Karcag címerállata „az aranygyapjas birka” hármas hasznosítása révén (hús, tej, gyapjú) mindig is megbecsült jószága volt a helyi gazdálkodóknak. Igen jelentős pozitív változást hozott országos és helyi szinten is az ágazat életében a XVIII. század végétől a szövőipar fellendülése, amely révén nagymérvű állománynövekedés és fajtacsere történt. Az őshonos rackát folyamatosan kiszorította a Spanyol honból behozott finomgyapjas merinó. Figyelemre méltó volt a fejősjuhászatok aránya ebben az időszakban. A tejelő nyájakat a várost övező úgynevezett ólas kertekben fejték. Karcag juhállományát először 1868-ban sikerült „lyukra olvasni” azaz megszámlálni, amit nem tudtak eldugni a gazdák a császári katonaság elől, ez 83 ezer egyed volt. Ez a szám Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében listavezető helyett jelentett, a második helyezett Kunmadaras volt, itt „mindössze” 28 ezer egyedet számláltak össze. Ez a nagy juhállomány maga után vonta egy virágzó juhászkultúra, illetve juhászdinasztiák kialakulását, akik mesterfokon űzték generációról generációra a szakmát. A világháborúk veszteségei után a nagyüzemi gazdálkodás során próbálkoztak az ún. „iparszerű juhtartással”, a 70-es évekig tej- és gyapjútermelés, majd a 80-as évektől bárányhús-előállítás volt a fő hasznosítási irányzat. A rendszerváltás után a termelő szövetkezetek felmorzsolódása megpecsételte a nagy nyájak sorsát, napjainkban kb. 60 gazda két és félezer anyajuha tépdesi a füvet a karcagi határban, hasonló a helyzet a többi Nagykun településen is.

Mi lehet az oka ennek a drasztikus tartási kedv csökkenésnek, noha a gyepterület és egyéb takarmánybázisok adottak, a juhtartás több felől támogatásokban részesül és kiváló piaci kereslet van a juhtermékekre?

- A juhtartás évi 365 napos elfoglaltságot jelent, ez elsősorban életformát követel meg. A régi juhászok konok hitvallása, miszerint „a jószág az embertől vár” szinte kihalt. A mai juhtartó gazdák maguk csinálják, amíg bírják erővel. Lelkiismeretes, kiváló szakmai ismerettel rendelkező állatgondozót találni nehéz. Juhász szakmunkás képzés évtizedek óta nincs az országban.

- A külterületi vagyonvédelem megoldatlan, nincs megnyugtató védelmi eszköz a gazdálkodók kezében. Ezzel párhuzamosan a juhot könnyű mozgatni, az alföldi feketepiacon nagy kereslete van a juhhúsnak, ezzel a juhos gazdaságok még inkább célpontjai lehetnek a bűnelkövető csoportoknak.

- A tulajdonhasználati viszonyok bizonytalanok, már az is nagy szó, ha megvan a „szerencsés hármas”, vagyis egy juhtartó saját földjén, saját épületben, saját nyáját tarthatja. Felméréseink szerint az alföldi juhtartók mindösszesen 20%-ban gazdálkodnak saját területen, a többi terület haszonbérletként van a használatukban. Egyre nehezebb azon juhtartók sorsa, akik a legeltetési idényre kihajtják „fűbérért” állataikat (bérlegeltetés). Az abrakot és legelő kiegészítő szálastakarmányokat el lehet felejteni ebben az esetben, ami főként aszályos időben kritikus lehet a juh megfelelő kondíciójának kialakításában.

- Egyre ellentétesebb a növénytermesztők és állattenyésztők érdeke, mert az előbbieknek egyszerűbb bekapcsolni a kombájnon a szalmaszecskázást és a talajnedvesség megőrzése végett igyekeznek mielőbb hántani a tarlót. A legeltetéses állattartás új konkurenciája a szárzúzásos gyepkarbantartás, amelynek célja a gyep kultúrállapotának megtartása, hogy a gazdálkodó jogosult legyen a területalapú támogatás igénylésére. Ilyen esetben a gyepen mindösszesen csak a vadon élő állatok vannak, állattenyésztő szemmel hasznosítatlan terület.

- Magyarországon a sok kis bárányfelvásárló valójában néhány nagy vállalkozást, jobb esetben szövetkezetet takar. Ők tartják a kapcsolatot az olasz partnerrel, ahová a magyar vágóbárányok 90%-a kerül. Ez a lánckereskedelem fölözi le a magyar juhtartók igazi hasznát. A bárány nem tárolható hónapokig raktárban, mint a gabona, oda kell adni olcsóbb áron, ezt ki is használhatják a hazai vagy külföldi kereskedők.

- A belföldi bárányhúspiac jelentéktelen, csak a kiselejtezett mustraanyákra van igény a birkapörköltet kedvelő alföldi vidékeken. Ugyanakkor a juhtejtermékeket sokan szeretik, keresik, de ezen termékek zömmel importból származnak, mivel a juhfejést felvállalni nagyon kevesen merik hazánkban, mivel a legminőségibb munkaerőt feltételezi. Mindemellett a juhtejfeldolgozó ipar is nehéz helyzetben van részben a tejhiány, részben a technológiai elavultság miatt.

Mit lehet egyáltalán tenni a juhtartás helyzetének jobbítása érdekében napjainkban, mikor a Kérődző Szerkezet Átalakítási Program és az Agrár Környezet Gazdálkodási Program egyaránt a juhlétszám növelésére sarkallják a gazdálkodókat?

Lehetne állami és EU segítségnyújtásért kuncsorogni, de ez délibáb. Mint ahogy az is, hogy összeszövetkezve, együttesen lépjünk fel, erre a mi „feketevérű” alföldi fajtánk még nem érett meg. A Debreceni Egyetem AGTC KIT Karcagi Kutató Intézetében két évtizede foglalkozunk juhtenyésztéssel, néhány konkrét, gyakorlatnak átadható tapasztalatunk a következő:

Fajtakérdés: többnyire összevissza keresztezett, elöregedett anyajuhállománnyal küszködnek a hazai juhtartók. Tapasztalatunk szerint ezen a tájon az év bármely szakában pároztatható magyar merinó fajtát teljesen mellőzni nem szabad. De a merinó „nem ura a két báránynak”. Tejelő típussal érdemes keresztezni, mint anyavonalat. Jó körülmények között Lacaune-al vagy Brit tejelővel, ahol mostohábbak a viszonyok vagy ahol nyáron fűbéren legel az állat, ott Tejelő cigájával, vagy Blanche Massive Centrallal. Végtermékbárány-előállításra számos hústípusú fajta kosa kapható. Olyan fajtát érdemes beszerezni, amely után egyrészt könnyen ellik az anyajuh, nem szorul meg sem fejnél, sem vállban az újszülött bárány, másrészt jól bírja a magyar Alföld forró nyarait; harmad-, de nem utolsósorban kedvező csont-hús kitermelési aránnyal rendelkezik (tőlünk nyugatabbra már mindenütt vágóhídi minősítés után fizetnek). Ilyen pl. a Berrichon du cher, mely fajta tenyészállatai intézetünktől is beszerezhetőek.

Gyepgazdálkodás: a környezetvédelmi gyeptámogatások „talált pénzek”, igénybe kell őket venni, megtanulni a játékszabályaikat. Ugyanakkor ezek a támogatások be is korlátozzák a gazdálkodókat, pl. nem öntözhet, nem trágyázhat ilyen gyepen. Az alföldi legelők, a ritka esős nyarak (pl. 2010) kivételével, júniustól kiégnek. Legelő kiegészítő szálastakarmányok legeltetésével – pl. szudáni fű hibridek – áthidalhatjuk a kritikus időszakot a téli takarmánykészlet csorbítása, illetve az augusztusi nyáj „hazaverés” nélkül.

A szélsőséges évjárathatás miatt nem minden évben ad kaszálható fűtömeget az alföldi puszta (lásd 2011), ezért nagyon fontos túlélési stratégiai sarokpont a készletezés szálastakarmányokból, akár több évre is egy-egy jó évjárat esetén. A gond csak az, hogy a gazdálkodók jelentős része óriási veszteséggel tárolja a szénáját (akár 30–40% megy veszendőbe egy tél alatt az ún. piramisba rakott hengerbáláknál). Az „esőcseppet szétcsapó” ömlesztett kazal ma már a történelem része, megoldás a szénapajta illetve a zsugorfóliába csomagolt szenázsbála lehet. Sokkal érdemesebb a jó tárolásba beruházni, mint az öntörvényű ősgyepek hozamnövelését erőltetni.

Átgondolandó a fitető (keresgélő), gyógynövénygyűjtő, gombászó emberek visszatartása és az állatok elkóborlásának megakadályozása végett a legelők körülkerítése. A kerítés anyagának kiválasztásánál két szempontot mindenképp mérlegelni kell. Egyrészt legyen strapabíró, fékezze meg a „kitörő specialista” egyedeket, másrészt ne képviseljen számottevő értéket illetéktelenek számára. Nálunk több ezer folyóméter legelőkerítést használunk sikeresen, mely 5 méterenként gépi úton lenyomott kéreghántott akác bányadorongból és a ráfeszített 80x6x6 cm-es horganyzott drótszövetből áll. Az ősi tájkép Alföldünkön a ligetes puszta volt, melynek egyfajta rekultivációja lehet a legelők fásítása. Tapasztalataink szerint tiszántúli legelőkön kellő talajelőkészítés, trágyázás és beöntözés után a mezei szil, ezüstfűz, vadkörte, tamariszk, szürkenyár jöhet szóba, mely fafajokat csak ligetesen célszerű ültetni a laposabb legelőrészeken vagy a hodály mellett, és vadkár ellen védeni kell. Ezen ligeteknek a szélvédelemben és abban van jelentősége, hogy esetleges későbbi eladáskor vonzóbb, piacosabb lesz a földünk.

Dióhéjban ennyi gondolatot vetettünk papírra, remélvén, hogy a Tisztelt Olvasó némi bepillantást nyerhet a juhtartás mindennapjaiba.

Dr. Csízi István

Dr. Monori István

Dr. Czirák László

A cikk szerzője: Dr. Csízi István