Gudmon László családjában minden generáció számára ott volt a biztos szülői háttér, az ősök is mindig odafigyeléssel készítették fel gyermekeiket a munkára, az életre. Már a nagymama is gazdálkodott, s ahogy az első világháborúból vissza nem tért férjek hátrahagyott özvegyeinek egyike, maga maradt az embert próbáló munkára. Az asszony a két leányával, és a fiával vitte tovább a gazdaságot.
Amikor az édesanyja meghalt, s leánytestvérei férjhez menve elkerültek a szülői háztól, László apja folytatta nagy szorgalommal a reá örökségül maradt, kemény munkát igénylő gazdálkodást. Mindenfajta jószággal foglalkozott később: tehén, ló, birka, sertés és baromfi is szaporította az állatállományt, de még a libatömés is helyet kapott a munkák sorában. Amikor megnősült, s két leány meg két fiú utóddal bővült a család, javarészt a kertészetből származó jövedelemből éltek, hordták a megtermelt árut a piacokra és a vásárokra. Az idő tájt a birkát a nyári időszakokra általában kiadták legelőre. Aztán jött a téeszesítés, és a megalakult szövetkezet a nagy állatokat mind elvitte. A megmaradt pár jószágból álló kis állatállományt kezdték fejleszteni, így rakták le az alapjait a mai gazdaságnak. Minden családtagot befogott a családfő a munkára, és a jószágból származó bevételből kiiskoláztatta utódait, egyikőjük a főiskolai végzettségig is eljutott. A gazdálkodást minden testvér továbbvitte – volt, aki a tsz-ben, volt, aki maszekban dolgozott.
Főszereplőnk maszekként kezdte, de már tízéves kora óta dolgozik a gazdaságban. Ifjúként aztán gondolt egyet, s elment vándorként az ég alá – közel öt évet lehúzott le Tolna megyében, ott juhászkodott. Amikor huszonhárom évesen megnősült, visszakerült Fülöpszállásra, majd onnan Soltszentimrére vitte az útja, ahol bérelte a gazdálkodáshoz szükséges területet. A rendszerváltáskor nagy szerencséje is volt, mivel az általa már bérelt területeket névértéken vehette meg. Egész életében megfogta a pénzt, mindig nagyon odafigyelt arra, mire költ. A kedvező áron megvásárolt 400 hektáros birtokot sikerült úgy kialakítania, hogy a területen idegen tulajdonú birtok nincs. Az összefüggő földterületen csak egy romba dőlt tanya volt, ő pedig eltervezte magában, hogy annak a helyén lesz majd a gazdasága központja, és belevágott az építkezésbe. Innen fejlődött ki a mai farm.
Az elszánt törekvésben negyven éve hű társa Katalin, aki a családi tűzhely őrzésén túl sem ismer olyan feladatot, amit ne tudna elvégezni. Számára természetes, hogy ha a szükség úgy hozza, elvégzi a birkák körüli teendőket – sántázást, körmölést, szoptatást, legeltetést, vagy elletést –, de ha kell, vizet visz a teleszkópos rakodóval a távolban lévő falkáknak, avagy éppen a bálarácsokat rakja meg friss szénával.
Az ifjabb generációt két fiú képviseli, akiket apjuk a mezőgazdasági jövőjüknek megfelelően taníttatott ki, egyikőjük kertészeti főiskolát végzett, másikójuk Gyomaendrődön sajátította el az állattenyésztés elméleti tudását, majd leérettségizett – szabadidejükben azonban mindig otthon kellett dolgozniuk.
A betakarítást eleinte még bérmunkásokkal végeztették, de a rendszerváltás után elkezdték a gazdaságot gépesíteni. Folyamatosan figyelték a pályázatokat, s azok elnyerésével igyekeztek fejleszteni gépparkot és épületet egyaránt. A közeljövőben kapják meg egyébként az építési engedélyt az utolsó épületek felhúzására.
A Gudmon Farm merinó juh állománya ez idő tájt 1500 anyából áll, s ebből kétszáz törzs már 2004 óta működik az első osztályba sorolva. A birtokon ma egy korábban felerészben magtárnak tervezett nagy juhhodály áll, ahhoz építettek egy másik magtárat, s később egy másik juhhodályt is felhúztak. Jelenleg is egy fahodály engedélyezése van folyamatban, és egy nagy szénatároló épül még pályázat keretében. A 3–3,5 ezer bálát ma még fólia védi az esőtől. A soltszentimrei gazdaságban a takarmányt is maguk termelik – szálastakarmányt, lucernát, fűszénát –, mindössze a kukoricát és a tápot vásárolják meg.
Gudmonék kizárólag a magyar merinó fajtával foglalkoznak – a Bács-Kiskun megyei igen vegyes (savanyú, tőzeges, szikes…) talajon ez a fajta termel a legtöbbet ilyen feltételek mellett is, nincs még egy olyan juhfajta a 23-ból, amelyik ennyire képes tolerálni a körülményeket. A régebben merinóval foglalkozott gazdák éppen ezért most hozzájuk fordulnak, ha már elfogyott náluk a bárányszaporulat, és a gyapjút magát sem tudják eladni. A jó minőségű merinó gyapjúra azonban van kereslet, az ugyanis 22-es mikron finomságú, és 0,5-ös piszkosságú a nyírás után.
A súlygyarapodás tekintetében is a legjobbat nyújtja a merinó, ahogy a Juh Szövetség könyvében kimutatva is ez áll az első helyen. Az értékesítésről meg kell jegyezni, hogy külföldre megy a gyapjú is, meg a bárány is: olasz, török és görög piacra, ritkán, ha nagy súlyban van a bárány, még az arabok is a vásárlók között vannak. Hazai vágásra csak a termelni már nem tudó állat kerül. A Magyarországon jellemzően nem igazán keresett húsállattal, a belőle készült újabb típusú készítményekkel most próbálja a Juh Szövetség megismertetni a nagyközönséget.
Az élősúly árak egyébként most meglehetősen lent vannak – akár a külföldi piaccal szemben is –, az állat szinte alig termeli ki a vele járó kiadásokat és költségeket. Nagy baj az is, hogy most ennyire alacsony a bárány felvásárlási ára. De a legkomolyabb gondot az jelenti, hogy túl sok a kereskedő, akik kézről kézre adják az árut, és az nem egyenes úton megy külföldre. Ettől szenved az egész ágazat is. A pályázatok során ugyan igyekeztek kialakítani, hogy melyik TÉSZ-be csatlakoznak, de rájöttek arra, hogy hiába vannak benne egy szerveződésben, az is egy másik külföldi partnert keres meg, és csak úgy szállít. Így az árak mind rárakódnak a termékre, és a végén az „kaszál” a legtöbbet, aki azt sem tudja, hogy az áru fut-e, vagy zsákban van. László tagként egyébként az egész országot képviselő Juh- és Kecsketenyésztők Szövetségben felkérésre minősít, vagy tanácsot ad gazdatársainak.
Az állattenyésztés 365 napos éjjel-nappalos munka, ezt nem sokan vállalják. A juhoknál nagy gonddal kell figyelni az etetésre-itatásra, és az elletéskori szaporulatra. Ha nincs szaporulat, vagy egy juhnak elhullik a báránya, tehát nem termel, az kész ráfizetés. A merinó fajta egyébként igen jól alkalmazkodik a megváltozott klimatikus viszonyokhoz is: megvan az a gyapjúmennyisége, amelynek köszönhetően a legnagyobb hidegben sem fázik, és nyáron is elviseli a hőséget – olyankor behúzódik a fa alá. A mostani forró nyarakat nálánál jobban egyetlen típus sem bírja.
A farmon a nap reggel 5–6 óra körül kezdődik. Ilyenkor már kijárnak az állatok, és legeltetés folyik. A juhok kint vannak kerítésben, de minden családtagnak rajtuk kell legyen a szeme, nehogy fennakadjanak – mert néha bizony azért a vadhálós kerítésen csak kidugja a fejét egy-egy kíváncsi állat. Reggel megkapják az abrakjukat, de a víznek is mindig ott kell lenni a számukra. Aztán mennek ki egymás után sorjában a falkák a legelőre, és egész alkonyatig kint vannak. Minden területen van kellő fabokor – évente 40–50 fát elültetnek Gudmonék, hogy legyen hová bújniuk az állatoknak. Őrizni persze kell az állományt, mert bizony a határban is vigyázni kell rájuk. Légyirtást évente 2–3 alkalommal kell végezni a farmon. No és nesze neked meteorológiai előrejelzés: házigazdánk tapasztalatai alapján állítja, hogy az állatról bizony az egész évi időjárás megjósolható.
Ebben a gazdaságban a két fiú a technikai vonalat képviselve tesz meg mindent a családi gazdaság jelenéért és jövőjéért. László és öccse, Sándor ugyancsak képben van a 21. századi mezőgazdasági gépészeti megoldások terén, és nagy körültekintéssel fejlesztik a gépparkot. Korábban mindig bérben dolgoztattak, majd 1993-ban bekerült a családba az első traktor, s azt a báty kezdte használni. Ezzel a vásárlással beszálltak egyfajta mókuskerékbe: azóta fejlesztenek–újat vesznek–azt is kinövik–még nagyobbat vesznek. A 82-es MTZ vásárlását követően 1996-ban vásároltak egy másik ugyanolyan típusú erőgépet, mert akkora már a fiatalabb fiú is éppen elérte a pedálokat, s bár alig volt tizenkét esztendős, rá lehetett bízni a traktort. Így már mindketten tudtak kaszálni, és gyorsabban haladtak a feladatok elvégzésével. Mindkettőjüknek volt rendsodrója és bálázója is – s az idő tájt egyszer-egyszer még eljártak bérmunkába is bálázni a környező falvakba, ha idejük engedte.
Két MTZ-t vásároltak 2002-ben, a Pöttinger teljes gépsora pedig, amelyet AVOP-pályázat keretében sikerült megvásárolniuk, 2004-ben állt be a munkába. Akkor cserélték le a hagyományos kiskaszákat és a kis lengyel gyártmányú rendsodrókat nagy, kardán meghajtású Pöttinger rendsodróra és gyorsbálázóra, amely a két régi, hagyományos Hesston bálázó munkáját egymaga elvégezte, sőt, még annál többre is képes. Ár-érték arányban a Pöttinger gépe igen jónak tűnt, ráadásul a szállítási határidő is kedvező volt a számukra. Így kerültek kapcsolatba az Investtel. A két Case IH-val 2009-ben bővült a géppark. Mivel a gazdaságban ketten dolgoznak géppel, mindenből kettőre van szükség – nem is dolgoznak egymáséival. Mindkettejüknek megvan a sajátja, és csak azt hajtja, így nincs egymásra mutogatás, hogy ki mit ronthatott el a gépen s ezzel egy konfliktushelyzetet máris kiküszöböltek. Ugyanakkor próbálják a nyugati példát követni: minél kevesebbszer kelljen átakasztani a gépeket. Csak beugranak az egyikbe, közben a másikkal éppen másik feladatot végeznek el. Amikor például szenázsbálát csinálnak, szinte az összes gépük üzemben van: az egyiken rajta van a kasza, délelőtt lekaszálnak, délután már a rendsodróval mennek, majd báláznak. A harmadik erőgépre a pótkocsi van szerelve, azt teleszkópos rakodóval rakják meg, a negyedik gépre pedig a csomagoló. Minden gépen van valami munkaeszköz, ennek köszönhetően gyorsan tudnak haladni, és sokkal hatékonyabbak lehetnek.
S ahogy az már egy valódi családi kupaktanács ideális módja: a pályázatok, beruházások, építkezések dolgában általában a közösen elköltött ebéd idején kerül sor. Ilyenkor beszélik meg, melyikőjük mit gondol a fejlesztésekről. Az újításokat általában a fivérek szorgalmazzák, akik próbálják mindig a legújabbat, legmodernebbet s talán a legjobbat kikeresni. A farm működtetéséhez szükséges beruházásokhoz megkeresik a pályázati forrásokat, s amit elérnek, arra be is adnak pályázatokat.
Az ágazat helyzetéről és jövőjéről morfondírozva úgy remélik, hogy a mostani szerkezetátalakítással és az egyéb támogatásokkal talán a juh ágazat is hozzájut egy intenzívebb támogatáshoz. Ez idáig valóban nagyon kevés volt a támogatás, sokan el is pártoltak, és átálltak szarvasmarhára. Most úgy tűnik, talán szaporodik a juhállomány az országban, s ha ezek a támogatások maradnak, s talán növekednének is, akkor lehet remény a juhászatra. Mert ma bizony még Gudmonék sem élnének meg kizárólag a juh ágazatból, inkább csak a saját földjeik segítenek a rentábilis működésben. Ők viszont tudatosan építve a gazdaságot minden nyereséget visszaforgatnak, de éppen ezért nehezen lépnek előre. Szinte az összes, támogatásban kapott pénzt kénytelenek a vállalkozásba visszaforgatni, hogy azt fejleszthessék. Kerítéses, szakaszos legeltetésük van, de nincs egyetlen alkalmazottjuk sem – ez is megtakarítás, hiszen minden forintot meg kell fogniuk. Az embernek az életre nincs ideje, csak a munkára – mondják. Bár ilyen felállásban sokkal nyugodtabb környezetben végezhetik a munkájukat, ugyanakkor csak magukra számíthatnak. Fontos a számukra hát, hogy a munkában az örömöt megleljék, s éppen ezért próbálnak mindig a saját kényelmükre szolgáló gépet választani. Ha már szabadságra nincs idő, legalább a munka legyen kényelmesen és jól végezhető!
A Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség elismert mintatelepeként több száz érdeklődőt fogadnak évente. Sokan kérnek tanácsot tőlük, és a Juh Szövetség közvetítésével rendszeresen érkeznek hazai és nemzetközi szakmai érdeklődők is a soltszentimrei farmra. S bár benne vannak a homokhátsági falusi turizmusban, legfeljebb a közelben lévő Csonka-toronyhoz látogatók egyike-másika kéretőzik be a takaros birtokra, hogy a gyerekek meg tudják nézni és simogatni az állatokat. A saját honlapjukon viszont megtalálják az érdeklődők, milyen lehetőséget is kínál a látogatóknak ez a tanya, de javarészt inkább a sajtó képviselőinek érdeklődését kelti fel a gazdaság – aztán legfeljebb fotelból, kényelmesen megnézi egy városi ember azt, amit a tanyáról készült filmben, vagy éppen cikkben mutat be a szerzője. A mindennapos munkát azonban csak az tudja értékelni, aki pontosan tudja, hogy az állattartás az ágazat legkisebb lazítást sem tűrő tevékenysége.
-Keresztes-
