköz, a termelő érzelmileg pedig kötődik hozzá, többet jelent számára, mint egy gép vagy egy épület, mert azoknál jobban szereti birtokolni a földet, ráadásul a bizonytalan gazdasági helyzetben kincsképző funkciója is van. A termőföld esetében az érzelmi kötődések és várakozások gyakran felülírják a hagyományos vállalatértékelési szempontokat, hiszen általában felfelé torzítják az eredményt.

Agrárszakképzés és precíziós gazdálkodás

A magasabb jövedelmezőség hatékonyabb gazdálkodással és beruházásokkal, valamint magasabb hozamok és értékesítési árak elérésével párosul. Ehhez korszerű ismeretekkel, üzleti kapcsolatokkal és megfelelő hozzáállással rendelkező szakembereket indokolt alkalmazni, az átlagnál jóval nagyobb bérigény esetében is. Így sem könnyű a megfelelően képzett szakembert megtalálni, az agrártudományi képzés egyre kevésbé népszerű. A jövőben is kiemelt jelentőségű lesz az agrárszakképzés a mezőgazdaság jövedelemtermelő képességének megőrzésében és megerősítésében. Annak ellenére, hogy az agrártermeléshez szükséges hazai természeti adottságok jók és/vagy kiválóak, a mezőgazdasági foglalkozás a pályaválasztók körében mégsem sorolható a „divatos” szakmák közé. Az agrárpolitikai szempontoktól eltekintve az innováció, technológia fejlesztése, azon belül a precíziós gazdálkodás jelentheti a jövőt, hiszen egyszerre járhat a jövedelmek növelésével és a környezetterhelés mérséklésével. A precíziós növénytermesztést alkalmazó termelők számának növekedése az utóbbi két-három évben felgyorsult, ami biztatásra ad okot. A precíziós gazdálkodás statisztikailag igazolható többletet termel hozamban, bevételben, eredményben, de nem azonnal. A technológia alapvetően drága, még nem elterjedt, sőt a gazdák a fokozatosság elvét követve csupán néhány technológiai elemet használnak, ráadásul az óvatosság jegyében mezőgazdasági területük csak egy részére terjed ki. Fontos szempont lenne a magas jövedelemtámogatás és „olcsó” beruházás (alacsony kamat) időszakát kihasználni a tanulásra és tapasztalatszerzésre. A gazdaságoknak tehát meg kell tanulni a korábbinál precízebben gazdálkodni, nem csak a termőföldön, hanem fejben is. Túllépve az agrárszakmai elvárásokon, a pénzügyi finanszírozó szempontjából a precíziós gazdálkodás nem állhat meg a termés betakarításánál, átvitt értelemben ugyanilyen precíziós gondolkodásra van szükség a vállalkozás működtetésének minden területén, azaz ezeknek a vállalkozásoknak humán, agrárszakmai és pénzügyi szempontból is „precíziósan” kell működnie.

Agribotok

A mezőgazdasági munkaerő nagy része fél a technológia fejlesztésétől, nem beszélve a robotokról, holott ez a folyamat sok kihívással is együtt jár, vagyis a robotok egyben lehetőséget is jelentenek. Egyre több cég próbálkozik mezőgazdasági robotok prototípusainak előállításával. A kisméretű és kevés energiát fogyasztó, önálló döntéshozatalra képes agribotokra (mezőgazdasági robotok) lehet bízni a vetést, az öntözést, a betakarítást, és arra is alkalmasak, hogy már a kezdeti időszakban elkülönítsék a gyomokat a haszonnövényektől, például jól irányzott lézersugarak segítségével rögtön a kelés után képesek kiirtani a gyomnövényeket. A modern drónokkal pedig centiméteres terepi felbontás érhető el, így részletes és helytálló menedzsmentzónák alakíthatók ki, vagyis a táblákat olyan kisebb, viszonylag homogén részekre lehet felosztani, amelyek a későbbi beavatkozások (például a tápanyag-utánpótlás) során egyforma minőségű halmazként kezelhetők. Az IoT (Internet of Things) szerepe is nő a gazdálkodásban. Ezek olyan eszközöket jelentenek, amelyek SIM-kártyát tartalmazó modemek segítségével működnek, így a hálózaton keresztül országos szinten használhatók. Ez segítheti a takarmányozási költségek csökkentését, hasznát vehetjük az állategészségügyben, és az energiahasznosítás feltérképezésében is. A Farming 4.0 pedig azoknak a ma rendelkezésre álló informatikai eszközöknek a halmazát jelenti, amelyeket az agráriumban alkalmaznak. Egyrészt megszünteti a papíralapú adminisztrációt, illetve abban a pillanatban, hogy az adat bekerült a rendszerbe, lehetővé teszi a különböző összefüggések vizsgálatát. A jövőben megkerülhetetlen lesz az informatika használata az agráriumban, a legtöbb helyen már eleve digitálisan kérik az adatokat, így ugyanis sokkal gyorsabban, pontosabban és naprakész(ebb)en lehet azokat elemezni.

Digitalizáció és Big data

Leegyszerűsítve, a Big data mint fogalom a nagyon nagy mennyiségű, nagyon nagy sebességgel változó adatok feldolgozásáról szól. Ez nem egy konkrét technológia, hanem régi bevált, és új technológiák szintézise. A hatékonyság, az egyes termékpályák jövedelmének és profitjának növekedése sok tényezőtől függ, de egyik meghatározó eszköze a termelés, a termelési környezet pontos, adatszerű megismerése, adatok gyűjtése, adatbázisok építése, automatikus beavatkozásokat és döntéseket támogató alkalmazások fejlesztése és mindezen eszközök integrálása. A hazai agrárágazat informatikai fejlesztéséből származó gazdasági előnyök jelenleg kihasználatlanok. A meglévő fejlesztések szigetszerűen működnek, azokat emberek kötik össze, jelentős adat- és adatminőség-vesztést eredményezve. Az alkalmazói oldal többsége jelenleg nem rendelkezik megfelelő képességekkel és készségekkel az informatikai rendszerek felhasználó szintű alkalmazására. Csak igen kis mértékben merül fel az igény új rendszerek beszerzésére, alkalmazására.

A vidéket járva jól érzékelhető, hogy a magyar agrárium fejlődik, beruház. E mögé azonban csak azok látnak, akik benne élnek, illetve szorosan együttműködnek az ágazat szereplőivel. Látni kell ugyanis a feszítő problémák sorát is. Azért fontos ezt leszögezni, mert gyakran esnek nyilatkozók abba a hibába, hogy csak egy-egy terület fejlesztésének szükségességét hangsúlyozzák. A magyar élelmiszerellátási lánc versenyképessége ugyanakkor csak az egyes területek harmonikus egységben való fejlesztésével javítható érdemben. Ez ugyanúgy igaz az üzemi szintekre is, mint a szektoriális vagy ágazati szintekre. Jó példa egyes agrárüzemek túlgépesítése, a munkaerőhelyzet egyre fokozódó nyomása, vagy éppen az élelmiszeripar technológiai lemaradásai. Az is egyértelmű, hogy a mezőgazdaság versenyképessége sem tekinthető önmagában, csak az összes kapcsolódó szektorral és rendszerrel együtt értelmezhető.

Ebből következően, egyik terület sem lehet önmagában kitörési pont, vagy éppen zsákutca. Abból a szempontból viszont, hogy hol szorít leginkább a cipő, már tudunk egyfajta sorrendiséget, és súlyozást adni a fejlesztendő területeknek, hangsúlyozva a komplex megközelítést. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy hová nyúljunk ahhoz, hogy az ellátási lánc hatékonysága, belföldi és nemzetközi versenyképessége javuljon, csökkenjenek a szűk keresztmetszetek, akkor máris sorolhatjuk a forró pontokat.

Mindenek előtt azonban a piaci alapú növekedés, a piaci informáltság, az előrejelzések jelentőségét kell kiemelni. A fejlesztéseket a piaci igényekhez kell igazítani. Legyünk őszinték, igen hosszú ideje gyakorlat beruházásainkat bázisidőszaki piaci igényekre alapozva megindokolni. Tisztelet a kivételnek, üzleti terveink táblázatai sokkal inkább idealizált elvárásokra, mint valós és tartós piaci lehetőségekre épülnek. Ahhoz, hogy ez ne így legyen (és többek között fenntarthatóvá, jobban finanszírozhatóvá váljanak projektjeink) nagyobb piaci átlátásra, előrelátásra van szükség. Ezért foglalkozunk mi az Erste Agrár Kompetencia Központban középtávú előrejelzések készítésével is piacelemző munkánk során. Meggyőződésünk ugyanis, hogy sok nagyszabású fejlesztés válhat zsákutcává, ha nem a piac által elvárt termény, termék előállítását szolgálja. A manapság oly divatos precíziós gazdálkodás is félrevezető lehet, ha olyan növényi kultúra előállítását próbáljuk vele hatékonyabbá tenni, amely tartósan romló piaci környezetben versenyzik. Gondoljunk például szántóföldi tömegcikkeink némelyikére, például a búzára, amelynek világpiaci és európai készletei folyamatosan emelkednek. Az árak érdemi emelkedésére emiatt középtávon sem szabad számítani. A piacelemzés és előrejelzés tehát kritikus stratégiai területe az agráriumnak. Az Erste Agrár Kompetencia Központ ennek fényében támogatja ügyfeleink üzleti tervezési, stratégia-alkotási munkáját. Ha már a nemzetközi agrárpiaci ármozgásokra nincs is érdemi hatásunk, akkor legalább az azokhoz való alkalmazkodás lehetőségét teremtsük meg.

Az elmúlt évi megtorpanás ellenére is tartósan emelkedőnek nevezhető agrárkibocsátás minden elemében javítható, de – véleményünk szerint – leghamarabb eredményeket az olyan technológiai elemek fejlesztésével lehet elérni, mint például az öntözés. E téma komplexitását mutatja, hogy a fehérjeprogramban fontos szerepet játszó szója termelése például nem nélkülözheti az öntözést, de minden szántóföldi és kertészeti kultúra jelentős hozamnövekedéssel hálálja azt meg. Ha az öntözésfejlesztés üteme mögötti problémakört vizsgáljuk, szintén az összefüggések kusza hálóját találjuk.

Az együttműködés a másik olyan „örökzöld”, aminek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az individualizmus kora a mezőgazdaságban már lejárt. Minél hamarabb veszi ezt valaki tudomásul, annál nagyobb esélye van a túlélésre. E tényező olyan mozaik a versenyképes magyar agrárium képeslapján, ami nélkül nincs teljes kép, korlátai és összetettsége pedig sok tanulsággal szolgálnak.

A nyitott szemmel járó gazdálkodó nagyon figyel az olyan hírekre, amelyek arról szólnak, hogy az agráriumba kívülről érkezők, vagy éppen a vagyonos befektetők mibe teszik a pénzüket. A föld mellett ezek világszerte jellemzően egyediséggel, piaci megkülönböztethetőséggel rendelkező, magas hozzáadott értéket képviselő agrártermékek, gazdaságok. Ezeket is hatékonyan, versenyképesen kell előállítani, de jövedelemtermelő képességük messze a tömegcikkek fölé helyezi őket. Ráadásul, a fejlett piacok jól fizető fogyasztói éheznek a funkcionalitásra, innovációra, hagyományra, természetességre, kényelemre.

A magyar agrárium adottságai e téren egyik oldalról jók (például termőhelyi és földrajzi adottságok), másrészt hiányosak (lásd márkák hiánya, marketing erőforrások, tőke, kínálati méretek). A befektetők másik része a csúcstechnológiákat veszi, és az átlagtól messze elrugaszkodó hatékonysággal biztosít magas megtérülést befektetésének, amihez jellemzően olyan piaci szemléletet hoz, ami a sikert kétségtelenné teszi.

E kört csak kényszerből, a terjedelem korlátai miatt zárjuk azzal, hogy nem kitörési pontokat kell keresnünk, hanem a sikertényezőket, sikeres modelleket kell megismernünk. A mezőgazdaság és az élelmiszeripar területén gyakorlatilag minden ágazatban van lehetőség sikeres tevékenység kialakítására. Finanszírozói szemmel sem azt nézzük elsősorban, hogy mely szektorban tevékenykedik az ügyfél, hanem őt magát és a projektjét. A sikerek kulcsa a szemlélet, a piaci informáltság, szakmai felkészültség, és csak ezen emberi tényezők után az üzemi adottságok és anyagi, piaci lehetőségek.

A kihívások esztendeit éljük. Csökkenő uniós támogatások, változó éghajlat, „új” versenytársak a határainkon és a túlnépesedéssel is számolhatunk. Ezek várhatóan minden eddiginél újabb kihívások elé állítják a hazai agrárgazdaságot. Ugyanakkor a megszokás, avagy a csekély változtatásra való hajlandóság is gátló tényező. A hazai mezőgazdaság jövőjének záloga a szemléletváltásban rejlik.

Az utóbbi évtized rohamos technológiai fejlődése a mezőgazdaságot is elérte, sőt az egyik leggyorsabban fejlődő, leginnovatívabb ágazattá tette. Gondoljunk csak a földeket roppant ügyességgel feltérképező drónokra (NDVI), a centiméteres pontossággal haladó, önjáró traktorokra, vagy az egyedi – tehát növényre szabott – inputanyag-kijuttatásra. Ugyanakkor a szenzortechnológia is egyre könnyebben hozzáférhető, mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés számára, még precízebbé téve az egyedi kijuttatást és kiszolgálást. Mindezt kombinálva, valamint a beérkezett adatokat feldolgozva, juthatunk el a precíziós növénytermesztésig, ami a hazai növénytermesztés kitörési pontja is lehetne hatékonyság és versenyképesség terén, ha és amennyiben ennek oktatása révén biztosítható humán hátterét is kiszélesítjük.

Tehát a kitörési pontot a precíziós gazdálkodás és szenzortechnológia mind nagyobb területen való alkalmazásán, az innen beérkező adatok elemzésén, valamint az emberi erőforrást nélkülözhető ágazatok automatizálásában látjuk, akár az IoT (Internet of Things) révén is. Tudásintenzív technológiáról van szó, amelyhez biztosítani kell az oktatási hátteret is. Az sem lehet akadály, hogy nem állnak rendelkezésre uniós források a fent említett technológiák bevezetésére.

A kis és közepes gazdaságok esetében a percíziós gazdálkodáshoz fontos lenne az összefogás, mert így maximalizálhatóak az elérhető lehetőségek, mint a nagyobb méretek, jobb tőkeellátottság, jobb humánerőforrás-ellátottság és -kihasználtság, valamint a kedvezőbb alkupozíció. Ezek mind-mind egyértelműen a hatékonyság és versenyképesség javulását eredményező tényezők.

Ezen a téren is találkozunk tévutakkal: a jelenlegi támogatási rendszerben termékpályák mentén alakulnak ugyan termelői csoportok, de ezek leginkább forrásadszorpcióra alakultak, mintsem tényleges tevékenység végzésére. Át kell gondolni (leginkább Bizottsági szinten), hogy célszerű-e termékpályánként alakítani termelői csoportokat, mert így a munkacsúcsok mindenkinél egyszerre jelentkeznek, a munkaerőt egyenlőtlenül használják ki, ezzel is erősítik ennek szezonalitását. Tehát a kis és közepes gazdaságok összefogásának szervezeti és jogi rendszerének kialakítása, valamint a meglévők további fejlesztése támogathatja a kitörést. Ennek egyik módja lehet a nyugat-európai országok mintájára, hasonlóan magas szintű kooperációs kultúra kialakítása hazánkban is.

A horizontális együttműködéseknek főként a beszerzés, értékesítés stabilizálásában, a tranzakciós költségek csökkentésében, a termelési színvonal javításában, valamint az új technológiák elterjesztésében jut fontos szerep, míg a vertikális integráció magasabb szintjén tartósan kedvező piaci alkupozíció, a gazdasági teljesítményben is kimutatható eredmények elérése, illetve nagy homogén volumen előállítása érhető el.

Láthatjuk, hogy az együttműködések és összefogások terén alapvető az életszerű és megalapozott jogszabályi környezet kialakítása, mely segíti az összefogások kialakítását és működését. Legalább ennyire fontos a jogi környezet kiszámíthatósága és konzisztenciája, a vízgazdálkodás terén is, már csak azért is, mert a megfelelő vízellátottság lehet az alapja a kiszámítható és kiegyensúlyozott termelésnek. Régi restancia a hazai vízgazdálkodás rendbetétele, mely nem oldható meg az alábbi problémák rendezése nélkül, mint:

• a kezelői és tulajdonosi háttér rendezetlensége,
• a mezőgazdasági szerkezetváltással kialakult lehetetlen helyzetek,
• a vízjogi engedélyezés,
• a vízitársulatok helyzetének ellehetetlenülése és
• a hatályos környezetvédelmi előírások be nem tartása.

Az Európai Unióban csaknem 10 millió hektáron folyik öntözéses gazdálkodás, ami a mezőgazdasági terület mintegy 6 százalékát teszi ki, szemben hazánk maximum 2 százalékos arányával. Pedig a szabadföldi növénytermelésünknek az öntözhető területek növelése óriási lehetőség. A klímaváltozás hatására a szélsőséges időjárási jelenségek fokozatosan erősödnek térségünkben, a legtöbb termesztett növény számára kedvezőtlenül változó intenzitású és időbeli eloszlású csapadék és annak hiányában az aszályok kompenzálására már nem elegendő a megfelelő talajművelés. Elsősorban az öntözéses gazdálkodás kiterjesztésével mérsékelhetők a vízhiányos időszakok negatív hatásai. Ennek előfeltétele, hogy a gazdálkodók rendelkezésére álljon a megfelelő mennyiségű és minőségű víz.

Tehát szükséges egy vízgazdálkodási koncepció, mely egyaránt megfelel a hazai és uniós jogszabályoknak. Ugyanakkor intézményi és hatósági feladat a vizek kezelésével, használatával kapcsolatos célkitűzések és eszközök meghatározása, a feladatok megoldásához szükséges intézkedések megvalósítási feltételeinek megteremtése, így az öntözéses gazdálkodás lehetőségeinek és kereteinek kialakítása és megteremtése.

„Fejlesztés költségei és várható haszna: az éves üzemeltetés költségeinek akár 80 százaléka állandó, de egy csepegtető öntözési kísérlet szerint az öntözés a legbiztosabban megtérülő termésvédelmi beruházás.” (Apáti, 2014)

Ráadásul egy jól kiépített és működtetett rendszer további haszna száraz időben, hogy a feltöltött csatornák vizet tartatnak vissza (amire nem szükséges vízkészletjárulékot fizetni), párolgásuk mikroklimatikus és egészségmegőrző hatást fejt ki (lokálisan csökkenti a port és a forróságot), hirtelen csapadékmaximum esetén pedig segítik az esővíz gyors levezetését és betárolását, de beszélhetünk akár vizes élőhelyi funkciók nyújtásáról is.