A dombvidéken előforduló eróziónak elsődleges oka természetesen a felszín jelentős térszinti különbségeiből és vízforgalmi heterogenitásából adódó nagymértékû felületi vízképződés és vízmozgás. Az eróziós folyamatok közül különösen a felületi rétegerózió nagy veszélye, hogy kezdetben szabad szemmel nem mindig látható a talajpusztulás, amikor pedig más szemmel láthatóvá válik, rendszerint igen nagy a kár. Ilyenkor a talajfelszín vékony rétege mosódik csupán le, de az évről-évre történő folyamatosság miatt bizonyos idő elteltével az altalaj is a felszínre kerülhet. Évi 1 mm-es talajfelszín vékonyodás esetén hektáronként 10 m3 termőréteg veszteséggel, azaz talajtípustól és talajállapottól függően mintegy 10-15 t termőföld, illetve kb. 200-400 kg humusz veszteséggel számolhatunk. A felületi réteg erózió során lemosódó talaj mennyisége tág határok között változik, évente átlagosan 20-70 t/ha. Jelentős felületi összefolyások alkalmával alakulnak ki a szemmel is jól látható vonalas (barázdás, árkos, szakadékos) eróziós formák, amelyek már a termőhely egységét is megbonthatják és rendszerint még nagyobb talajveszteséggel járnak. Az erózió mértékét számos tényező, köztük a csapadék, a talaj, a lejtő és az alkalmazott agrotechnika jellemzői együttesen befolyásolják, ezért az eróziós talajveszteség becslésekor ezeket mind figyelembe kell venni. A talajveszteség a Wischmeier-Smith képlettel becsülhető:
A = RxKxLxSxCxP
A = az évi átlagos talajveszteség (t/ha/év)
R = a csapadék eróziós potenciálja
K = erodálhatósági tényező
L = a lejtő hosszát kifejező tényező
S = a lejtő hajlását kifejező tényező
C = a növényi maradványok kezelésének és a vetésszerkezetnek tényezője
P = az alkalmazott mûvelési mód tényezője.
A fenti tényezők közül az utóbbi hármat agrotechnikai eszközökkel hatékonyan befolyásolhatjuk, ezáltal jelentősen csökkenthetjük az erózió mértékét. A számításba vehető agrotechnikai módszerek a következők lehetnek:
- Földrendezés: A földrendezés során kell megállapítani a mûvelési ágak arányát és helyét. Talajvédelmi szempontból ez igen fontos, mert az egyes mûvelési ágakban a talajhasználat jellege is a talaj fedettségének, illetve fedetlenségének időtartama különböző, ezért az erózió nem egyformán károsít. Legnagyobb mértékû az eróziós kár a szántó-, a szőlő- és gyümölcsterületeken, mert a talaj az év egy részében hosszabb-rövidebb ideig fedetlen, legkisebb pedig az erdők és kaszálók területén. A terület lejtését figyelembe véve javasolható, hogy 20%-nál meredekebb lejtőkön a szántóföldi hasznosítást mellőzni kell. Ezen belül is az 5-12%-os lejtőszög mellett az igényesebb kultúrák nem mindig adnak kielégítő termést, 12%-nál meredekebb lejtőkön pedig a tág térállású kapás növények termesztése nagy eróziós veszéllyel jár és rendszerint nem gazdaságos, ezért itt többnyire kalászosok és szálas takarmánynövények termeszthetők. 25%-os lejtőszögnél meredekebb oldalakon már célszerûn zárt erdőket telepíteni, illetve a gyepesített területeket már csak kaszálóként hasznosítsuk. A 35%-nál meredekebb területeket pedig feltétlenül erdősíteni kell.
- Táblásítás: A táblásítás a szántóföldi terület célszerû beosztása mûvelési egységekre, amelyek méretének és alakjának meghatározása során a termőhelyi homogenitás biztosítása érdekében figyelembe kell venni a terület talajtani, illetve domborzati viszonyait egyaránt. A lejtős területeken hosszú elnyújtott úgynevezett talajvédelmi táblákat indokolt kialakítani, melyek lejtőirányú oldalainak hossza, a lejtő meredekségének növekedésével csökken, hosszabbik oldaluk pedig a lejtő irányára merőlegesen, lehetőleg a rétegvonalak mentén helyezkedik el. Hazai viszonyaink között a táblaszélesség irányszámai:
5-12%-os lejtőkön 300-200 m,
12-17%-os lejtőkön 200-150 m,
17-25%-os lejtőkön 150-100 m
- Talajmûvelés: Talajmûveléssel az eróziós károkat jelentősen csökkenthetjük, de növelhetjük is, ezért az különösen nagy szakismeretet és odafigyelést igényel a veszélyeztetett területeken. A talajmûvelő gépeknek mindig a lejtő irányára merőlegesen kell haladni, mivel az így létrejött felszíni egyenetlenségek a lefolyó víz útját keresztezik. Mélymûveléssel jelentősen növeljük a talaj vízbefogadó képességét, így csökken a felszíni víz és talajmozgás. Lejtős területeken mindez elsősorban mélylazítással valósítható meg, különösen, ha ezzel egyúttal a talajszelvényen belüli vízzáró rétegeket is átjárhatóvá tesszük a beszivárgó víz számára. Ott, ahol a szántás nem elhagyható, lehetőleg váltvaforgató ekével vízszintes irányban haladva a barázdaszeleteket felfelé forgatva kell azt elvégezni, mivel a lefelé folyó vizet ilyenkor a barázdaszeletek bevezetik a talajba. A táblaszélek „beszegése” ebben az esetben elmaradhat, mivel az lejtőirányban utat nyitna a lefolyó víz számára. Tavaszi vetésû növények előtt ősszel ne munkáljuk el a szántást, így jobb a védő hatása, különösen, ha azt ormok kialakításával végeztük. Ügyelni kell arra, hogy a talajmunkák során a talaj lezárása mindig hullámos felszínt kialakító tömörítő eszközökkel történjen. Különösen nagy jelentőségû lehet az úgynevezett víztározó hengerek pl. Kund-féle gyûrûshenger, vagy Aqueel Reservoir Tillage (SIMBA) alkalmazása, mivel ezek a gyûrûnyomokat megszakításosan képezve megakadályozzák az oldalirányú vízmozgást a nyomokban. További fontos szempont, hogy a sekélyen dolgozó eszközök (pl. tárcsák, kultivátorok) önálló alkalmazását lehetőleg el kell hagyni, vagy azokat mélyebben dolgozó mûveletekkel kell kapcsolni, mivel a sekélyen mûvelt réteg alatti tömöttebb réteg miatt képződő vastag és mozgó felszíni vízlepel teljes vastagságban lesodorhatja a meglazított réteget. Lejtős területeken eredményesen alkalmazhatók az egyes csökkentett, vagy minimális talajvédő mûvelési rendszerek, mivel a talaj bolygatása ebben az esetben korlátozott, és a felszínen maradt elhalt növénymaradványok védik a talajfelszínt.
- Szervesanyag gazdálkodás: A nagyobb szervesanyag tartalmú talajoknak jobb a fizikai állapota, vízbefogadó képessége, valamint a talajaggregátumok ellenállósága. Minden lehetőséget meg kell ezért ragadni, hogy a szervesanyag tartalmat növeljük. Az istállótrágyázás és a zöldtrágyázás kiemelkedő jelentőségû ebből a szempontból. A zöldtrágya növény amellett, hogy szervesanyagot juttat a talajba és megakadályozza a nitrogén kimosódását az alsóbb rétegekbe, folyamatos talajfedettséget is biztosít.
- Vetésszerkezet kialakítása: A szántóföldi növények talajvédő, fedettséget biztosító hatása igen eltérő, ami függ a növényállomány sûrûségétől, a gyökérrendszer sajátosságaitól, valamint a talajfedettség időtartamától. Az évelő pillangósok erősen, az őszi kalászosok gyengén akadályozzák, a tavaszi kalászosok elősegítik, a kapás növények pedig erősen elősegítik a lemosódást. Lejtős területeken úgynevezett talajvédő vetésforgókat kell összeállítani, és az egyes csoportokba tartozó növényeket olyan arányban kell termeszteni, amennyit a talaj okszerû védelme megkíván. A talajvédő hatást kettőstermesztéssel tovább fokozhatjuk, pl. az alá- vagy fölévetéssel létrehozott fedett tarló, illetve a másodvetés kitolja a talajfedettség időtartamát.
- Vetés és növényápolás: A talajmûveléshez hasonlóan a vetési és növényápolási munkáknak is vízszintes irányúnak kell lenni. Az erózió csökkentésének további hatékony módja a tág térállású növénykultúrák állományaiba történő sûrû állományt alkotó kultúrák, esetleg gyepek sávjainak rétegvonalat követő bevetése (sávos termesztési rendszer). Üzemszervezési okok miatt azonban ez a védekezési mód nálunk nem elterjedt.
A szél okozta talajpusztulást nevezzük deflációnak, vagy szél eróziónak, ami az értékes talajfelszín elhordásával, az útjába kerülő növények megsebzésével, valamint a hordalék lerakásával okoz kárt. Különösen veszélyeztetett talajok a futóhomok és a kotus láptalajok, de a defláció minden talajféleségen felléphet, ha a szél energiája elegendő a talajrészek elszállításához. A deflációt kiváltó tényezők közé tartozik a szél sebessége, örvénylése, iránya, valamint a deflációs terület hossza. A szántóföldi deflációt befolyásolja a talaj szemcseösszetétele, szerkezete és szervesanyag tartalma, továbbá a talajfelszín érdessége, nedvességi állapota és növényborítottsága. Különböző mértékû előfordulását a szélfodrok, szélbarázdák és homokbuckák megjelenése jelzi. Defláció ellen is hatékonyan védekezhetünk agrotechnikai módszerekkel:
- Földrendezés: Síkvidéki területeken a mûvelési ágakat térben úgy kell elhelyezni, hogy azok hatékony védelmet nyújtsanak a deflációval szemben. Esetenként ez csak talajvédő fásítással, gyepesítéssel oldható meg. A defláció elleni hatékony védekezés eszközei a mezővédő erdősávok is, amelyek egyben a víz eróziós hatását is csökkentik.
- Táblásítás: Szeles tájakon a táblákat úgy kell elhelyezni, hogy hosszú oldaluk az uraklodó szélirányra lehetőleg merőleges legyen. Az ilyen táblákon a vetést és a gépi munkákat a hosszú oldal mentén kell végezni.
- Talajmûvelés: Futóhomokon és kotutalajon az őszi szántást el kell hagyni, ezeken a talajokon a téli csapadék megőrzéséhez azzal úgysem tudunk hozzájárulni, illetve annak nincs jelentősége, ellenben a bolygatatlanul hagyott talajfelszín és az azt borító növénymaradványok és gyomnövények védik a felszínt a pusztulástól. A szántást ezeket a talajokon tavasszal végezzük el vetés előtt, ebben az esetben csak rövid ideig lesz fedetlen a talaj. A deflációnak kitett területeken a tarlóhántás is elmaradhat, mivel ebben az esetben is fontos, hogy a talajfelszín tömör és fedett maradjon. A defláció megállításában nagy jelentősége van a talajmûveléssel előállítható keresztirányú mikrodomborzatoknak, ezért a lezáró mûveletek eszközeként a gyûrûshenger alkalmazása javasolható. Kotus talajokon alkalmazhatók a nehéz lápi hengerek.
- Vetésváltás: Az erózióval említettekhez hasonlóan a vetésszerkezet meghatározásánál törekedni kell arra, hogy a talaj minél sûrûbben és minél hosszabb ideig fedett legyen a növények, illetve maradványaik által. A kettőstermesztés alkalmazása ebben az esetben is a védekezés hatékony módszere lehet.
- Egyéb módszerek: Az erózió elleni védekezés témakörében már tárgyalt szervesanyaggazdálkodás, vetés és növényápolás szempontjainak a defláció elleni védelmében is hasonlóan kell érvényesülni. A sávos termesztéstechnológia során az uralkodó szélirányra merőlegesen a tág térállású kapások táblájába elvetett rozsszalagokkal is eredményesen védhetők a táblák. A védekezés további eredményes eszközei lehetnek még a kisadagú esőszerû öntözés, továbbá a talajfelszín fedettségének különböző természetes és mesterséges anyagokkal történő biztosítása abban az esetben, ha azt az adott kultúra jövedelemviszonyai megengedik.
A fizikai talajpusztulás megakadályozása mellett nagy figyelmet kell fordítani a kedvezőtlen talajkémiai elváltozások megakadályozására is. A mezőgazdaság környezeti terhelésével kapcsolatos szabályok és határértékek az Európai Unióhoz történő csatlakozással változnak és vele együtt változik a szabályok betartatásának rendszer is, ami aktualitást ad a téma felvetésének. A különböző termőhelyeken felmerülő nagyobb területeket érintő problémák a talajok elsavanyodása, a szikesedés, valamint a felszín alatti vízbázisok elszennyeződése. Az első kettő főleg termőhelyi sajátosságokból és az ezt figyelmen kívül hagyó helytelen agrotechnikából adódik, azonban adekvát fizikai és kémiai talajjavítási módszerekkel, valamint az ezekhez igazodó szakszerû, a termőhelyi sajátosságokat figyelembe vevő agrotechnikai eljárásokkal megszûntethetők, illetve kompenzálhatók ezek kedvezőtlen hatásai. A vizek mezőgazdasági eredetû szennyeződése azonban a mezőgazdasági kibocsátás függvénye. Legszembetûnőbben a nitrátszennyezettségben nyilvánul meg, ezért a Kormány a 49/2001. (IV. 3.) Rendeletben szabályozza a vizek mezőgazdasági eredetû nitrátszennyezéssel szembeni védelmét. A jelenleg már üzemelő állattartó telepeknél 2005. 12. 31-ig kell megfelelni a vizek védelmét szolgáló intézkedéseknek, tiltásoknak, amelyek értelmében tilos hígtrágya, trágyalé, trágyatárolók csurgalék-vizének bevezetése a vizekbe, továbbá trágyatároló nem létesíthető felszíni vizektől, ivóvíz-nyerő helytől számított 100 m-en belül, hígtrágya-tároló pedig nem létesíthető vízjárta területen. A rendelet a szerves trágyák tárolóhelyeinek kialakítását és elhelyezését részletesen szabályozza.
A rendelet főbb talajerőgazdálkodási vonatkozásai az alábbiakban foglalhatók össze:
Az ország területét nitrát-érzékeny, illetve nem nitrát-érzékeny területekre osztják. A nitrát-érzékeny területen a mezőgazdasági tevékenységet folytatónak be kell tartani a jó mezőgazdasági gyakorlat előírásait. A nem nitrát-érzékeny területen az előírások betartása ajánlott.
A mezőgazdasági tevékenységet folytatónak az adatszolgáltatást megalapozó nyilvántartást kell vezetnie. A tápanyag-gazdálkodási tervet, a hígtrágya elhelyezést megalapozó talajtani szakvéleményt és az adatszolgáltató lapot 5 éven keresztül meg kell őrizni.
A vizek nitrátszennyezésének megelőzése, csökkentése érdekében a szervestrágyával, szennyvízzel és szennyvíz iszappal éves szinten kijuttatott nitrogén mennyisége nem haladhatja meg a 170 kg/ha értéket.
Tilos a trágya kijuttatása december 1. és február 15-e közötti időszakban. Gyors hatású, könnyen oldódó nitrogéntrágya (ammónium- és nitrát-tartalmú mûtrágya, trágyalé, hígtrágya) csak abban az esetben juttatható ki szántóterületre, ha abban az évben megfelelő talajfedettséget biztosító növény kerül oda. A trágyázás és a vetés között legfeljebb 14 nap telhet el. Nem juttatható ki trágya az 5 cm-nél vastagabb, összefüggő hótakaróval borított, valamint az 5 cm-nél mélyebben, tartósan átfagyott, vízzel telített, további víz felvételére képtelen talajokon. Tilos hígtrágya kijuttatása felszíni víztől, forrástól, kúttól 10 m-es sávban, továbbá vízjárta területeken a szélsőséges vízjárási viszonyok kialakulásakor.
A nitrát-kimosódás minimalizálása érdekében a trágyákat a talaj tulajdonságainak, tápanyagellátottságának, a környezeti feltételeknek és a termesztett növény tápanyagigényének megfelelő pontos adagban, a megfelelő időben és módon, a trágya tápanyag-tartalmának ismeretében, egyenletesen kell kiszórni.
A hígtrágya talajtani szakvéleményre alapozott talajvédelmi engedély birtokában hasznosítható, nitrogén tartalom minél nagyobb mértékû érvényesülése érdekében. Az elhelyező területen a talaj és talajvíz ellenőrző vizsgálatát rendszeresen el kell végezni.
Az istállótrágya felhasználása augusztustól-novemberig történjen meg, a trágyaigényes növények alá leszántva. A leszántás a kiszórás után minél előbb, de legalább 14 napon belül történjen meg.
A mûtrágyázást talajvizsgálatra alapozott számítás szerint kell végrehajtani. A szántók talajvizsgálatát 5 évente kötelezően el kell végeztetni.
Eróziónak kitett területen a sûrû térállású növényeket nagyobb arányban kell termeszteni, továbbá a lejtőre merőlegesen, a szintvonalakkal párhuzamos irányú mélylazítást kell végezni.
Az öntözés szintén a talajadottságok figyelembe vételével, talajtani szakvélemény szerint a túlöntözést elkerülve végezhető. A talaj és a talajvíz ellenőrző vizsgálata 5 évente ilyenkor is kötelező.
A talajvédelem tehát szerteágazó cselekvési módokat igénylő komplex intézkedési rendszer, amely szerves részét képezi a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programnak is, amely kiemeli, hogy a termőtalajok hazánk egyik legfontosabb természeti kincsét jelentik, melynek mennyiségi és minőségi védelme sokkal nagyobb figyelmet érdemel. Egyben hozzáteszi, hogy termőtalajaink minőségének romlása egyes területeken olyan mértéket kezdett ölteni, hogy komolyan veszélyezteti a mezőgazdasági tevékenységek természeti feltételeinek fennmaradását. Ha nem akarjuk egyik legfontosabb komparatív előnyünket jelentő természeti erőforrásunkat kizsarolni, azonnali beavatkozásra és átfogó cselekvésre van szükség a talajvédelem terén.
Keszthely, 2002. október 24.
Dr. Tóth Zoltán egyetemi adjunktus
Veszrpémi Egyetem
Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar, Keszthely
Földmûveléstani Tanszék
Címlapkép: Getty Images
