A tejfogyasztás a tejcukorbontó képesség hiányában kellemetlen tüneteket (felfúvódást, hasi görcsöket, hasmenést) okoz. A genetikusok szerint egykor minden ember laktózérzékeny volt, ezért jó kérdés, hogy az emberek tápcsatornája többségében miért képes ma mégis különösebb nehézség nélkül feldolgozni a nyers tejet. A válasz kiderül az Élelmiszervizsgálati Közlemények című tudományos szaklap cikkéből, amelyet a Laboratorium.hu ismertet.

A tejtermelő gazdálkodás bevezetése azért tekinthető hatalmas újításnak, mert az értékes állatállomány leölése nélkül, fenntartható módon szolgáltatott élelmet elődeinknek. Az évszaktól függetlenül rendelkezésre álló tej biztos táplálékforrást jelentett a tejcukrot emészteni képes egyének számára.

A tejfogyasztás a mai Törökország észak-nyugati részén, a Márvány-tenger környékén már 8500 évvel ezelőtt mindennapos volt. A Közel-Keleten háziasított szarvasmarha az első mezőgazdálkodó népcsoportokkal került be Európába. Tejzsír-maradványok körülbelül 7500 éves kerámiaedény-darabokról is előkerültek, például Békés megye és a mai Románia területéről.

Észak felé haladva egyre nőtt a tej szerepe az éhínség elleni védekezésben. A tejcukrot (laktózt) bontó laktáz enzim hiányában azonban az emberek nem tudták kellemetlen következmények (felfúvódás, hasi görcsök, hasmenés) nélkül elfogyasztani a tejet. Hamarosan rájöttek, hogy ebből a problémákat okozó, ámde értékes alapanyagból erjesztéses eljárással könnyebben emészthető élelmiszereket (sajtot, joghurtot, vajat) lehet előállítani, amelyek ráadásul jobban tárolhatóak és szállíthatók, mint a romlékony tej.

A tejtermelés és tejfeldolgozás gyakorlata tehát még akkor alakult ki, amikor a felnőttkori tejcukorbontó képesség, az úgynevezett laktázperzisztencia előfordulási gyakorisága elenyésző (gyakorlatilag nulla) volt. A kutatások során bebizonyosodott, hogy a tejhez való hozzáférés mindemellett olyan erős pozitív természetes szelekciós nyomást gyakorolt a laktázgénre, amely szinte példa nélküli az emberiség genetikájának történetében.

Skandináviában a "-13.910 T" jelölésű allélt hordozó egyének csaknem 20 százalékkal életképesebb és termékenyebb utódokat hozhattak létre, mint a laktózbontó képességgel nem rendelkezők. Ha egy ilyen mértékű előny több száz generáción keresztül érvényesülni tudott, könnyen hozzásegíthette a kiinduló populációt akár egy egész kontinens birtokba vételéhez is.