Magyarország földterülete 9,3 millió hektár, amelyből mintegy 7,2 millió ha-t tesz ki termőterület, ami 2007-ben még 400 ezer hektárral több volt. Ebből mezőgazdasági terület 5,4 millió ha (KSH, 2019).

A földellátottságot az egy főre jutó hasznosítható mezőgazdasági területtel szokták jellemezni. A hazai mutató európai és világviszonylatban is még alapvetően kedvező képet mutat, de nem mehetünk el a tény mellett, hogy folyamatosan csökken. Ez a mutató 2005-ben hazánkban 0,58 hektár/fő volt, mely mára a fogyatkozó népesség mellet is 0,55 hektár/fő-re csökkent, ami azt is jelzi, hogy a termőföldek termelésből való kivonása gyorsuló ütemű. Tehát az egy főre jutó hasznosítható mezőgazdasági terület 1990 óta - 0,62 hektár/fő - fejenként 700 négyzetméterrel, 11 százalékot meghaladó mértékben csökkent. (Forrás: KSH)

A termőföldkivonás folyamatát vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy nagyobb időintervallumra vonatkoztatva évente egyre több termőföld kerül végleges, más célú hasznosításra. Míg 1950 és 1990 között évente mintegy 9 ezer hektárral csökkent Magyarországon a termőterület, 2000 és 2020 között az egy évre számított érték már több mint 35 ezer hektár volt. (Forrás: KSH)

A termőföldeket, a mezőgazdasági területeket természetes állapotukban is veszélyeztetik degradációs folyamatok, de emellett jelentősen csökkenti a területüket az urbanizáció, ipartelepítés, település-, infrastruktúra- és üdülőfejlesztés, bányászat, valamint a hulladékelhelyezés is. Tehát nem nehéz belátni, hogy a talajhasználattal okozott károk nem csak közvetlenül a termőföldet, talajt érintik, hanem közvetetten a felszíni és felszín alatti vízkészleteket, felszín közeli légkört, élővilágot. Az előbb felsorolt tevékenységek nagyrészt a termőföldek, a talaj megsemmisülését, fizikai pusztulását jelentik, mert az elpusztult termőföld talajtani módszerekkel nem termelhető újra, így az "elvesztett" talajok soha többé nem vonhatók be a mezőgazdasági művelésbe.

Ráadásul ez a fokozódó igény, az eddigi tapasztalatok alapján szinte csak a mezőgazdasági területek rovására elégíthető ki. Ugyanakkor problémát jelent az is, hogy elsősorban nem a gyengébb minőségű mezőgazdasági területeket vonják ki a művelésből, hanem azokat, amelyek olyan területen találhatók, melyek rövidtávon kedveznek az infrastrukturális beruházásoknak - azaz síkvidéki, mezőgazdasági tevékenység szempontjából is ideális területeken (ipari parkok, úthálózat, de akár a napelemparkok is).

Mindebből adódik, hogy a mezőgazdaságnak a társadalom igénye által támasztott szükségleteket egyre kisebb területen kell kielégítenie. Ez sajnos eredményezheti a meglévő termőterületeink jövőbeni túlhasználatát is, a rövidtávú előnyökért feláldozott talajélet javítást, ezzel tovább csökkentve az összesített, természetes termőképességet, növelve a talajpusztulás és degradáció esélyét.

A talajkészletünk és annak önálló regenerálódó képessége megkülönböztetett figyelmet igényel, sok esetben a mezőgazdasági inputokat befogadó közegként tekintünk csak a talajra, és nem vesszük észre, hogy önállóan már nem lenne képes értelmezhető termőképességet felmutatni. mert a talajélet jelentős része elpusztult, ami a tápanyagok természetes utánpótlását és a széndioxid megkötését egyaránt szolgálná. Bár a termőterületek kivonása a termelésből és a talajerózió problémája jelenleg még nem élelmiszerbiztonsági kérdés Európában, de ha nem figyelünk az élő talajok megtartására, kiterjesztésére, akkor lehet, hogy már csak 60 évig tudunk szántani, ahogy a korábbi blogbejegyzésünkben is írtuk. 

Írta: Dózsa Gergely, Takarékbank Agrárcentrum