Így szerepelt a juh, mint "bioállat", aki a legolcsóbban tartja rendben elvadult, nem megfelelően ápolt legelőinket, volt irtani való, haszontalan állat, aki borsot tör (a szarvasmarha BSE-fertőzésén keresztül) az állategészségügy és a közegészségügy orra alá. A közelmúltban előfordult, amikor az allergén parlagfû irtására volt hivatott, máskor a fertőzések melegágyának nevezték.
Célunk cikkeinkkel nem az, hogy a tenniakaró gazdáknak ötletet adjunk arról, mit, mivel lehet legolcsóbban, a legegyszerûbben megoldani a tartási és termelési színvonal emelkedése mellett. A megoldás kulcsa a pénz, ami a gazdálkodás mértékegysége és a rentábilis gazdálkodás alfája – erről a gazdálkodók tudnának cikksorozatot írni.
Az gondoljuk, a termelés egyhangúságában történnek olyan események, melyek kerékkötői a radikális fejlődésnek, az eredményes termelésnek. Ezekre a kedvezőtelen hatásokra szeretnénk rávilágítani, ezek elkerüléséhez szeretnénk néhány praktikumot adni.
Az első és talán a legnehezebb kérdés amivel találkozni szoktunk:
Milyen fajtát ajánl? Milyen kost vegyek, ami nekem jó?
Nos, két irány kínálkozik: a modern, igényes fajtához igazítsuk szerény lehetőségeinket vagy mérsékelt lehetőségeinkhez válasszunk félintenzív fajtát.
Újabb kérdések érkezhetnek: Mikor a legdrágább a bárány, mikor nincs dömping, mennyi idő alatt és mennyiből készül el a bárány és egyáltalán ivarzik-e az anya a klasszikus szezonon kívül?
Ez az állattenyésztés számtana. Ezekre a kérdések szeretnénk választ adni.
Megítélésünk szerint a kezdeteknél a fajta kiválasztása a legfontosabb teendő.
Most következő felsorolásunk célja a hazánkban előforduló fajták bemutatása, előnyeik kidomborítása. A fajtákról, a beszerzés lehetőségeiről – mely ismeretek meghaladják ezen cikk lehetőségeit – készséggel adunk további felvilágosítást.
A juhok csoportosítására tömérdek lehetőség van, az eredettől a gyapjúminőségig, a hasznosítástól a farok hosszúságáig.
A fajták ismertetésének összefoglalásakor a Magyarországon tenyésztett jelentősebb fajtákról igyekezünk tájékoztatást nyújtani. Meg kívánjuk említeni azokat a korábbi, ősi fajtákat is, amelyek meghatározóak voltak a maiak kialakításában.
Őshonos fajták
Hortobágyi racka:
Ami curkana a románoknak, ami solognote a franciáknak, olkusz a lengyeleknek, herdwick az angoloknak, az a magyaroknak a hortobágyi racka.
Fekete és fehér színváltozatát ismerjük. Kialakulását ellentmondásos mondák, legendák övezik, múltja a honfoglalásra vezethető vissza. Elődeink elismerését nem csak az élelmezésben betöltött szerepe miatt érte el, hanem értékes szőrzete, gereznája miatt is, ami biztos védelmet nyújtott a hideg és a hőség ellen.
Külső megjelenése annyira egyedi, hogy e fajtát tenyésztők egyesületbe szerveződtek a világ több országában, még az USA-ban is.
Szarvainak alakulása egyedülálló, dugóhúzószerûen csavarodott, melyeknek szöge kosoknál 100, anyáknál 70 fokot zárnak be. A pofa és a lábak rövid szőrrel fedettek, idősebb korban mindkét színváltozatban kifakulhatnak. A szőrzet szálainak vastagsága 200 mikront is meghaladhatja, fürtjei 30 cm felettiek. A fehér színváltozatúak rőt lábvégekkel és pofaszőrzettel rendelkeznek, szarvukban fekete csík húzódhat. A fekete szőrzetûekre az időskori darusodás jellemző.
A racka feje száraz, nemes. A törzs, a nyak, a combok közepesen izmoltak, végtagjai inasak, csontozatuk erős, masszív. A has rendszerint csupasz, a tőgy gömbölyû, jól fejlett.
Az anya 35-45, a kos 55-70 kg élőtömegû, az ivari dimorfizmus kifejezett. Szezonálisan ellethető, ami tél végére - tavaszra 100 ellésre vetítve 110-115 bárányt eredményez.
A hortobágyi juhászok jellegzetes subája racka gereznából készül. Egy subához megközelítőleg 14-16 racka bőrre van szükség.
Gyimesi racka:
A gyimesi racka Erdélyi eredetû. Az 1990-es években került ismét a hazai fajtapalettára.
Jelentősége a hortobágyi racka mögött helyezkedik el. A bundája fehér, de a fejen, fülön és a lábvégeken jellegzetes fekete foltok találhatók. Az anyák szarva sarló vagy tülök alakú, esetenként suták, míg a kosok nyitott, határozott csigás szarvat viselnek. A testük izmoltabb, erősebb, mint hortobágyi rokonuk, élőtömegben 10-15 kg-mal nehezebbek.
Gyapja fehér, felszőrben és kötőszálakban gazdagabb a hortobágyiénál.
Cikta:
A cikta a dél-dunántúli svábajkú falvak jellegzetes fajtája. Minden sváb portán megtalálható volt egykoron. A gyapjából készítették az asszonyok a vastag zoknit a "fuszeklit", az ujjasokat, a kesztyûket, valamint a sváb kézmûvesek jellegzetes papucsát a "pacskert". Jelentősége ma már csupán a génmegőrzés, de a német anyaországi szakemberek is a fajta csodájára járnak. Évente szigorúan egyszer ellik, szaporasága 100-110 %-os. Ma már csak egy tenyészet foglalkozik fenntartásával szigorú tenyésztési program mellett.
A fej és lábak rövid, fehérek szőrrel fedettek, a körmök és szarvak viaszsárgák. Az anyák suták, a kosok merinóhoz hasonló szarvat hordanak. Élénk vérmérsékletûek, finom, nem jellegzetesen izmolt testüket kevert gyapjú fedi, aminek fürtmagassága 20-40 cm, finomsága 27- 60 mikron között változik, nyírótömege 2-3,5 kg. A testtömeg anyáknál 30-45, kosoknál 50-55 kg.
Cigája:
A fajta egyes kutatói szerint a Balkánon keresztül jutott hazánkban a XIX.században, ekkor már a racka melletti alföldi- és síkvidékeink kizárólagos fajtája volt, majd a merinó terjedésével Erdélybe, Bácskába, az Alföldön pedig Bács megye és Csongrád területére szorult.
Rendkívül edzett és szerény igényû, a betegségekkel szemben ellenálló, szervezete stabil, jó báránynevelőkészséggel és legelőkészséggel rendelkezik.
A fajtának két változatát ismerjük, az őshonos és tejelő változatát. Az utóbbira a tejelő fajtáknál visszatérünk.
A cigája feje és lábvégei fekete rövidszőrûek, testét borító gyapja fedőszőrrel fedett. A fej középnagy, kosoknál az orrhát erőteljesen domború, ún. "Ramses" orrú. Szarvat esetenként mindkét nem hordhat, zömében azonban suták. A szemek kifejezettek, a fülek nagyok és lógóak. A nyak izomszegény, magasan tûzött, a vállak gyakran fûzöttek. A hát a kor előrehaladtával nyergelté válik, de kifejezetten hosszú, ahogy az ágyék is. A törzs hengeres, mély, erős szervezetről árulkodó. A tőgy mirigyes szerkezetû, kézi fejésre alkalmas. A lábak szárazak, inasak, a körmök feketék.
Az anyák élőtömege 60-80, kosoké 90-120 kg. A szőrzet néha barnás színezetû. A gyapjú 26-40 mikron finomságú.
A fajta szaporasága 120-150%-ot is elérheti.
A merinó fajtacsoport
A legnépesebb fajtacsoport, a világ juhállományának csaknem egyötöde ide sorolható. Elsődleges értékük a testükön növesztett gyapjú.
A XIX. és XX. század közepén a textilipar fokozott igénnyel áll a mezőgazdaság, a juhászatok elé a jóminőségû merinógyapjúért. Ezért szinte valamennyi nemzet kialakította a helyi parlagi fajtákból nemesített saját merinó fajtáját. Ezek ismertetése több oldalt tenne ki, mivel többszáz fajtát kellene felsorolnunk. Azokat a fajtákat érintjük csupán, amelyek a magyar merinó kialakításában részt vettek.
Magyar merinó:
A merinó eredete egészen a görög kultúráig vezethető vissza. A kontinentális, esőben szegény füves pusztákon kialakult juh szinte felszőr nélküli, sok pehelyszálat tartalmazó gyapjút növesztett. A görögöktől hadizsákmány és rablás útján került számos birodalomba.
A rómaiak neki köszönhetik szövőiparuk kimagasló színvonalát.
Az egymást követő háborúk során jutott az Ibériai-félszigetre, ahol stabilizálódott a fajta - a spanyol uralkodók nemzeti kincsként kezelték.
A magyar merinó történelmének kezdete a XVIII. század második felében Mária Terézia nevéhez fûződik. Ő vásárolta az első merinónyájat Spanyolországból. Ezután hazánkban is gyorsan terjedt, s a XIX. század közepén már 10 milliós volt juhállományunk.
Néhány évvel ezután az új-zélandi és ausztrál farmerek elárasztották Európát olcsó és kiváló minőségû gyapjúval, ami jelentősen visszavetette a termelést és a merinó létszámának rohamos csökkenését eredményezte. Később ujabb tenyésztői célkitûzés alapján a hazai parlagi fajták átalakítása történt merinó kosok használásával. A nemesítés rambouillet és német merinó kosokkal történt.
A II.világháború után az országgal együtt juhállományunk is romokban hevert.
A magyar juhállományt szovjet finomgyapjas fajtákkal, az aszkániaival, a kaukázusival, a sztavropolival, a groznijjal javították. Hatásukra nőtt a gyapjútermelés, javultak a hozamok és a minőség, rohamossan nőtt a juhlétszám ami a hatvanas években már elérte a három milliót.
A hetvenes években a figyelem a hústermelésre irányult, ezért merinó precoce és német húsmerinók (akkor NDK és NSZK merinó) használtak. Ez a lépés gyapjú viszonylagos durvulását eredményezte, ezért ausztrál és új-zélandi merinófajtákkal ismét nemesítették a magyar merinót, s ezzel szinte egyidőben angol hosszúgyapjas fajtákkal a mennyiséget is növelték. Végezetül a 1980-as évek második felében booroola merinóval a reprodukciós értékmérők kerültek javításra.
1993 óta a Magyar Juhtenyésztők Szövetségének programjának fontos részét képezi a fajta egységesítése, a magyar merinó korszerûsítése, mivel jelenleg a hazai fajtapaletta 80-90%-át képviseli a törzstenyészetben és az árutermelő tenyészetekben egyaránt. Javításra szoruló feladatok között említik a báránynevelőképesség és a szaporaság növelését, de cél a hústermelőképesség, valamint a legelőkészség javítása is.
A fajta kívánalma a sutaság, bár esetenként az anyák sarlóalakú, míg a kosok határozott csigát viselhetnek. A lábizületek szárazak, a hátulsó lábak rikán gacsosak. A fej finom, cél a nem túlzott benőttség, a nyak középhosszú, esetenként izomszegény. A hát és ágyék középhosszú, feszes, a far esetenként rövid, csapott. A törzs hengeres, mély, a szügy keskeny, a vállak jól illesztettek, bár izmoltsága kívánnivalót hagy maga után, csakúgy mint a hátulsó lábak, a combok is.
A gyapja jó minőségû, sem felszőrt, sem pigmentált szálat nem tartalmaz, a gyapjúszál finomsága 18-23 um közötti. A szaporasága 100 ellésre viszonyítva 120-130 bárány jelent, ezt legalább 160-170-re kell, kellene javítani. A fajta értéke, hogy bizonyos tenyésztői praktikákkal a sûrített elletés, a programozott bárányelőállítás megvalósítható, így két esztendő alatt háromszor leellethető.
Merinó Landschaf:
Más néven, ahogy Európa más országaiban nevezik, " Württembergi" merinó. Ez utóbbi elnevezést egy bajor városról, kialakulásának helyéről kapta. A XVIII. században a helyi fajtákat francia, spanyol illetve szász merinókkal javították, ez nagy rámát, nagy testet eredményezett a fajtának.
Az általunk használt mai nevét a II.világháború előtt kapta, ekkor kezdődött a fajta korszerûsítése. Tenyésztői a gyapjú minőségét folyamatosan javították, bár az elsődleges tenyésztői célkitûzés a vándorjuhászat igényeinek maradéktalan kielégítése, valamint a szaporaság javítása volt. A hosszú lábak, az erős, de nem durva test a távoli legelők hasznosítását, valamint kitûnő legelőkészséget eredményezett.
Ma Németország meghatározó fajtájává vált még akkor is, ha a világ jónéhány országában ismert német húsmerinó és a német feketefejû húsjuhra gondolunk. A előbb említett remek tulajdonságok felismerése helyezte a magyar juhászok figyelmének fókuszába a landschafot, így az ezredfordulóra a hazai fajtatárban is megjelent.
Az anyák élőtömege 80-90 kg, a kosoké 120-150 kg, az előbbiek nyírótömege a merinó fürtmagasság mellett 5-6 kg, a kosoké 5-8 kg. A gyapjúszál vastagsága 22-26 mikron közötti. Szaporasága - 130-180 % - külön értéke a fajtának.
Déli szomszédainknál reneszánszát éli a "württemberg", ami feltehetően a magas belföldi fogyasztásnak köszönhető, ugyanis köztudomású, hogy a 38-42 kg-os bárány húskitermelése a legjobb.
Booroola merinó:
1958-ban a CSIRO (Nemzetközösségi Tudományos és Ipari Kutatást Irányító Szervezet) kettő – ötös és hatos alomból született – merinó kosbárányt kapott ajándékba a booroolai Seears testvérektől. A fivérektől a fajta kialakítói, akik magas ellési alomszámmal rendelkező anyacsoportból alakították ki állományukat magasabb bevétel reményében.
A későbbi kutatások a magas reprodukciós eredményeket a helyi fajták és mutáns gének kölcsönös hatásának tulajdonították. A hatvanas évek közepén önálló fajtaként került a köztudatba.
A világ szapora fajtáitól azért értékesebb a booroola, mert ilyen magas termelés mellett, jó minőségû merinó gyapjút termel. Különös hangsúlyt kaphat a világ bármelyik nemzeti merinó nemesítésében.
A fajta viszonylag kistestû, élénk vérmérsékletû, 100 ellésre jutó szaporulata 200-230 bárány, de az alomnagyság szórása javításra szorul, nem ritka az ellésenkénti négyes, ötös bárányszám sem.
Szapora merinó:
A Debreceni Agrártudományi Egyetem kutatói (Dr. Veress prof. vezetésével) a magyar merinó és a booroola merinó keresztezésével állították elő, következetes célpárosítás és szelekció mellett. Különös értéke az, hogy a hazai viszonyokhoz tökéletesen alkalmazkodó és sûrített ellésre alkalmas fajta.
Köztenyésztése 1992 óta engedélyezett.
A fajtaismeret következő fejezetében a hús- és tejelő fajtákat kívánjuk ismertetni.
Rózsahegyi Péter Mihály ( szaktanácsadó),
Izsák Gyula Imre ( PhD hallgató)
Címlapkép: Getty Images
