Ha a halak beszélni tudnának, hangos „Jó napot!”-tal köszöntenék az Eufrátesz melletti tóból az arra járókat. A növendék pikkelyesek Tiszaszentimréről keltek útra és amerikai repülőgépen, szigorú fegyveres kíséret mellett érkeztek a bagdadi repülőtérre. A három centiméter hosszúságú ivadékok azóta nőttek néhány centit és vidáman ficánkolnak azokban a halastavakban, melyeket a hatvanas-hetvenes években magyar technológia alapján építettek szakembereink az arab országban.
Nagy Zoltán, szentimrei halgazda a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen tanulta a haltenyésztést, és először Sáregres Réti-majorban, az Aranyponty nevű gazdaságban ismerkedett a szakmával, majd 1998-tól, immár vállalkozóként, Tiszaszentimrén saját tógazdaságot kezdett üzemeltetni. Ma 90 hektárnyi vízfelület fodrozódik az édesvízi halak farkcsapásaitól. Nagy Zoltánék a tenyésztésben nem fanyalodnak senkire, a technológiát végigviszik a-tól z-ig: van keltetőházuk, ahol a saját tenyész¬halaiktól nyerik az ikrát, azután az apróságok végigússzák a felnőtté válás lépcsőfokait, míg végül 1,52 kilogrammos súllyal indulnak a pultra.
Hogy milyen a piac? Változó. Egy-két évvel ezelőtt még lehangoló képet festett volna a szakma helyzetéről a halgazda, hiszen előfordult, hogy 300 forintért kelt el az élő hal kilója a tóparton – mára azonban kedvezőbbre fordult a helyzet. Valamelyest nőtt a hazai fogyasztás, az évi fejenkénti 3,5 kilogrammról 4,5 kilóra, jóllehet a vásárlás továbbra is a két ünnepre, húsvétra és karácsonyra van kihegyezve. Viszont megnyílt a romániai piac, így szomszédaink haléhsége kedvezően alakítja a keresletet. Most már érdemes saját szállítóeszközt beállítani és háztól házig szállítani az árut, ami ponty, amur, busa, csuka, süllő, harcsa. Igaz, ehhez pénz kell, nem is kevés. Ebbe viszont belerokkantak sokan. A kis haltenyésztőket megette a verseny. Egy kilogramm halhús előállítása 400 forint körül van, ebből kell kiszámolni a bolti, vásárcsarnoki árakat. A termelők úgy látják, hogy a Tisza menti halak iránt régiónként változik a kereslet. A bajaiak, akiknek egyébként az országos átlag négyszerese a halfogyasztásuk, szívesen jönnek Szentimre irányába halat vásárolni.
Az arab országba, amerikai megrendelésre 12 ezer darab, 3 centi hosszú pontyivadékot indítottak útnak. Ezt a szállítmányt kellett hatalmas logisztikai bravúrral úgy kiszállítani Bagdadba, hogy a 38 órás repülőúton minél kevesebb legyen az elhullás. Először is kézzel válogatták ki mind a tizenkétezer darabot, hogy azok méretre egyformák legyenek. Ezután 25 raklapra dobozokat helyeztek, ezekbe dupla falú fólia került, aztán vízzel töltötték fel a dobozokat, majd belekerültek az „utasok”, végül jó adag oxigénnel pumpálták tele az ideiglenes lakhelyet – és indulhatott a gép. A megrendelők úgy kalkuláltak, hogy jó lesz, ha az áru fele érkezik meg élve. De Irakban kiderült, hogy mindösszesen 21 halacskától kell búcsút venni. A szakmai presztízs miatt említi Nagy Zoltán, hogy rakodás közben meglehetősen magasról leesett két raklap. Egyszóval lehet, hogy valamennyi túlélte volna a kalandot, ha gondosabb a rakodás. Ebből a szállítmányból úgy 4-5 ezer éri meg az anyakort. A leszármazottjaik feladata lesz a vérfrissítés valahol az Eufrátesz közelében vagy talán a folyóban is.
Ennek a szakmai kihívásnak az anyagi haszna nem különösebben nagy – húszezer dollár –, viszont a referenciaértéke még hozhat hasznot a konyhára. Egy olyan térségben, ahol a halfogyasztás sokszorosa a miénknek, eszébe juthat valakinek, ha majd béke lesz, hogy van egy kimondhatatlan nevű település Európában, ahonnan, lám, milyen pompás húsú halak érkeztek...
Forrás: http://www.gazdakor.szie.hu/hirek/kalandos_pontyrepules
