A gazdák az állatok energiaigényének biztosítására szolgáló takarmányokkal általában eleget foglalkoznak. A takarmányanyagok szabad szemmel látható értékmérőit (szín, állag, tisztaság stb.), beltartalmi jellemzőit (energia-, rost-, és fehérjetartalmát stb.), a takarmány-értékesítési mutatókat (fajlagos takarmány-felhasználás, emészthetőség stb.) rendszerint figyelemmel kísérik, de az ivóvízről, mint alapvető „takarmányról” számos alkalommal bizony megfeledkeznek. Pedig a magyarországi vízkészleteknek kb. „csak” a 70%-a kifogástalan minőségű, azaz kockázat nélkül itatható.
Hazánkban a nagyobb létszámú állatállományok ivóvízellátását szolgáló víz javarészt az adott telep saját fúrt kútjából származik. Tulajdonképpen a közműhálózatról való vízellátás aránya elhanyagolható. A fúrt kutak egy része mikrobiológiai (pl. kórokozó baktériumok) és kémiai (pl. magas vastartalom, kemény víz a benne oldott kalcium- és magnéziumsókkal) oldalról is „kifogásolható”. Amellett, hogy jelentős állategészségügyi kockázatot jelent, még az ivóvízrendszer technológiai elemeinek (pl. az itatószelepeknek) a meghibásodását is előidézheti. A termelési időszakban és az állományváltások közötti szervizperiódusban javasolt tehát kiemelt figyelmet fordítani a telepre folyamatosan érkező, lehetséges biológiai kockázati „tényezőre”, az ivóvízre is. Az előbb leírtakat garantáltan alátámasztja, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az állatok vízfelvétele háromszorosa a takarmányfelvételnek. Amennyiben fúrt kútról biztosított az állattartó telep vízellátása, nagy eséllyel a telepi ivóvízrendszer és az ivóvíz fertőtlenítése nélkül megfelelő higiéniai státus nem érhető el. Javasolt évente két alkalommal mikrobiológiai és kémiai vízvizsgálatot végezni.
A mikrobiológiailag kifogásolható minőségű vízben lévő kórokozók nem csupán klinikai tüneteket is produkáló megbetegedéseket okoznak, hanem olyan szubklinikai problémákat is, melyek például az állatállomány fokozottabb energia- és tápanyag-felhasználásának következtében jelentősen redukálják a jövedelmezőségi mutatókat. A vízvezetékben az ivóvízhez időnként adagolt egyes gyógyhatású készítmények, szerves vivőanyagok stb. következtében egy nyálkás-ragacsos biofilm réteg kialakulása figyelhető meg. A biofilm komolyan befolyásolja az ivóvíz minőségét, hiszen a kórokozó mikroorganizmusok számára biztosítja az életben maradásukhoz és szaporodásukhoz nélkülözhetetlen közeget, ezáltal a mikróbák az ivóvizet folyamatosan fertőzhetik.
Az itatásra használt víz esetében a másik problémát a vízben jelenlévő, vízkeménységet okozó ionok okozzák, melyek idővel az ivóvízrendszer vízkövesedéséért felelnek. A szervetlen lerakódások a technológia meghibásodását idézhetik elő: blokkolják az itatószelepeket, így „vízhiányt”, illetve a folyamatos csöpögéssel vízpazarlást okozhatnak, ami kihathat a vízfogyasztásra, az alomállapotra (az alom hamar „elúszik”, így gyakoribb alomcsere válik szükségessé), az istálló mikroklímájára (a magas ammóniatartalom irritálja az állatok nyálkahártyáját). Ezek a tényezők pedig végül az istálló mikrobiális terheltségének növekedéséhez, légúti és lábvégproblémákhoz, hasmenéshez, tehát a tartási körülmények romlásához vezetnek.
Abban az esetben, ha az ivóvíz nem a lakossági közműhálózatról érkezik, a fent leírt két probléma megoldására az ivóvízrendszer tisztítását-fertőtlenítését időszakonként el kell végezni, lehetőleg a turnusok között minden szervizperiódusban. Természetesen a termelési periódusban célszerű a komplett rendszert is karbantartani, és a tisztított rendszerbe kerülő vizet kezelni. Amennyiben az ismert mikrobiális probléma ellenére a vizet nem fertőtlenítik folyamatosan az állomány jelenlétében, akkor a nem megfelelő higiéniai státusú víz a rendszert újra és újra fertőzi. A korábban említett szervetlen és szerves szennyeződések felrakódásának megakadályozására az állattartóknak állomány jelenlétében is van lehetőségük az ivóvíz savanyításával. Egyrészt az ivóvízhez megfelelő koncentrációban adagolt ivóvíz-savanyító vegyszer csökkenti a víz kémhatását, így meggátolja, hogy a vízben lévő szervetlen alkotók (vízkő, vas) összefüggő, de porózus réteget alakítsanak ki a csőrendszer belső felületén. Tehát segít megelőzni a kémiai oldalról jelentkező problémákat. Másrészt a szerves savak (több szerves sav szinergikus hatásával) a pH-csökkentés révén bakteriosztatikus hatásúak, így gátolják a kórokozók további szaporodását. Az itatásra szánt víz savanyítását 5–5,5 pH-tartományba célszerű „belőni”, mert ezek az értékek még nem okoznak olyan mértékű ízváltozást, ami az állatok vízfelvételének csökkenéséhez vezetne. Az ivóvízkezelés e módja emellett pozitív emésztés-élettani hatást gyakorol az állatokra is, mert egyes kórokozó baktériumok (pl. Coliformok, Salmonellák, Campylobacter fajok) szaporodása már gátolt, ugyanakkor a tejsavtermelő baktériumok számára még optimális kémhatás-tartományt biztosít. Az ivóvíz-savanyító készítmény kiválasztásakor ügyelni kell arra, hogy lehetőleg algásodásgátló adalékot is tartalmazzon, így az élettanilag legkedvezőbb 5–5,5-ös pH-érték tartható. Ivóvíz-savanyítás céljára lehetőleg több szerves sav kombinációját tartalmazó vegyszer javasolható. Az ivóvíz savanyítása rendkívül jó eredménnyel alkalmazható például a választást követően a malacok battériára kerülésekor a hasmenésből eredő elhullásos esetek megelőzésére, valamint jelentős szerepe van a baromfiállományok szalmonella-mentesítésében.
Nyilvánvaló, hogy egészséges, megfelelő szinten termelő állatállomány kizárólag kifogástalan higiéniai státusú ivóvíz biztosításával nevelhető. Az ivóvízrendszer tisztításával-fertőtlenítésével és az ivóvíz kezelésével a sokak által elhanyagolt „takarmány”, a VÍZ is elfoglalhatja méltó helyét az állattartó telepeken. Higgyük el, bőségesen megéri a figyelmet!
Litz Tamás
A cikk szerzője: Litz Tamás
