A repcével bevetett területek nagysága évjáratonként meglehetősen ingadozó. A XIX. század 70-es éveiben a vetésterülete elérte a 400-550 ezer ha-t is, ami 4,0-5,5%-os vetésterületi részarányt jelentett. Az utóbbi évek statisztikai adatai alapján a termőterület 1993-ban volt a legkisebb, mindössze 22 ezer ha, míg ez az érték 1999-re 182 ezer ha-ra növekedett, s a részarány ismét elérte a kívánatosnak tartott 4%-ot. Napjainkban 110-140 ezer ha között változik e növény által fedett terület. A hazai terméshozamok meglehetősen szerények, évjáratonként 1,00-1,98 t/ha között változnak. Ezzel a hozamszinttel az EU-ban elértektől jelentős mértékben elmaradunk. A meglehetősen alacsony szintû termelés okait vizsgálva első helyen a szakszerûtlen tápanyag gazdálkodás említhető.
A régiónkénti vetésterületi adatok alapján a repce termesztése elsősorban a csapadékosabb nyugat-dunántúli területeken nagyobb. Az utóbbi években termesztése a dél-alföldi megyékben is egyre terjed. A termeszthetőségi feltételeket illetően az adott tábla földrajzi helye, fekvése, talajadottságai a meghatározók. Az olajat adó növények mindegyike - szemben a köztudatban elterjedtekkel - igényes a környezetével szemben, így jövedelmező termelést csak a feltételek magas szintû biztosításával lehet elérni. A repce kiváló elővetemény-értékû, a gabonaváltó gazdálkodási szerkezetbe nagyon jól beilleszthető. Alkalmas zöldtrágyának, a kézimunka-igénye kismértékû. Az év nagy részében talajfedettséget biztosít. További előnye, hogy korán betakarításra kerül, ezáltal a növénytermesztés ágazatai közül az egyik legkoraibb árbevételt biztosítja. Nálunk leggyakrabban ősszel vetik, bár az utóbbi években több tavaszi repce fajta állami elismerése is megtörtént. Az őszi vetésû fajták terméseredményei nagyobbak, velük a téli félév csapadékhasznosítása hatékonyabb. A tavasszal is vethető fajtákra elsősorban akkor van szükség, ha az őszi vetés egy adott táblán belül nagyon megritkul, illetve, ha a vetésváltás rendszere és szükségessége (pl. zöldugar) megköveteli a kora tavaszi vetést.
A táblán végrehajtandó termesztéstechnológia alapja a fajta. Az utóbbi években e növényfaj esetében is megjelentek a hibridek, amelyek a szabad-elvirágzású fajtákhoz viszonyítva nagyobb hozamokra képesek. A fajták/hibridek tulajdonságainak, igényeinek ismerete meghatározó, ami egyúttal akár költségcsökkentő tényező is lehet (pl. rezisztencia). A fajták genetikai tulajdonságai meghatározzák azok vethetőségét, télállóságuk az eredményes termesztést, a tenyészidő-igényük a betakarítás várható időpontját. A fajták ezermagtömege meghatározza a vetőmag mennyiséget.
A hazai talajosztályozás szerint a repce a 6 kategóriába sorolt talajtípusok közül a homok és laza talajok kivételével - eltérő hozamszinten - mindenütt termeszthető. Számára a legideálisabb a középkötött (40-50 KA), minimálisan 50?60 cm vastag termőrétegû, cserepesedésre nem hajlamos, semleges, vagy gyengén lúgos (7,0?8,2 pH), jó mészállapotú, közepes tápanyagszolgáltató-képességû talaj. E követelménynek legjobban a mészben nem szegény barna-erdőtalajok, a csernozjomok, az öntés?, az öntés réti-, a meszes-, a humuszos homok- és a kotu-talajok felelnek meg.
A fajták termőképességének kihasználása csak megfelelő agrotechnikával lehetséges. Ennek végrehajtása során célszerû figyelembe venni a hasznosítási célokat (fő-, vagy másodvetés, zöldtrágya, magtermesztés). Az agrotechnikai beavatkozások széles tára nyújt lehetőséget arra, hogy a tápanyagellátás egyenletes és szabályozott, a talajmûvelés szerkezetjavító és víztakarékos legyen.
Csak vetésváltásban termeszthető. Ugyanarra a területre 2-3 év után kerülhet vissza. Számára az olyan elővetemények kedvezőek, melyek korán betakarításra kerülnek, valamint azok a talajok vízkészletét csak mérsékelten merítik ki. Ilyenek a korai betakarítási idejû őszi kalászosok, a takarmányozásra felhasznált zölden lekerülő takarmánykeverékek, a borsó, esetleg a bíborhere. Közepes az elővetemény-értéke a közép- és középkései érésû őszi búzának, a rozsnak, a tritikálénak, a korai burgonyának, az első kaszálás után feltört vörösherének, a lucernának, az olaj- és a rostlennek. Nagyon gyakran a repcét két kalászos közé vetjük, kihasználva pozitív előveteményértékét. Az utána következő búza 1,2-1,5 t/ha többlethozamot is elérhet.
Az őszi káposztarepce tápanyagellátását Antal (2000) közlése alapján a következő szempontok alapján végezzük: egy tonna magterméshez általában 55 kg N-re, 35 kg P2O5-ra, 43 kg K2O-ra, 30 kg mészre és 10 kg magnéziumoxidra van szükség. E tápanyagok közül a nitrogén, foszfor és káliumigényt a tervezett termésszintnek és a talaj tápanyagellátottságának megfelelően kell kijuttatni (1. táblázat). A foszfor és káliumadagokat mindig a tarlóhántás utáni talajmûvelések előtt, a nitrogént megosztva juttassuk ki. A nagy termések elérését célzó technológiák megosztott - akár három-, vagy négyszeri nitrogén-trágyázást javasolnak. E kiszámított nitrogén 50%-át javasolják a tarlómûvelést követően kiszórni, kora tavasszal a vegetáció kezdetén a szükséglet 20-30%-át indokolt "kitenni". A tavaszi preventív növényvédelmi permetezések alkalmával minden esetben indokolt lehet - alkalmanként 15-20 kg/ha-os adagban nitrogén fejtrágya kipermetezése. Szervestrágyát annak gyomosító hatása és a talajelőkészítés szûk időintervalluma miatt nem célszerû kiszórni, arra inkább a repce előveteménye előtt van lehetőség.
| táblázat | ||||||
| A
repce tápanyagigénye eltérő termőhelyi adottságok esetén
(Antal, 2000 alapján) |
||||||
| Hatóanyagigény (kg) 1 t terméshez | ||||||
| Termőhely | Tápanyag- féleség |
A talaj tápanyag-ellátottsága | ||||
| igen gyenge | gyenge | közepes | jó | igen jó | ||
| I. | N | 62 | 57 | 50 | 46 | 30 |
| P2O5 | 50 | 45 | 40 | 34 | 26 | |
| K2O | 56 | 48 | 40 | 30 | 20 | |
| összesen | 168 | 150 | 130 | 110 | 76 | |
| II. | N | 72 | 67 | 62 | 58 | 35 |
| P2O5 | 50 | 45 | 40 | 37 | 34 | |
| K2O | 58 | 52 | 46 | 39 | 30 | |
| összesen | 180 | 164 | 148 | 134 | 99 | |
| 1 t mag- termésben |
N | P2O5 | K2O | összes | CaO | MgO |
| 55 kg | 35 kg | 43 kg | 133 kg | 50 kg | 10 kg | |
A talajelőkészítés során arra kell törekedni, hogy a kelés minél egyöntetûbb és gyors legyen. Ehhez aprómorzsás, kellően ülepedett, egyenletes felszínû és biológiailag érett magágy szükséges. A talajelőkészítés módja és eszközrendszere a talajtípustól, az előveteménytől, a tarlómaradványok mennyiségétől és az uralkodó időjárási tényezőktől függ.
A repce meghálálja a mélyebb mûvelést. Az elővetemény lekerülése után azonnal szükséges a tarlóhántás elvégzése, 8-10 cm mélyen, melyet hengerrel le kell zárni. 2-3 héttel ezt követően szórjuk ki a mûtrágyát a fentebb leírtak szerint, majd végezzük el az alapvető talajmûvelést, melynek eszköze az eke, vagy a tárcsa. Az utóbbi évek pénzszûke következtében elvégzett sekélyebb és minden esetben azonos mélységû szántásai miatt kialakult eketalp feltöréséhez a középmélylazítók száraz talajállapot esetén kiválóan használhatók. A forgatásos mûvelést szintén hengerezés kövesse, ennek eszköze a gyûrûs henger. A vetési időnek megfelelően augusztus-végén, szeptember elején célszerû elvégezni a vetőágy előkészítését, mely kombinátorral - lazább talajon ásóboronával - történhet. Száraz talajviszonyok mellett szükség lehet a kombinátor többszöri használatára, azonban arra vigyázni kell, hogy csak a legfelső talajrétegben történjék annak "járatása". A legfontosabb követelmény, hogy a talaj legfelső, a 3 cm-es vetésmélységnek megfelelő része laza, jól légátjárható legyen. A kelést elősegíti, ha a vetésmélység alatti talajréteg tömöttebb, nedvesebb. A jól elmunkált talaj kedvez a gyomirtószer érvényesüléséhez.
A vetés idejét illetően a nagy erukasavtartalmú repcékhez képest az újabb fajták és hibridek vetése későbbre tolódott. Arra kell törekedni, hogy a tél beálltáig a repce 8-10 leveles fejlettséget érjen el. Ebben az állapotban a legkedvezőbb az áttelelés. Ennek megfelelően a dupla-nullás repce fajták optimális vetésideje szeptember 1 és 15 között van. A nagy termések elérésének alapfeltétele a táblán való egyenletes növényeloszlás. Ehhez kis vetőmagnormájú preciziós vetőgépekre van szükség. A repce gabonavető-gépekkel is vethető, azonban ezek munkaminősége elmarad a szemenkéntvető gépekétől. Vetésre csak a termesztési célnak megfelelő, államilag ellenőrzött, fémzárolt, s rendszerint csávázott vetőmagot szabad felhasználni. A sortávolság rendszerint 24 cm, de előfordul, hogy 12 cm-re is vetik. A vetésmélység a talajok típusától függően 2-3 cm. A hektáronkénti termést adó növényszám akkor optimális, ha az eléri a 800 ezret. Ez - a téli kipusztulást is figyelembe véve - hektáronként 900 ezer?1,2 millió mag elvetésével érhető el. Figyelembe véve a fajták/hibridek ezermagtömegét 1 hektárra 5-8 kg vetőmagra van szükség. Hazai viszonyok között az ennél kisebb vetőmagnormákkal történő vetésnek csak ott van létjogosultsága, ahol a technológiai fegyelem nagyon magas szintû.
A repce viszonylag jó állománykiegyenlítő-képességgel bír. Egy relatíve kisebb növényszám, a fajlagosan növekvő elágazásszám következtében képes tolerálni akár 10?15%-os tőszámcsökkenést is. Nagyobb táblákon történt vetés esetén ún. mûvelőutas vetést végzése célszerû, ezáltal lehetővé válik a tavaszi növényvédelmi munkák kisebb taposási kárral történő végrehajtása.
Az aprómorzsás, jól elmunkált, kellő nedvességtartalmú talajban a magvak kelése gyors, a növényállományok kezdeti fejlődése erőteljes.
A fajták érési idejük alapján koraiakra és középérûsûekre csoportosíthatók, virágzási idejük évjáratonként is eltérő. Az érési időket tekintve 1-2 hetes eltérések is lehetnek, azonban ezek a különbségek száraz évjárat esetén eliminálódnak. Egy-egy fajta virítási időtartama 20-30 nap, ennek megfelelően egy-egy növényen a magvak fejlettségi állapota is nagyon különböző. A főszáron és a szár alsóbb részein lévő becőkben a magvak hamarabb érnek. Ezek biológiai értéke is nagyobb, aminek elsősorban a vetőmagtermesztés során van jelentősége. A pergési veszteségek minimálisra történő csökkentése érdekében a betakarítás időpontjának helyes megválasztásához a mag érési folyamatait célszerû folyamatosan nyomon követni. A betakarítás megkezdéséhez a becők, valamint a magvak színe ad iránymutatást. A deszikkálást akkor végezzük el, amikor a becők 2/3-a aranysárga színû. A magvak víztartalma ekkor még 20-24% közötti.
Az őszi káposztarepce károsítói
Betegségek
A repce tápnövénye több, betegséget okozó kórokozónak. Ezek azonban olyan mértékû megbetegedést nem okoznak, ami védekezési igényt vonna maga után. A károsítók jelenlétének felismerése érdekében az előforduló kórokozókat igazoló tüneteket leírjuk.
A repcemozaik tünetei a levelek foltosodásával jutnak kifejeződésre. Az első megjelenés az áttelelt repce levelein tûnik fel, aminek következménye a becőméret csökkenése és így a termésveszteség létrejötte.
A repce-levélgöndörödés tünetei a leveleken látható érszalagosodás és érkivilágosodás formájában válnak láthatóvá, ami a levél deformációját, göndörödés formájában okozza. A beteg növények növekedése elmarad az egészségesekhez viszonyítva.
A káposztarepce-virágelzöldülését okozó fitoplazma eredményezi az ízközök megrövidülését, a növények növekedésbeli lemaradását és a virágelzöldüléssel együtt járó virágdeformációt. A beteg növényeken kifejlődött becők deformáltak és számuk kevesebb a lehetségesnél.
A repce gyökérgolyvát okozó gombabetegség tünetei az oldalgyökereken jelentkező borsószem vagy mogyoró nagyságú, fehér színû golyvák, amelyek a gyökérnyaki részen is megtalálhatók. Ezek a golyvák a kor előrehaladásával barnulnak, felületük repedezik és esetenként szétesnek. Nedves időjárási körülmények között elrothadnak. Azok a növények, amelyeken golyvák alakultak ki, növekedésben visszamaradnak. A golyvák nem tévesztendők össze a gyökér gubacsormányos lárvájának táplálkozása következtében kialakult hasonló képződményekkel. Ez utóbbiakban - a metszetkészítéskor - az ormányos lárva által lakott üreg, esetleg a kukac típusú lárvával együtt látható.
A repceperonoszpóra kártétele sok esetben már ősszel látható a levelek színén jelentkező sárga foltok formájában. A foltok alatt fonáki oldalon fehéres szürke penészgyep fejlődik. Száraz időjárás esetén a foltok elhalnak, beszáradnak, a megtámadott szövet nekrotizálódik.
A repce fehérpenészes rothadás az állományban lokálisan előforduló foltokon jelentkezik. Felismerhető a növények szárán látható világosbarna kerek, megnyúlt foltokról, amelyek sok esetben az elágazások alapi részénél jelentkeznek. A foltokon halványan rajzolódott gyûrüs mintázat érzékelhető. A beteg növény szárát felhasítva fehér színû micéliumszövedék látható, benne változatos alakú, fekete színû szkleróciumokkal. A gomba polifág természetû, ezért ha lehet napraforgó, szója, borsó, dohány után ne termesszünk repcét.
A repcebecő-rontó a becők falán sötét fekete foltokkal jelzi jelenlétét. A kórokozó hatására a becő fala zsugorodik, aminek egyenes következménye a korai kovadás és ennek következtében jelentkező magpergés. A kórokozó által okozott megbetegedés tünetei nagyméretû, kerekded barnásfekete, koncentrikusan zónázott foltokkal a leveleken is megtalálhatók. A fertőzés akkor súlyos, amikor a foltok egybeolvadnak és az levélhullást eredményez.
A fómás levélfoltosság és szár-rák egyik legjelentősebb repcebetegség, amelyiknek hazai előfordulása egyelőre még nem ismert. A betegséges előfordulása várható, ezért megjelenésére figyeljünk, ami felismerhető a több mm átmérőjû, kifakuló, világos kerekded foltokról. A szár alapon összezáródó foltok alakulhatnak ki, amelyek barna színûek, bemaródottak és repedezett felületûek. A kórokozó fellépése esetén számítani lehet még a virágzati tengely, sőt a magvak fertőződésére is. A megbetegített szövetrészeken beágyazódó piknidiumok látszanak. A kórokozó fellépése esetén ajánlatos a 4 éves vetésváltás betartása.
Kártevők
A káposzta levéltetû egyes években több száz vagy ezer egyedből álló kolóniákban jelentkezik a repce levelein, a szárán és virágzatában. Táplálkozás során megszúrja a növényeket, nyálat fecskendez be és így hozza oldatba a táplálékot amelyet felszív. A felszívott táplálék egy részét (különösen a fehérjéket) értékesíti, a többit pedig emésztés nélkül kiüríti magából, ami mézharmatot képez. A kártétel következménye a levelek enyhe deformációja, sárgulása, súlyos esetben elhalása. A károsított virágokból deformált becők képződnek.
A repcefénybogár imágója és lárvája egyaránt káros. Az imágó berág a zöldbimbóba, károsítja a bibét, aminek következménye a bimbó ill. a virághullás lesz, melynek látható következménye a virágtengely felkopaszodása. A bogarak valójában ártalmatlannak látszanak, mert hiszen a virágport fogyasztják, de e tevékenységük közben sérülést okoznak a bibén és ez eredményezi a virághullást. Tojásaikat a zöldbimbóba helyezik el, ahol a néhány nap alatt kikelt lárvák táplálkozásának következtében gubacsok alakulnak ki. Ez a kártételi forma tovább növeli a termésveszteséget.
A nagy repcebolha imágói az őszi vetések kelésekor jelentkeznek (szeptember) és a növények leveleit hámozzák, amelyek később lyukasnak látszanak, mert az alsó epidermisz elhal és kiszakad. Becőérés kezdetén az új nemzedék imágói szintén károsítanak, aminek következménye a becőfelületek sérülése és a korai kovadás. A lárvák ősszel, télen és tavasszal a levélnyelekben aknázva károsítanak, majd a tavaszi szárba induláskor a szárban folytatják a táplálkozást. A járatkészítés eredménye a levelek sárgulása, a növények gyenge fejlődése és a mérsékelt magképződés lesz.
A repceszár-ormányos áttelelt imágói tavasszal a repce levelein táplálkoznak, amire a karéjozások hívják fel a figyelmet. Táplálékként hámozva fogyasztják a levélnyelet, a szárat és a levél fő erét. Az új bogarak a repcebecő falát hámozzák, ami korai kovadást okoz. A lárvák kártétele az aknázó tevékenység folytatásaként jut kifejeződésre, amely egyaránt megtörténik a repcelevél fő erében, a levélnyélben és a szárban. A járatok készítése során okozott sérülések következménye levélhullás lehet.
A repcebecő-ormányos imágója a repcebecők képződése előtt a növény szárával, leveleivel és a különböző fejlettségû bimbók megrágásával okoz kárt. Kiemelendő a lárvakártétel, mert a becőben lévő magkezdeményeket és magvakat fogyasztják és ezzel mérséklik a termést. A termésveszteség tovább növekszik a becők korai érésével és a magtermés elhullatásával.
A repce-gubacsormányos imágói a levelek lyuggatásával okozhatnak kisebb kárt. A termésveszteséget előidéző tevékenység a lárvák fejlődésével van összefüggésben, mert azok - biotipustól függően - ősszel és tavasszal a gyökérnyakon alakítanak ki golyvákat és azok aknáiban élnek. A golyvák külsőleg megegyeznek a gyökérgolyva okozta tünetekkel, felmetszés után azonban meggyőződhetünk a tünetet okozó kártevőkről vagy kórokozókról, mert a gyökérgolyva esetében nedvesen rothadó vagy szárazon korhadó, üreg nélküli belső állományt láthatunk. A gubacsormányos ritkán, de gyes években mégis hozzájárul a repce tavaszi kifagyásához. Csapadékos időjárás esetén az üregek vízzel telítődnek, az esetleges későbbi fagyok hatására a víz jéggé válik és a térfogat növekedéssel szövetroncsolás alakul ki. Ez a jelenség elősegíti a kifagyást.
A repcebecő-gubacsszúnyog narancsszínû, orsó alakú lárvái nagy számban élnek a becőkben, amelyek belső falát, valamint a magvakat felsértve táplálkoznak. A nyûtípusú lárvák táplálkozásának következménye szintén korai kovadás és magpergés lesz.
A repcedarázs álhernyói ősszel, a kikelt vetések levelein hámozgatnak, majd szabálytalan lyukakat rágnak. Az idősebb álhernyók karéjoznak, aminek következménye a levelek kivázasítása lehet. Az ilyen kártételi nagyságrend már az állomány tarrágását jelenti és esetleg annak teljes megsemmisülését. A faj 3 nemzedékes, amelyek közül az őszi a legveszélyesebb, de számolni kell a nyári nemzedékkel is. Egyes években - egyedszámtól függően - a lárvák szinte teljes tarrágást okozhatnak és ilyenkor a zöld becők jelentős hányadát is elpusztítják.
Gyomnövények
A sûrû sor és tőtávolságra vetett repce jó gyomelnyomó tulajdonsággal rendelkezik. Ebből adódik, hogy gyakorlatilag nem minden esetben kerül sor a gyomirtásra. A gyomirtás esetlegességével azonban mégis számolni kell, mert az érés idejére a lombozat száradásával egyidejûleg bekövetkezhet a gyomosodás.
A repce kelésével egy időben megtalálható a területen a tyúkhúr, az árvacsalán, a veronika fajok, a nagy széltippan és az ebszékfû. Ezek a gyom fajok tavasszal újabb erőre kaphatnak különösen akkor, ha a téli időjárás nem kedvez a repceállománynak. Az újabb gyomosodásra a már említett becőképződés, megdőlés és lombszáradás időszakában kell számítani. A felsoroltak figyelembe vételével célravezető lehet a repce gyomirtásának elvégzése. Erre a feladatra presowing, preemergens és postemergens módon alkalmazható készítmények állnak rendelkezésre.
A repce védelme
A termesztés eredményességét döntően a betakarítás határozza meg. Egy elhamarkodott technológiai beavatkozás jelentős minőségi értékvesztéshez, a kései aratás nagy termésveszteséghez vezethet. A betakarítás egy-, illetve két menetben végezhető, állományszárítással (deszikkálás), érésgyorsító alkalmazásával, illetve anélkül. Állományszárítás nélküli - egymenetes betakarítás csak egyöntetûen érő, kártevők által nem károsított állományban alkalmazható. A betakarítás, ha szárító-berendezéssel nem rendelkezünk a magvak 13-15%-os nedvességtartalmánál kezdhető. Mesterséges szárítási lehetőség esetén az aratás 16-18%-os magnedvesség-tartalomnál megkezdhető. A kombájn beállításnál ügyelni kell arra, hogy a tisztító szerkezet a szár- és becőrészeket minél nagyobb mértékben távolítsa el illetve, hogy a magvak a cséplés során ne sérüljenek. A kétmenetes betakarítás megkezdésekor a szárrészek még javarészt sárgásak, a becők sárgás-barnák, a becőben lévő magvak azonban már nagyobbrészt érettek, vöröses-feketék. A rendrevágást 30-40 cm-es magas tarlóval végezzük, melyet 5-6 nap eltelte után követhet a magcséplés - kombájnnal. Szárítókapacitás nélkül ügyelni kell arra, hogy a betárolt mag minél korábban lehûljön, s annak nedvességtartalmát folyamatosan ellenőrizzük. A frissen levágott és raktározott magtömeg magassága a 20 cm-t ne haladja meg. A magtételeket szükség esetén kézzel forgassuk.
Mosonmagyaróvár, 2002 július 2.
Dr.Kajdi Ferenc
Dr. Kuroli Géza
Címlapkép: Getty Images
