A teknővájás mestersége a cigányság sajátja volt. Egymás között, apáról-fiúra adták át a szakma minden csínját-bínját, és szorgosan őrizték titkaikat. A teknővájók rendszerint öt fafajt használtak: nyárfát, hársfát, fűzfát, jegenyenyárt és esetenként égerfát is. Természetesen ezt az adott területre jellemző fafajok befolyásolták. Régi leírások úgy tartják a teknővájók általában nyugalmi állapotban vágták ki a feldolgozásra szánt fát, hiszen messzemenőkig tisztelték azt. A kitermelést szélcsendben végezték és meglehetősen körültekintőek voltak, hiszen a hajszálrepedések is komoly problémákat okozhattak a későbbiekben. Úgy tartották, hogy a kivágott fát abban az évben még nem lehetett feldolgozni. A fatestet feldarabolták és forgáccsal takarták, hogy az időjárás viszontagságaitól megóvják azt a pihentetés ideje alatt.
Így elkerülhető volt, hogy a kész munka időközben elrepedjen. Mivel ez a mesterség főképp a cigányság kenyérkeresete volt így kapták a teknővájó cigányok elnevezést. Aki jó volt szakmájában hamar hírnévre tehetett szert, és megbecsült tagja volt a társadalomnak. Sokszor családostól telepedtek le egy-egy uradalomban és ott hosszú ideig dolgoztak.
Az 1930-as években minden paraszt családnál külön használtak kenyérdagasztó teknőt, melynek hossza 150-160 cm volt, míg a szélessége megközelítőleg 40-50 cm, sőt helyenként 60 cm. Nagyjából hat parasztkenyér dagasztására volt elég. Külön használtak hússózó teknőt, amelyben akár egy 150-200 kilós hízott disznónak a füstölésre szánt húsa is belefért. A régi asszonyok úgy tartották, hogy a fűzfa- vagy nyárfateknőben sózott hús sokkal ízletesebb volt, mint a mai műanyag edényekben.
Nem csak teknőket, hanem úgy nevezett, kerek melencéket is készítettek. Ezek a lavórt helyettesítették, abban mostak a falusi emberek kezet, arcot. A mélyebb melencék kisebb dagasztásokra is szolgáltak. Csináltak zsírkeverő kanalakat, melyek hossza 70-80 cm volt, lekvárkeverőt, aztán kisebb fakanalakat is. Szinte minden háznál megtalálhatók voltak ezek az eszközök, főként falun.
A teknővájók annakidején kevés szerszámmal dolgoztak. A hosszú nyelű faragóbalta feje keskeny és hosszú. Az ékkel félbevágott vastagabb ágak, törzsek belsejének nagyját ezzel szedték ki. A további üregelés a borotvaélesre fent szaluval történt. A szalukapa ősi famegmunkáló eszköz, ahol a szerszám éle merőleges a nyélre. Fajtái az íves felületek kialakítására (vájásra) specializálódott egyszeresen ívelt szalu vagy szalukapa, a két síkban ívelt élű teknővájó kapacs vagy kapacska. A külső formát és a pontos éleket vonókéssel alakították ki. A munka közbeni sérülések megakadályozására ennél a műveletnél annakidején báránybőrdarabot helyeztek a dagasztóteknő és a mellük közé. Ha a teknő nedves fából készült, akkor egymás mellé támasztva szikkasztották, szárították azokat.
Napjainkra ez a szakma hazánkban gyakorlatilag teljesen eltűnt. A fából készült használatitárgyakat felváltották a műanyagból és fémből készült edények, evőeszközök, merőkanalak. Ugyanakkor a határon túl még előfordulnak szakemberek a faluban, akik odaadással, az őseiktől tanult módon készítik termékeiket.
