A tavaszi kalászosok közül a legnagyobb vetésterülettel a tavaszi árpa rendelkezik. Azt követi a zab, majd a közönséges-, illetve a durum búza. A választék bővülését jelzi, hogy az OMMI fajtakísérleteiben megjelentek a tavaszi vetésû tritikálé fajták is. A tavaszi közönséges- és durum búza termőterületének változását nagyobbrészt az is meghatározza, hogy az őszi vetések hogyan sikerültek, miként teleltek, egyáltalán mennyire kedveztek a biztonságos áttelelés feltételei az őszi vetéseknek. E téren az időjárás ebben a ciklusban nem volt a legkegyesebb, hiszen a novemberben száraz és viszonylag hideg idő volt, ami szinte az egész országban azzal járt, hogy a november 10-e utáni vetések eddig még ki sem keltek. Kedvező volt viszont eddig a hóborítás, hiszen ott ahol a hó megmaradt a talaj nem fagyott át, így január elejéig számottevő kifagyás még nem keletkezett. A korábbi évek gyakorlatától eltérően a korábban beköszöntött hideg időjárás hatására november közepétől már nem lehetett búzát vetni. Így előfordulhat, hogy az ország egyes körzeteiben 2002-ben a korábbi évek vetésterületi hányadát meghaladó mértékû tavaszi búza vetésére fog sor kerülni. Szükség lehet a tavaszi vetésû fajtákra azon okok miatt is, hogy bár a kukorica elmúlt évi érése és betakarítása zökkenőmentesnek tûnt, de a tárolókapacitás-hiánya és az átvétel körüli bizonytalanságok miatt a termelők egy része várt a betakarítással, s a késés a már jelzett időjárási tényezők miatt nem tette lehetővé a kellő igényességû talajelőkészítést és vetést. Azokon a területeken, ahol a kukoricaszár még áll és nincs hó - sajnos sok ilyen terület van az országban - a téli hónapokban volna lehetőség a szárzúzásra, s ott kora tavaszi talajelőkészítéssel még lehetne jó eredménnyel tavaszi gabonát termeszteni.
A népnyelv a tavaszi búzát, "ravasz" búzának nevezi. Ennek is megvan a magyarázata, hiszen elsősorban a később vetett növényállományok egyes fejlődési ciklusai lerövidülnek, így lényegesen kevesebb idő áll rendelkezésre a vegetatív és generatív részek kialakulására, végeredményben a termésképződésre. A tavaszi vetések eredményességét a termesztéstechnológia oldaláról a gyorsaság határozza meg. Elvárás, hogy a vetés a lehető legkorábban történjen meg, s ehhez kell alárendelni minden technológiai elemet, folyamatot.

A vetésforgó, vetésváltás szerepe
Intenzív gabonatermesztésnél, különösen a búzánál számolni kell az előveteményhatással. Az elővetemény faja ugyanis nagymértékben meghatározza a hozamot, valamint annak minőségét. A vetésváltás fontos a talajtermékenység fenntartásában is. A jó kultúrállapotban lévő talajokon a növények ellenállóképessége is jobb, mint a terméketlenebbeken. A búza nem bírja a monokultúrát, termesztése legfeljebb csak 2 egymást követő évben történhet ugyanazon a táblán. A monokultúra több tekintetben is hátrányos, mivel a különböző károsítók /gombák, kártevő állatok, gyomok/ jobban elszaporodnak. Addig, amíg az őszi búza a koraibb betakaríthatósága miatt az adott területen a kettős termesztés feltételeit öntözött körülmények között biztosítja, a tavaszi búza ezen előnyökkel a későbbi (kb. 2-3 hét) betakaríthatósága miatt nem rendelkezik. A búza a klasszikus vetésváltás rendje szerint kiváló előveteménye a kapásoknak, s a kapások után jó eredménnyel termeszthető. Külön figyelmet kellene fordítani a repce szerepére a vetésváltásban, hiszen e növényfaj a repce kiváló előveteménye, de utána is nagyon jó feltételek teremthetők mind az őszi-, mind a tavaszi búza számára. A tavaszi búza betakarítását követően másod- vagy zöldtrágya növénynek javasolható a mustár, az olajretek, illetve a tavaszi repce.

Talajmûvelés
A fajták a genetikailag meghatározott tulajdonságaikat csak megfelelő "környezeti háttér" mellett képesek kifejezésre juttatni. A termést meghatározó faktorok közül a tápanyagellátásnak, a talaj szerkezetének, valamint a növényvédelemnek van döntő jelentősége. E hatások közvetlenül vagy közvetetten jelennek meg. A talajmûvelés módja, ideje, eszköze hatással van a talaj szerkezetére. A talaj szerkezetének megőrzését a mûvelő eszközök megfelelő időpontban történő használata nagymértékben elősegíti. Nem előnyös a nedves talajok elhamarkodott mûvelése, mert a talaj tömítése levegőtlenséget, rossz vízátjárhatóságot idéz elő. Ugyancsak előnytelen a szervestrágyázás elmaradása, a talaj humuszkészletének egyidejû csökkenésével a talajszerkezet is romlik. Sok hiba forrása a túlzottan gyakori, vagy nem a talaj állapotához igazodó talajmunka, de az eszközök rossz megválasztása is.
A tavaszi búza talajelőkészítését az elővetemény betakarítása után azonnal célszerû megkezdeni. Attól függően, hogy mi volt az elővetemény ez a mûvelet rendszerint a tarlómaradványok "eltüntetésével", illetve a búza alá történő tápanyagvisszapótlással kezdődik. Október-november hónapokban erre rendszerint rövid az idő. Sok szármaradvány esetén elsődleges annak szárzúzóval történő felaprítása, majd a várható termésszintnek megfelelő mûtrágya mennyiség kiszórása. A mûtrágyázás után célszerû azonnal szántani. A búza nem igényli a mélymûvelést, ennek megfelelően a szántás 22-25 cm mélységû legyen. Gyakran látni, hogy a szármaradványokat - helytelenül - aprítás nélkül, tárcsázással keverik a talajba. Az el nem bomlott, a talajba nem került, feldarabolatlan szárrészek a tavaszi munkákat nagyon megnehezítik, lehetetlenné teszik a vetőelemek egyenletes munkamélységét, eltömődést, hiányos növényállományt idéznek elő. Szármaradványok nélküli elővetemény után (pl. cukorrépa, zöldtrágyanövények) elegendő a sekélyebb 15-18 cm mélységû tárcsás mûvelés is.
A tavaszi munkák megkezdésének idejét nem a naptári nap, hanem a talaj állapota határozza meg. A kora tavaszi talajelőkészítés a terület szükség szerinti simítózásából, majd a vetés előtti kombinátorozásból, esetleg ásóborona használatából áll. Nagyon lényeges, hogy a talaj felszínének "pirulását" várjuk meg, s annak bekövetkezte után akár 1-2 nap alatt is elvégezhető a talajfelszín elmunkálása, illetve a vetőágyelőkészítés. A tavaszi munkáknak sekélyeknek kell lenni, így a kombinátorozás mélysége se haladja meg a 4-5 cm-t. A talajelőkészítést azonnal kövesse a vetés. A jó talajszerkezet elősegíti az egyenletes csírázást, a jó kelést, lehetővé teszi a gyökerek mélybe való lehatolását, megőrzi a talajnedvességet, lehetővé teszi a táplálóanyagok növények általi felvételét, élénk talajéletet biztosít.

Tápanyagellátás
A termesztéstechnológia alapvető eleme a megfelelő tápanyagellátás. E téren az elmúlt időszakban (az 1990 évek eleje óta) nagyon komoly hiányosságok tapasztalhatók. Anyagiak híján a gazdálkodók nagy része a növényekkel a talajból kivont tápelemeket sem pótolta rendszeresen, így mára a talajok nagy része a könnyen felvehető tápanyagtőkéjét elveszítette. Ennek következtében - főleg száraz időjárás esetén - csökkennek a hozamok, romlik a minőség. A statisztikai adatokból ismert 50-70 kg/ha-os vegyes mûtrágyaadag közel 80%-a nitrogén, ami az egyoldalú tápanyagellátás miatt diszharmóniát idéz elő. Emiatt romlik a minőség, s a gazdák érthetetlenül állnak az értékesítéskori "leminősítések" előtt. Egységes szempontokat a tápanyagellátásra vonatkozóan nem lehet megadni, már csak azért sem, mert az egyes termesztési körzeten belül is eltérő talajtípusok fordulnak elő, de a táblák geográfiai adottságai is más és más talajadottságokat eredményeznek. Az előzőekből következik, hogy csak helyi információ birtokában lehet e kérdéskör minden elemére pontos választ adni. A kijuttatandó tápanyag mennyiségének összefüggésben kell lenni a talaj tápanyagszolgáltató képességével. Az Antal et al. (1979) által közzétett fajlagos tápanyagigény alapján 1 t szem és a hozzá tartozó szalma megterméséhez 27 kg N, 11 kg P2O5 és 18 kg K2O szükséges. 4 t/ha-os termésszinttel számolva ez a talaj típusától és a tápanyag-ellátottságától függetlenül 108 kg N, 44 kg P2O5 és 72 kg K2O hatóanyagigényt jelent. Az adatok összesítve a vegyes hatóanyagigény 224 kg/ha, - s a 4 tonnás termésszint egyáltalán nem magas.
A tápanyag visszapótlás optimális idejére vonatkozóan az a helyes, ha a foszfor és kálium mûtrágyát teljes egészében a tarlómunkák előtt juttatjuk ki, a N mennyiségét pedig a tarlómaradványok függvényében, valamint az elővetemény által hátrahagyott N mennyisége alapján határozzuk meg. Kevés tarlómaradvány esetén akár a teljes nitrogén-kiszórást is elhagyhatjuk ősszel, de a tavaszi növényvédelmi munkák alkalmával a ki nem szórt nitrogént pótolni kell. A talajelőkészítés előtti 40-60 kg/ha-os N-adag elősegíti a gyors és egyenletes kelést, biztosítja a növényállományok kezdeti fejlődéséhez szükséges nagyobb nitrogénigényt. A további nitrogénpótlás fejtrágyázással oldható meg, ennek ideje a növényállományok fejlettségétől függ. A jó minőségû termény előállítása céljából legalább két alkalommal történő N-kijuttatás javasolható. Először a szárbaindulás kezdetén, majd a kalászolás-virágzás idején célszerû a növényvédelmi permetezéssel egyidejûleg permetlé formájában a növények felületére kijuttatni a nitrogént. Vigyázni kell azonban arra, hogy a permetlé hatóanyagkoncentrációja ne haladja meg a 4-5%-ot. Ennél nagyobb koncentráció már perzselést eredményez, amit a növényállománynak nincs ideje "kiheverni". Az említett makroelemeken kívül a búza mezo- és mikroelem szükségletét is célszerû figyelemmel kísérni. E tekintetben a kalcium-, a magnézium-, a réz-, a cink- és a mangánigény meghatározás lényeges, de a juttatandó tápelemek mennyiségének mértékére csak laboratóriumi talajvizsgálat után lehet pontos választ adni
. Vetés
Vetéshez csak megbízható helyről származó fémzárolt, csávázott vetőanyagot használjunk. A múltban nemegyszer lehetett hallani, hogy őszi búza vetőmagját adták el a termelőknek tavaszi vetéshez. A két változat között az a legnagyobb különbség, hogy a tavaszi búzának csak nagyon rövid idejû jarovizációs ciklusra van szüksége. A tavasszal vetett őszi búza egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán megy szárba, minek következtében a befektetett költségek meg sem térülhetnek.
A tavaszi búza fajták reprodukciós hányadosa elmarad az ősziekétől. Rendszerint egy szemből csak egy kalász fejlődik ki, s a kalászban termékenyült szemek száma is nagymértékben az időjárási feltételektől függ. Évjáratonként nagymértékben változik a fajták hektoliter- és ezerszemtömege is.
A 2001 évi Nemzeti Fajtajegyzékben 5 fajta neve szerepel. Ezek közül a Castrum 1 fajta kivételével mind "honosított". A Vasváron és Mosonmagyaróváron előállított, Pollhamer Ernőné és Ernő, valamint Kajdi Ferenc nevéhez kapcsolódó fajta 1998-ban került állami elismerésre. Az elismert fajták mindegyike jó minőségi paraméterekkel rendelkezik, amihez viszont gyengébb lisztharmat- és vörösrozsda-rezisztencia párosul. A betegségek kialakulására hajlamosító tényezők megléte esetén ezért az ellenük való védekezést haladéktalanul meg kell kezdeni.
A vetést - mint már korábban is volt róla szó - a környezeti tényezők függvényében nagyon korán kell megkezdeni. Az egyes években a "koraiság" más és más naptári időszakot jelent - február közepétől március végéig, április elejéig terjedhet ez az idő. Az eltérő termelési körzetekben évjáratonként is eltérő vetési idő fordulhat elő. Az ország északi és déli körzetei között ez az időeltolódás akár két hetet is jelenthet. A vetőanyag mennyiséget a fajtának megfelelő csíraszám, az ezerszemtömeg, a csírázási- és a tisztasági százalék határozza meg. A tavaszi búza négyzetméterenkénti csíraszáma kisebb az ősziekénél, csak 500-520. Így optimális feltételek esetén 40 g-os ezerszemtömegû, 95%-os csíraértékû és 99% tisztasági %-ú vetőanyagból 1 ha-ra 210-220 kg vetőanyagra van szükség.
A vetésmélység 3-4 cm, a sortávolság 12 cm legyen. A kelés 3-4 °C talajhőmérséklet oxigén és megfelelő talajnedvesség esetén már megindul. Mûvelőutas termesztés esetén 12-18 m-ként szükséges a területen mûvelőnyomot kialakítani. Vetés után a talaj nedvességkészletének megfelelően szükséges csak hengerezni. Nedves talajt ne hengerezzünk! Hengerezéshez a gyûrûs henger jobb, mint a simahenger. A cserepesedett talajt küllőskapával lazíthatjuk.

A tavaszi búza károsítói

Betegségek
A búza csíkos mozaikvírus fertőzése a növények leveleinek jellegzetes szisztemikus mozaik tünete alapján ismerhető fel. A fertőzés következménye lehet még a növény törpülése. A vírus átvitelében szerepe van a levélatkáknak és a mechanikai úton való terjedésnek.
A búza törpülés vírusa okozza a növények törpülését, sárgulását és a feltûnő csokrosodást. A fertőzés kísérő jelensége még a levelek kanalasodása, a barna foltosodás és a hiányos kalászolás. A kórokozó terjesztését kabócák végzik.
A torsgomba nedves időjárás esetén nyálkás rothadást okoz a növény gyökérnyaki részén. Gátolja a növekedést és a bokrosodást. A gyökerek korán elhalnak és emiatt mérséklődik a víz, valamint a tápanyag felvétel. A beteg növények korábban kalászolnak, amelyekben léha szemek találhatók. A kártétel mértékének növekedésére lehet számítani mélyfekvésû, nedves talajokon.
A szártörő gomba a hûvösebb, nedves időjárású területeken jelentkezik, ahol a fertőzés növekedését még a vetésváltás hiánya is elősegíti. A tünet az alsó szártagon látható hosszúkás, eliptikus, besüppedt, halványszürke enyhén sötétebb szegélyû folt, amelynek mérete a tenyészidő során növekszik és szárölelővé válhat, ami szártörést eredményezhet. A növényeket még kalászhányás idején is fertőzik.
A búzafuzáriózis a tavaszi búza egyik legsúlyosabb betegsége. A fuzárium fajok által fertőzött növényi termények és termékek emberre és állatra nézve egyaránt veszélyesek, különösen akkor ha azok toxint is termelnek. A kórokozó a búzát minden fejlődési szakaszban károsítja, ennek megfelelően csírapusztulást, gyökérrothadást és kalászfertőzést okozhat. A beteg növény gyökerei rothadnak, a szár talajközeli részén nagykiterjedésû barnulás jelenik meg éles határvonal nélkül. Csapadékos időjárás esetén a fertőzött növényrészeken rózsaszínû spóratömeg, a kalászon a koraérés tünetét mutató fehér elhalás látható. Kisebb fertőzés esetén a kalászban csak néhány kalászka hal el. A fuzáriumok a talajban élnek és csak akkor váltanak parazita életmódra, ha a gazdanövény gyengültségi állapotban van. A fertőzésre hajlamosító tényezők között szerepel az elővetemény (kukorica, búza, borsó, stb.), a fertőzött talaj, a vetőmag valamint a kedvezőtlen időben elvégzett vetés. A betegség kialakulásában meghatározó szerepe van a csapadéknak és az azt követő páratartalomnak.
A feketerozsda néha 50 %-os fertőzést is okozhat. Járványszerû fellépésére hazánkban 10-15 évenként lehet számítani. A megbetegített növény asszimilációs tevékenysége csökkent értékû lesz, emiatt a kalászban képződött szemek ráncosodnak, a sikér tartalom csökken. A kórokozó szaporító képletei megtalálhatók a száron, a levélen és a levélnyélen. A telepek rozsdabarna színûek és apró pörsenések formájában láthatók. A gomba köztes gazdája a sóskaborbolya, ahol a speciális fejlődésmenet után kialakuló ecidio spórák május hónapban kerülnek a gabonára és azt a légzőnyílásokon keresztül fertőzik meg. Az itt kialakuló uredo telepekben fejlődő uredo spórák több nemzedéket hoznak létre. Kedvező feltételek között járvány alakulhat ki.
A sárgarozsda csapadékos területeken a búza legjelentősebb rozsda gombája. Hazánkban nem tekintettük jelentős fajnak, de az utóbbi években kialakultak olyan biotípusai, amelyek jól tûrik a magasabb hőmérsékletet. Ez az oka annak, hogy jelentőségével számolni kell. Felismerése könnyû mert május-június hónapokban a leveleken több cm hosszú, 2-3 mm széles sárga uredo telepek alakulnak ki. A tünetek a levél fonákon, a levél hüvelyen és a száron is jelentkezhetnek. A kórokozó a pelyvalevelek fertőzésére is képes. Az itt fejlődő szemek csírázóképessége csökken, felületük ráncosodik.
A vörösrozsda hazánkban a leggyakrabban előforduló rozsdabetegség. A kórokozó a leveleket támadja meg, amelyeken kerek, felszakadozó epidermiszû, élénkvörös színû uredo (nyári) telepek jelennek meg. Ezek a telepek főleg a levél színén találhatók egymás mellett. A feketerozsdához hasonlóan a vörösrozsda is gazdaváltó. Köztes gazdája a borkóró. A kórokozó uredo spórái enyhe teleken áttelelnek az őszi vetéseken és innét kiindulva fertőzik a tavaszi búzát. Hazánkban a vetésterületek 60-90 %-án károsít.
A lisztharmat minden termesztési évben jelentkező betegség. Különösen akkor veszélyes, ha a zászlós leveleket és a kalászokat is fertőzi. A beteg növényeken a levelek alulról felfelé haladva sárgulnak majd elhalnak. A növények felületén a penész bevonat egyre vastagabb lesz és okkersárgára majd barnás-szürkésre színeződik. A szövedékben jól látható apró fekete pontok a kleisztotéciumok. A tavaszi búzát főleg a tenyészidőszakban kialakult konídiumok fertőzik. A kórokozó fejlődését kedvezően befolyásolja a 18-22 °C hőmérséklet és a 80-90 %-os levegő relatív páratartalom.
A szeptóriás levél- és pelyvafoltosság mindenütt előfordul és korai fertőzés esetén a szemek nagy részét megbetegíti. A tavaszi búza tenyészidejéből adódóan fokozott mértékben számíthatunk a kártételre. A betegség tünetei először az alsó leveleken apró foltok formájában jelennek meg, amelyek színe sárga, majd barnuló. Ezek a foltok nagyobbodnak majd elhalnak, alakjuk lencse vagy párhuzamos oldalú. A tünetek még jelentkeznek a nóduszokon, az internódiumokon és a pelyvaleveleken is. Fertőzési forrásnak számít a vetőmag, az árvakelés és a fertőzött növényi maradvány. A kórokozó járványszerû fellépését elősegíti a párás, nedves és szeles időjárás.
A búzakőüszög (büdösüszög) tünetei virágzást követően az éréssel egyidőben jelentkeznek a kalászokban, ahol a szemek helyén zömök puffancsok keletkeznek. Ezeket szétnyomva zsíros tapintást és kellemetlen (rothadó hal) szagot érzünk. A puffancsok az érés folyamán megkeményednek. A fertőzéssel együtt jár a növények növekedésbeni elmaradása, a kékes-zöldes színeződés és a részleges virágzás. A kalászok borzasak, a pelyvalevelek szétállóak és közöttük helyezkednek el a puffancsok. A spórák aratáskor szétszóródnak és a szemek csúcsán lévő szőr-képleteken tapadnak meg. A gazdanövényt a spórák fertőzik meg a tenyésző csúcsba hatolva, amelyek együtt nőnek a növénnyel. A kalászokban kialakult magkezdeményeket megtámadják, azok elhalnak és helyükön fejlődnek ki az üszögspórákkal telt puffancsok.
A búzaporüszög (repülőüszög), kártétele könnyen felismerhető, mert kalászhányáskor az egész kalász üszkös portömeget alkot. Ezek a kalászok az egészségeseket megelőzve törnek elő a levélhüvelyből. A spóratömeget ekkor vékony ezüsthártya borítja, ami később felszakad, a spórák szétszóródnak csak a csupasz kalász-orsó marad. A szétszóródó üszögspórák a virágzó kalászkák bibéire kerülnek és bejutnak az embrióba ahol növekedésnek indulnak. Ez addig tart, amíg a szem kifejlődik. A kifejlett szembe a micélium nyugalomban marad. A fertőzött szemen elváltozás nem látható. Az elvetett szem csírázásával a gomba együtt fejlődik és eljut a magkezdeményekbe, amit elüszkösít.

Károsító állatok
A fekete fûtripsz lárvái és imágói a kalászban lévő pelyvaleveleken és a viaszérésben lévő szemeken táplálkoznak, aminek következménye a termésveszteség.
Az osztrák-, a mórpoloska és a csőrős valamint a csíkos szipolypoloska vegyes populációban fordul elő és károsítja a vezérhajtást, amelyen sárguló fehéredő, majd barnuló foltok látszanak a szúró-szívó szájszervvel való táplálkozás következményeként. A súlyos kártételek miatt a kalászolás elmarad. A hasban lévő kalászt károsító poloskák tevékenységének következménye a zászlós kalász. Ilyen esetben a károsítás feletti kalászrész kifehéredik és elhal. A tejes érésben lévő szemekkel táplálkozó poloskák hatására a gabonaszemek aszottakká válnak. A viaszérésben károsított szemeken köralakú fakó folt látható, aminek következménye a liszt minőségének romlása.
A törpe gabonakabóca imágója és lárvája hasonló módon károsít, aminek látható következménye a szúrás helyén alakuló fehér, majd sárguló, később pedig vörösödő foltosodás. A kártétel következménye a kalászok hasban maradása lesz.
A levéltetvek közül a gabona-, a zab, a zöldgabona és a sárgászöld rózsa-levéltetû kártételével kell számolni. A levéltetvek táplálkozásának következménye a növények levélzetének kisebb fokú torzulása, valamint a károsított növényrészek sárgulása, kifakulása. A táplálkozás során a növekedéshez és a szemképződéshez szükséges tápanyagokat vonják el a növényektől, ezért a termés mennyiségi és minőségi károsodást szenved. Közvetett kártétel a vírusbetegségek terjesztése.
A gabonafutrinka imágóinak kártételével kell a tavaszi búzatermesztés során számolni. Az imágók érés idején az esti és hajnali órákban látogatják a kalászokat és a szemekkel táplálkoznak.
A cserebogár és a szipoly fajok lárvái a talajban élnek és ott a gyökerekkel táplálkoznak aminek következménye a fiatal növények pusztulása lehet. A szipolyok imágói fénytûrők és a napsütéses déli órákban táplálkoznak a kalászokon a szemekkel. Kártételüket az is fokozza, hogy kapaszkodás közben kirugdalják a kalászból az érett szemeket.
A pattanóbogarak drótféreg típusú lárvái a talajban élnek és polifág voltukból fakadóan táplálkoznak az oda elvetett növények magvaival, csíranövényeivel és a kikelt fiatal növényekkel. Kártételük következménye a növénypusztulásból adódó tőszám csökkenés.
A vetésfehérítő bogarak az utóbbi években nagy egyedszámban táplálkoznak a gabonafélék levelein. Az imágók a levélerek között hossz-irányban átrágják a levéllemezt, a lárvák hámozzák a levéllemezt. A lárvakártétel következtében fehérednek a levelek és súlyos esetben az egész növényállomány kifehéredik.
A fritlégy lárvái tavasszal károsítják a vezérhajtást a tenyésző csúcs körül a szár belsejében. A betegség tüneteket mutató vezérhajtást meghúzva az a rágás helyén elszakad. A nyári nemzedék lárvái a gabonaszemekben fejlődnek ki, azokat üregesítik.
A csíkoshátú búzalégy lárva kártételének hatására a kalász hasban marad. A nyári nemzedék lárvái a kalászt tartó szárrészben táplálkoznak és ezért a kalász elpusztul, benne a szemek aszottak maradnak.
Az ugarlégy lárvái tavasszal károsítják a vezérhajtásokat, amelyek elpusztulnak. Egy lárva több vezérhajtást is tönkre tehet.
A közönséges szalmadarázs lárvája a gabona szárában él, annak belsejét a kalásztól kiindulva a talajfelszínig végig rágja. A nóduszok átrágása miatt a szél eldönti a szárakat.
Az ürge gócszerûen fordul elő és ezeken a területeken tövig rágja a növényállományt.
A hörcsög foltokban rágja a gabonát. Szárba szökés után a kalászokat szétrágja úgy, hogy előtte a növény szárát letapossa.
A mezei pocok csoportokban él és a talaj felszíne alatt készíti vackát és a járatokat. A tavaszi gabonát lerágja és járataival csökkenti a tőszámot.

Gyomnövények
A tavasszal kedvező elővetemény után jól előkészített talajba vetett tavaszi búza gyomosodása nem teszi kritikussá a termelés eredményességét. A gyomok csírázását serkentő ökológiai feltételek és a kedvezőtlen talajmûvelés eredményeként számítani kell a tavaszi búza postemergens gyomirtására. A gyomirtás időpontját mindig a gyomnövények fejlettsége határozza meg. A kétszikû gyomnövények esetén 2-4 leveles, az egyszikûeknél pedig 1-3 leveles fenológiai állapotban kell a gyomirtást elvégezni. A postemergens gyomirtás elvégzését minden esetben gyomfelvételezés előzze meg, amely alapján lehet dönteni a felhasználandó herbicidekről.

A tavaszi búza integrált védelme
- A tavaszi búza termesztése során érvényesítsük a vetésváltást ami csökkenti a károsító szervezetek életbenmaradási lehetőségét.
- Az elővetemény tarlóját a növény lekerülése után fel kell szántani, ezzel hozzájárulunk a szervesanyag maradvány gyors lebomlásához és a kórokozók pusztulásához.
- A talajelőkészítés során kikelt árvakeléseket és gyomnövényeket meg kell semmisíteni. A késői és ritkább tőszámú vetések korlátozzák a károsítók felszaporodását.
- Kerüljük a nitrogén túladagolását.
- Tarlóégetést ne alkalmazzunk, gondoskodjunk a visszamaradt szervesanyag gyors lebomlásáról.
- Alkalmazzunk a termesztés során rezisztens fajtákat, amennyiben ezek rendelkezésre állnak.
- A vetőmag előkészítése során csávázzunk a vetőmaggal együtt terjedő kórokozók ellen.
- Felvételezéssel állapítsuk meg a talajlakó kártevők (drótférgek, pajorok) egyedszámát és ha szükséges, végezzünk talajfertőtlenítést vetés előtt vagy vetéssel egyidőben.
- Az állománykezelések tiprásmentes megvalósítása érdekében alkalmazzunk mûvelő-utas termesztést.
- Mezei pocok gradáció esetén gondoskodjunk hatékony védekezési megoldásról.
- A tavaszi búza eredményes termesztését nehezítő gyomosodás esetén a gyomfajoktól függően végezzünk postemergens gyomírtást.
- Az állománykezeléseket mindenkor a kórokozó vagy kártevő fajhoz igazítottan optimális időben végezzük el az adott faj ellen leghatásosabb készítménnyel.

Betakarítás
A tavaszi kalászosok rendszerint az ősziek után érnek. Ez alól csak akkor van kivétel, amikor a nyár aszályos. Ebben az esetben előfordulhat, hogy a későérésû őszi búza fajták érési ideje egybeesik a tavasszal vetett fajtákéval.
A fajták hozama között jelentős eltérések tapasztalhatók. Erről az 1. táblázat nyújt információkat, ahol a 2001 évi mosonmagyaróvári kísérletek adatait mutatjuk be. De nemcsak a fajták között tapasztalható nagymértékû különbség, hanem a különböző termőhelyek között is. Ennek illusztrálására a 2. táblázatban az OMMI 2001 évi eredményeit mutatjuk be.
A szemtermés 14-15%-os nedvességtartalom mellett betakarítható, ennek eszköze a kombájn. Az aratás napi kezdési és befejezési idejét alapvetően a szem víztartalma határozza meg, ami napszakonként is változik. Annak mérését folyamatosan kell végezni azért, hogy csak megfelelő nedvességtartalmú termény kerüljön aratásra. Csak ritkán - s akkor is inkább a vetőmagtermesztésnél - lehet szükség szárításra. E folyamat költségigényes, ebből eredően az egyébként is gyakran a jövedelmezőség határán mozgó ágazat jövedelmi viszonyait a szárítás költségei még csak tovább rontják. A szárítási hőmérséklet befolyásolja a minőséget és a csírázást, ezért nem szabad túllépni 16%-os nedvességtartalom esetén a 65 oC, 18%-nál az 59 oC, 20%-nál az 53 oC, 22%-nál a 47 oC, 24%-nál pedig a 40 oC-ot.
A betakarítással a technológiai folyamatok ugyan véget érnek, azonban a tárolás is folyamatos felügyeletet igényel. A helytelen tárolás miatt romlanak a beltartalmi értékek, nő a fuzáriumos fertőzöttség, csökken a csíraképesség. A tárolás gyakoribb módja a garmadában történő tárolás. 16%-nál nagyobb szemnedvesség esetén szellőztetni kell. A garmada magasságát a szem víztartalma és az esetleges szennyező anyagok jelenléte határozza meg. Nagyobb nedvesség és szennyezettség esetén csak alacsonyabb garmadában lehet a terményt veszteségmentesen tárolni.

1. táblázat
A Mosonmagyaróváron végzett 2001 évi tavaszi búza fajtakísérlet eredményei (kivonat)
2. táblázat
Tavaszi búza fajták és fajtajelöltek kísérleti eredményei
(OMMI Kisparcellás fajtaösszehasonlító kísérletek eredményei 2001 alapján)

Felhasznált irodalom
Antal J. - Buzás I. - Debreczeni B. - Nagy M. - Sipos S. - Sváb J.: 1979. Mûtrágyázási irányelvek és üzemi számítási módszer. MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Központ. 66.