Földeken és utakon mindenkor
Az önállóságát elnyert jobbágy földjét lóval művelte, azzal szállította terményeit piacra és vásárba és mindent elvégzett lovaival. Mindezt nem központi utasításra tette, hanem napi megélhetése és családja felnevelése céljából életösztöne alapján.
A történelem viharait, háborúit túlélő parasztnak hűséges segítője mindig a ló volt. Együtt harcoltak, éheztek és véreztek, közösen küszködtek létfenntartásuk érdekében.
Időben tovább haladva jutunk el a XX. századig, amely időszakhoz már személyes tapasztalatok is kötődnek. Vénám és paraszti származásom alapján a ló munkáját részletesen bemutatva osztom meg tapasztalataimat a tisztelt olvasóval.
A magyar paraszt vénájában mindig csörgedezett olyan vér, mely arra késztette, hogy lóközelbe kerüljön. Szerette és büszke is volt szép, nemes lovaira. Minden vonóerőt igénylő munkát elvégzett velük, miközben ellette is kancáit. Őseitől örökölte, hogyan lehet a vemhes kancát az ellés napjáig vetélés nélkül igázni. A „lóvénájú” paraszt szégyellt szamarat és öszvért hajtani.
A ló igénybevétel célja elsődlegesen mindig a talaj egész évi megművelése volt. A tanyasi és a falusi gazda udvarán minden talajművelő eszköz rendelkezésre állott. Egyfejes és kétfejes eke, fogas, borona, vetőgép, lókapa és fahenger. A lovasgazda számára óriási előny volt a terméshozam szempontjából, hogy a legideálisabb időben tudta végezni a talajművelést. „Tegnap még sáros, holnap után pedig már száraz a föld”. E bölcs paraszti mondást nem szükséges elemezni. A lovak számára a legnehezebb munkának mindig az őszi mélyszántás bizonyult. A száraz, rögös, kötött talaj 25-30 cm-es mélyszántása a legerősebb, jól kondicionált parasztlovat is próbára tette. Ezért volt gyakori, hogy az eke elé fogott 2 öreg ló mellé, hármas kisafára fogatolva már a kétéves csikót is befogták.
Szántóföldi terményeiket a parasztok lőcsös igáskocsin szállították. Az oldalmagasító deszkák nagymennyiségű ömlesztett termény szállítását tették lehetővé. Kévés gabona, szalma és széna szállítása esetén oldalanként a lőcsök mellé lánccal hosszú akácfa vendégoldalt csatoltak, melyet egy-egy erős keresztfa tartott az oldal felett.
A fogattal végzett talajmunka kora tavasszal erőpróba volt a lovak számára, melyek csüdig, fél lábszárig jártak a puha, télen felázott szántáson. A jó parasztló hátulsó lábaival az elülső lábak nyomába lépett, megkönnyítve a haladást.
Amikor tavasszal a hó elolvadt, a sáros, ragadós kötött talaj „lónyúzónak” bizonyult. A lőcsös kocsi kerekének küllői közé olyan mennyiségű sár tapadt, hogy esetenként a lőcs és a kocsioldal közé ékelődött sár a kerekek fordulását is gátolta. Amikor az erejüket vesztett lovak maguktól leálltak, a hajtó egy ásó vagy hosszú karó segítségével eltávolította a küllők közül a sarat, majd szólította a néhány percet pihenő lovakat. Mindez addig ismétlődött, amíg a fogat elérte a makadám kövesutat.
A Tisza és a Körös folyók gátjának rámpái húzásbiztos, nyugodt, jó szándékú lovakat igényeltek. Az emelkedőn megállás nélkül kellett a terhelt kocsit felhúzni, mert a leállt kocsi visszagurulás esetén tragikus feldőlést jelentett. Lefelé menet kizárólag a nyakló és rúdtartó lánc fékezésével kellett a kocsit leengedni. Legveszélyesebbnek a kompjáró bizonyult, mely kockakővel volt kirakva, vizes időben csúszott. Lefelé menet előtt 1 vagy 2 hátulsó kereket kellett lánccal vagy S kapoccsal megkötni úgy, hogy indításkor még forduljon a kerék. A kötött kerék a rámpa aljáig csúszva fékezte a kocsit. Eloldása a komp feljáró „sámlija” előtt történt.
A túloldalra átért komptól a felmenő rámpán mozgó kocsit egy révész követte kezében egy 2 méteres rúd végére rögzített faékkel. Amikor a lovak a fáradtság miatt leálltak, a révész a nyeleséket a hátulsó kerék mögé tette, megakadályozva ezzel a kocsi hátragurulását. Mindez annyiszor ismétlődött, ahányszor a lovak megálltak. Nem volt kiabálás, ostorozás, ember és ló tette a maga dolgát.
A jó parasztot lováról lehet megítélni
A paraszt életvitelének és megélhetésének fontos feladatát képezte az általa megtermelt termékek értékesítése. Ezek adás-vételi helye a helyi piacok és a havi állat és kirakodóvásár volt, mint lehetőség. Egyetlen paraszt asztaláról sem hiányozhatott a „Kincses kalendárium”, egész évre jelezve, hogy mikor és hol lesz vásár. A termények és a felnevelt vagy meghizlalt állatok itt találtak vevőre. A gazdák sokszor 30–50 km távolságra is elmentek fogataikkal a vásárokba. Lőcsös kocsin szállították a baromfiféléket, a sertést és juhot, a szopós borjút. Kocsi után kötötték az eladásra váró csikót, lovat és a szarvasmarhát. A hátulsó nagysaroglyába szénát raktak, az ülés alá a lovak abrakos zsákját, az itatóvödröt pedig a kocsi oldalára kötötték. A paraszt kocsi alsó és felső oldalán 1-1 vaskarika lógott, amely a „vendégváró” vasvilla helye volt. A hosszú úton a váratlan esemény sem volt ritka, amikor az önvédelmet jól szolgálta a vasvilla. A vásárba hajnaltájt indultak és gyakran késő este értek vissza a távolságtól függően. „A jó ló hosszú út megtételére képes, csak tudni kell hajtani.” Így hangzott a paraszti mondás.
Egyéb elvárások is voltak a parasztlovak iránt. Lakodalomba, keresztelőre és búcsújáró helyekre féderes kocsi elé fogták jól leápolt, fényes szőrű lovaikat. A magas fejtartású, élénk mozgású lovakra ilyenkor különösen büszke volt gazdájuk, innét ered a régi mondás: „A jó parasztot lováról lehet megítélni.”
A ló sárban és hóban az alföldi, hajdúsági és nyírségi tanyavilág közlekedési eszköze is volt hátasként. Nehezen járható utak esetén a parasztnak egyetlen hűséges segítőtársa a lova volt. Kevés helyen volt dupla nagykantár és lovagló nyereg. Ám a legtöbb lóistállóban faszögre akasztva kéznél volt a „betyárnyereg”. Ennek tartozékát képezte egy lópokróc, melyet hevederrel rögzítettek a ló hátára, erről 2 kengyel lógott alá. A fogatos hám fejzője egy keresztággal a hátasló irányítását szolgálta.
A minden kocsi előtt jól dolgozó fogatos ló először tiltakozott a heveder meghúzásakor, és szorítása ellen. Kezdő lovasát legtöbbször akkor dobta le a ló, ha a tanyákból kirohanó kuvaszok és pulik a ló orrát akarták megharapni. A ló tiltakozásul ösztönösen rövidvágtába ugrott és elülső lábaival igyekezett becsapni a támadó kutyákat, kevésbé törődve a hátán ülő paraszt testi épségével.
A parasztló értékét jelentősen növelte, hogy sokirányú munkavégzés mellett a kancák rendszeresen ellettek. Az egykori magyar honvédség évi 20 000 db remonda lovat vásárolt fel, mely létszám 60%-át a parasztok által felnevelt 4 éves jó küllemű és vérmérsékletű, főleg herélt ló képezte.
Jogosan vetődhet fel az a kérdés, mi lett a sorsa azon egyedeknek, melyek nem feleltek meg a sokoldalú munkavégzésnek. A rossz szándékú, kötözködős, nehezen kezelhető, szeszélyes lovak képezték a lókupeceknél az adás-vétel tárgyát. Végül ezen lovak a vágóhidakon fejezték be életüket.
A két világháború közötti időszak közel 1 milliós ló létszáma idején a nagyvárosokban „lómészárszékek” üzemeltek. Itt kizárólag lóhúst, vagy abból készült húsipari terméket árultak. E termékek ára olcsóbb volt mint a sertés vagy marhahús, így a szegény emberek bevásárló helyévé váltak.
Írásom végére értem, melynek elsődleges célja az volt, hogy a XXI. század lovasának és tenyésztőjének részletesen bemutassam, hogy az egykori parasztló hogyan szolgálta évszázadokon át gazdáját.
Ornyik Sándor
Forrás: http://www.gazdakor.szie.hu/hirek/lovaink_evszazados_verejteke_a_mezogazdasagban/1
