Az elmúlt évtizedben a 305 napos, standardizált laktációs termelés több, mint 16%-kal növekedett (1. ábra), míg a két ellés közötti idő közel 20 nappal csökkent (2. ábra). Ezek mögött az eredmények mögött a folyamatosan fejlődő genetika, az eredményes tenyésztői munka és az egyre bővülő takarmányozási és tartástechnológiai ismeretek állnak.

Míg a nyugat-európai országokban a tejelő tehenészetek komplett takarmánykeverékeiben (TMR) a nyersfehérje szintje 16-17% között mozog, addig Magyarországon ennél jóval magasabb nyersfehérje szintek is előfordulnak, főleg a nagytejű termelési csoportokban. Ilyen fehérjeszintek mellett viszont csak akkor lehet gazdaságosan termelni, ha az állatok energiaellátása megfelelő, mert különben a bevitt fehérje jelentős része hasznosulás nélkül távozik az állatok szervezetéből.

A bendőben a mikrobák fehérjebontó tevékenysége által keletkező ammónia (NH3) egy része felszívódik a bendőfalon keresztül és a májba kerülve karbamiddá alakul. Az így a véráramba kerülő, az állat számára aktuálisan felesleges karbamid a tőgyszövetbe eljutva kiválasztódik a tejbe, valamint a veséken keresztül a vizeletbe. A tej, illetve a vizelet karbamidtartalma ezért arányos a vér karbamidszintjével (Roseler és mtsai, 1997; Jonker és mtsai, 1998).

Amennyiben a TMR-ben rendelkezésre álló fehérje és a nem rost jellegű szénhidrát (NFC) frakció (keményítő, cukor, egyéb oldódó frakciók – pl. béta-glükánok, galaktánok, pektinek) között nincs egyensúly és az energia limitáló az adagban, úgy a fehérje rosszabb hatékonysággal hasznosul és csökkenti a tejtermelést, valamint magas karbamidszinteket fog eredményezni a tejben.

A magas fehérjeszintekhez tehát a takarmányozási szakembereknek jól hasznosuló szénhidrátforrásokat (pl. keményítő, cukor, pektin) is alkalmazniuk kell a tejelő tehenek takarmányaiban, ami a tömegtakarmányok minőségét és keményítőtartalmát jelentősen befolyásoló, mind gyakrabban előforduló aszályos időjárás miatt nem egyszerű feladat.

Energiakiegészítő termékek a tejelő szarvasmarha takarmányozásban

A tejelő szarvasmarhák takarmányaiból aszályos években hiányzó, jól hasznosuló szénhidrátok pótlása általában magas keményítőtartalmú abrakok etetésével (pl. nedves és szárított kukoricadara) történik. Ennek a stratégiának a legnagyobb hátránya, hogy a fokozott bendőbeli fermentáció révén keletkező illózsírsavak savas irányba tolják el a bendőfolyadék pH-ját, ami növeli a bendőacidózis előfordulását. A gazdasági abraktakarmányokban található szénhidrátok pótlására nyújtanak alternatívát a nagy energiakoncentrációval rendelkező, a világpiacon is jelenlévő, ún. „energiakiegészítő” termékek. Ezek a termékek, bár összetételük alapján sokszor nagyon hasonlóak, a különböző gyártási technológiák és a felhasznált alapanyagok révén hatásmechanizmusukban, aktivitásuk helyében és természetesen árukban jelentősen különböznek egymástól.

Hatásuk helyét tekintve megkülönböztethetünk:

• a bendőben oldódó, „bypass” (bendővédett) tulajdonsággal nem, vagy csak bizonyos komponensek tekintetében rendelkező termékeket,
• nagy részben a vékonybélből felszívódó, ún. klasszikus „bypass” (bendővédett) termékeket,
• és a bendőben és vékonybélben egyaránt hasznosuló ún. bendőstabil készítményeket.

A bendőben oldódó termékek összetétele kísértetiesen hasonlít a bendővédett termékekére, de a drága és bonyolult gyártástechnológiák híján ezek a termékek valójában csak az adott összetevők keverékei. A bennük található fő komponensek, az energiát szolgáltató egyszerű szénhidrátok nem rendelkeznek bendővédett (ún. bypass) tulajdonsággal, ezért azok legnagyobb része a bendőben folyó fermentációs folyamatok során hasznosul, melynek révén illózsírsavak keletkeznek (főként propionsav, vajsav, valeriánsav). A termékek etetése az illózsírsavak mennyiségének gyors emelkedését idézi elő a bendőben, amit gyors csökkenés követ, mert az említett illózsírsavak a bendőfalon keresztül felszívódnak a véráramba és a májban zajló glükoneogenezis folyamatában képződhet majd újra glükóz belőlük. A kérődzők emésztésének sajátossága folytán tehát (bendőbeli mikrobiális fermentáció), ha az állatokkal egyszerű szénhidrátforrásokat (pl. glükózt, szacharózt) etetünk, akkor az – a monogasztrikus állatokkal ellentétben – nem „egyenes úton” hasznosul az állat szervezetében, hanem más anyagcsere útvonalakon, ún. transzformációs (energia)veszteség kíséretében alakul csak újra glükózzá, ami szükséges a létfenntartáshoz, a tejtermeléshez és a szaporodási folyamatokhoz egyaránt. Az említett energiaveszteség jelentős, mivel a propionsavból történő glükózképzés esetén a tejcukorszintézis energetikai hatékonysága csak mintegy 80–85%. További probléma az ilyen jellegű termékek etetése kapcsán, hogy a termelődött illózsírsavak glükózképzésben történő felhasználása jelentős terhet ró a májra abban az ellés utáni energiahiányos időszakban, amikor a máj rendkívül terhelt a szövetek bontása miatt felszabaduló fehérjék és nem-észterifikált zsírsavak (NEFA) feldolgozása következtében.

Az ilyen típusú termékek a szénhidrátforrások mellett általában hidrogénezett zsírokat és egyéb kiegészítőket (pl. élesztőt) is tartalmaznak. A hidrogénezett zsírok az előgyomrokon hasznosulás nélkül haladnak át, ezért ezek a termékek részben bendővédett tulajdonsággal is bírnak, de mivel a szénhidrátforrások nem bendővédett formában vannak jelen, ezért a termékek hatásmechanizmusa nem különbözik attól, mint amikor külön-külön etetünk egyszerű szénhidrát-, valamint hidrogénezett zsírforrásokat az adagban. Az ilyen termékek valójában komolyabb technológiai beavatkozás nélkül készülő, egyszerű keverékeknek tekinthetőek és éppen ezért áruk kedvezőbb a bendővédettséggel rendelkező termékekéhez képest. Kedvező áruk miatt a magyar takarmánypiacon is találkozhatunk velük, ahol legtöbbször tévesen „bendőstabil” vagy „bendővédett” termékként aposztrofálják őket.

Hatásuk helyét tekintve a másik végletet a különböző védettségi technológiák alkalmazásával készülő (általában mikrokapszulázási eljárások) bendővédett termékek jelentik. Itt a hatóanyagként értelmezhető szénhidrátokat (főként glükózt) különböző gyártástechnológiai eljárások során speciális burkolóanyagokkal vonják be, amelyek ezáltal 85–90%-ban bendővédetté válnak és nagy részük csak a vékonybél egyes szakaszain szívódik fel. Az alkalmazott burkolóanyagok általában hosszú szénláncú telített zsírok, illetve zsírsavak. Ezen termékek előnye, hogy a bendőt „kikerülve” és a máj metabolikus folyamatait kevésbé terhelve, közvetlenül hasznosuló energiával látják el az állatokat.

Az alkalmazott technológiai eljárások részleteit a gyártócégek féltve őrzik és gyakran szabadalommal védik le, hogy adott ideig más ne tudja azokat alkalmazni. Több távol-keleti gyártó például pH-érzékeny burkolóanyagok használatával, valamint enzimek és emulgeálószerek alkalmazásával igyekszik biztosítani a 90% körüli vékonybélben történő hasznosulást. A gyártók vizsgálatai szerint a termékek hatékonyan csökkentik a vér béta-hidroxi-vajsav (BHBA) koncentrációját és növelik a vér glükózszintjét, ami pozitív hatással van az ellés utáni tejtermelésre, az állatok kondíciójára és csökkentik az anyagfogalmi betegségek előfordulását (pl. ketózis, zsírmáj szindróma).

A magas védettségi szintet eredményező, bonyolult technológiai eljárások „ára” egyrészt az, hogy az ilyen termékek emészthetősége 80–90% közötti, tehát a megetetett hatóanyagok (szénhidrátok) egy része hasznosulás nélkül halad át az emésztőcsatornán. A másik, hogy a nagy mennyiségű védettséget biztosító burkolóanyag-felhasználás miatt az ilyen termékek aktív hatóanyag-tartalma 50% alatti, ezért etetésük viszonylag magas dózisban javasolt (200–500 g/állat/nap). Ilyen termékek, a már említett távol-keleti cégek mellett, amerikai és európai gyártók termékportfóliójában is szerepelnek és szélesebb körű alkalmazásukat (pl. egy adott tejtermelési csoportban – előkészítő, fogadó, nagytejű – történő etetésüket) legtöbbször az alkalmazott gyártástechnológiai háttér folytán kialakuló magas áruk (kb. 6–8 USD/kg) korlátozza.

A szarvasmarháknak szánt energiakiegészítő termékek harmadik csoportjába a bendőstabil készítmények tartoznak, amelyek az előző két csoport pozitív tulajdonságait egyesítik magukban. Az ilyen termékekben (egy adott termékre vonatkozóan) a szénhidrátforrások védettségi szintje nem azonos, ami azt eredményezi, hogy a bendőben és a vékonybélben egyaránt képesek hasznosulni. Az alacsonyabb védettséggel rendelkező szénhidrátforrások a bendőben lassan és fokozatosan, kb. 4–8 óra alatt oldódnak ki, míg a magasabb védettséggel rendelkező, ún. „bypass” (bendővédett) hányad a vékonybélből szívódik fel.

A lassú bendőbeli oldódás következtében ezek a termékek nem befolyásolják drasztikusan a bendőmikrobák összes illózsírsav termelését, de folyamatosan segítik a tejzsírképződéshez szükséges ecetsav-termelődést, valamint javítják a mikrobák aktivitását, ami a takarmányokban található táplálóanyagok (pl. fehérje, rost) jobb bendőbeli lebomlását eredményezi. A „bypass” hányad emellett a vékonybélből felszívódva közvetlenül segíti a tejtermelést és az egyéb élettani folyamatokat.

A felsorolt tulajdonságok miatt ennek a csoportnak a legkedvezőbb az állatok szervezetében történő hasznosulása. A lassú bendőbeli kioldódás miatt kevesebb a glükóz újraképzése (glükoneogenezis) következtében fellépő energiaveszteség, illetve közvetve ugyan, de a magasabb bendőbeli szárazanyag-lebomlás a takarmányhasznosulást, míg az emelkedett ecetsavszintézis a tejzsírtermelést is javítja. A vékonybélből felszívódó hányad emészthetősége pedig az alacsonyabb védettségi szint miatt jóval meghaladja a „csak” „bypass” termékek 90% alatti emészthetőségét. Ez a lassú felszívódású (retard) termékcsoport, magas aktív hatóanyag-tartalmának köszönhetően (szénhidráttartalom kb. 60%), ár-érték arányát tekintve a legkedvezőbb helyet foglalja el a tárgyalt energiakiegészítő termékek között, hatékonysága pedig a gyártói kísérletek és a telepi visszajelzések alapján a „bypass” termékek szintjén mozog (ketózis és zsírmáj szindróma megelőzése, tejtermelés javulása, szaporodásbiológiai hatások). A magas hatóanyag-tartalom további előnye, hogy az ilyen típusú termékek jól kombinálhatóak más, az anyagcsere számára hasznos tápanyagokkal, mint a különböző vitaminok, májvédő anyagok, vagy a többszörösen telítetlen zsírsavak (PUFAs), mert alkalmazásuk nem csökkenti számottevően a kombinált termék egységnyi cukortartalmát.

Összefoglalás

Az egyre növekvő tejtermelés és a gyakoribbá váló szélsőséges időjárási viszonyok folytán kialakuló ingadozó tömegtakarmány-minőség miatt a nagy tejtermelésű tehenek teljes takarmánykeverékének (TMR) energiával történő kiegészítése ma már sok esetben nélkülözhetetlen. Ahogy láttuk, erre a célra számos terméktípus áll rendelkezésre a takarmánypiacon. A kérdés mindig csak az, hogy melyik termék és milyen dózisban eredményezi a leggazdaságosabb megoldást adott takarmányozási helyzetben. A választás során az ár és hatóanyag-tartalom mellett mindig érdemes figyelembe venni az egyszerű, könnyű felhasználhatóságot és a termelési paraméterek folyamatos értékelése révén ellenőrizni az etetett termék rövid és hosszú távú hatásait az adott állományban.

A cikk szerzője: Dr. Tóth Tamás