A bevezető cikk írására szívesen vállalkoztam, mert régtől foglalkoztatott, érdekelt a téma. A lapban korábban már írtam a vetésszerkezetünk problémáiról. A kis növényekkel akkor kerültem bajba, amikor elkezdtem spekulálni, hogy mely fajok sorolhatók ide. Mivel nem jutottam dűlőre, így véltem ennek oka sekélyes ismereteimben keresendő. Ezért tettem egy több, mint 100 évre sikeredett szakirodalmi időutazást (lásd: az Irodalom jegyzéket), bízva a szerzőkben, valaki csak segítségemre lesz valami meghatározással. Nem így történt. Ennek valószínű oka, hogy mindenki kézenfekvőnek, magától értetődőnek találta máig, hogy a kis növények kisebb jelentőségűek, mert fontosságuk eltörpül a nagy területen termesztett, hozamukkal nagy nemzetgazdasági értéket képviselő fajok, fajcsoportok mellett. Pedig ez nem egészen így van, a nemzetgazdasági produkció (GDP) sok-sok kisebb-nagyobb teljesítmény eredője. Ebben benne foglaltatik a pár száz m2-en spárgát, vagy néhány hektáron gyógy- és fűszernövényt termesztő teljesítménye éppúgy, mint az 1000 hektáron gabonát termesztőé is, arról nem is beszélve, hogy a kisebb növényterület egységnyi árbevétele gyakran jóval több. Végül is mindegyik esetben a termesztés sikerén áll, vagy bukik a család, vagy a vállalkozás léte.
A szakirodalom átnézése, ha nem is segített az ún. kis növények mibenlétét véglegesen meghatározni, nemcsak közelebb vitt a megoldáshoz, hanem számos, legalábbis számomra feledésbe ment érdekességet is felelevenített. Előre is bocsánatot kérek azoktól, akiknek ez a kis kitérő semmi újat nem nyújt.
A kilenc szakkönyvben (többségük egyetemi tankönyv) több, mint 150 faj, illetve fajcsoport termesztési tudnivalói szerepelnek. Ez a nagy szám részben a szerzők sokoldalú felkészültségét jelzi, ami ennél is lényegesebb, mutatja, hogy a mi ki hazánknak milyen óriási ökológiai lehetőségei vannak.
A szakmai időutazás egyúttal több szemantikai érdekességgel is szolgált. Már Cserhátinál (1905) szerepel a Bunias orientalis, magyar neve (ha ez magyar): szümcső. Ugyancsak ő említi, hogy a XIX. században, de még a XX. század elején is tömegtakarmány növény volt a fenyércirok (Sorghum halepense). A XX. század 30-as éveiben a fokhagyma (Allium sativum) még gyakran foghagyma volt, valószínűleg az egyik °Cnvarietas virágzatából fejlődő léghagymák után elnevezve. A kétszerest (búza-rozs kevert vetése) elegybúzának, abajdócznak, a kukoricát tengerinek, a csicsókát topinamburnak, a keresztezést (hibridizációt) korcsosításnak hívták. A török, v. tűzbab (Phaseolus multifloris) meg a nem éppen hízelgő csótánypaszuly néven került ismertetésre.
A termesztett fajok kisebb-nagyobb jelentőségű csoportba sorolása területük alapján több évtizedes távlatban nem is egyszerű. A kultúrák állandó mozgásban voltak, ez napjainkban is tart. Nem nehéz megjósolni, hogy a jövőben is így lesz. A mozgató rugók szerteágazóak: gazdaságpolitika, ágazatok közötti arányváltozás (az állattenyésztésünk jelenlegi állapota), új iparágak megjelenése (vegyipar, műszálgyártás, gyógyszeripar), valós és mesterségesen keltett igények, új nemesítési eredmények (hibridizáció, GM növények) ún. „zöld energia” termelés stb. Minden bizonnyal a prognosztizált klímamódosulás is indukál méretbeli változásokat. A méretbeli változások gyakran szélsőségesek. Szinte eltűntek a festőnövények, a gyógy- és fűszernövények nagy része, a statisztika már nem jelzi a rostkender, a rostlen vetésterületét, a sokhasznú évelő pillangósok összes területe fele sincs napjainkban pl. a lucerna 1975. évi 420 609 hektárjának, a nagy vesztesek között tartjuk számon a rozst, a zabot és sajnos a burgonyát, a cukorrépát is (no már most ezek kisebb jelentőségű növények?!). A kétoldalú változásokra is vannak szép számban példák. „Feltörekvő fajok” között üdvözölhetjük többek között a tritikálét, a durum búzát, az indián rizst, az olajtököt, az ún. „álgabonákat” (amarant, quinoa), bár ezek nem tudni mitől álcázott gabonák. Ide sorolhatjuk a hazánkban eddig gyomszámba menő, de a behurcolt „energianövényeket” is.
A kisebb jelentőségű növények körének meghatározását nem könnyíti meg az sem, hogy az 1990-es évektől egyre gyakrabban találkozni az alternatív növény kifejezéssel is. Nemrég Radics (2001, 2002) jelentetett meg róluk kétkötetes könyvet. Az ilyen címszó alatt összefoglalt növények csak tágabb értelembe felelnek meg szemantikailag az alternatív fogalomnak. Sokkal inkább egy új igény kielégítését, új földhasznosítást (pl. „non food” növények), új termesztéstechnológiát képviselnek. Közöttük szép számmal vannak kisebb-nagyobb területi részesedésünk (pl. bioetanol-, biodízel gyártás). Egy részük a múltban is csak hellyel-közzel jelent meg a köztermesztésben (lóbab, csicseri borsó, ricinus), másrészük pedig a jövő mezőgazdaságában is fontos szerepet kaphat (szója, cirokfélék, a tönköly- és a durum búza fajták).
Végül is úgy gondolom, kisebb jelentőségűek adott időszakban azok a fajok, növénytársítások, amelyeket kisebb területen termesztenek, regionális jelentőségűek, megjelenésük nem állandó a vetésszerkezetben.
Amiért termesztésük felkarolása fontos, azt tulajdonképpen a Grábner mottó fokozott aktualitása megerősíti. A statisztikai adatok szerint a XXI. század első évtizedében is 4 növény (növénycsoport) foglalta el a szántó 86–88%-át (ami végleg nem érthető, hogy minden évben több, mint 100 000 hektár volt a vetetlen terület). A kalászosok, a kukorica, a napraforgó és a repce évről évre sokkal többet teremnek, mint a hazai szükséglet. Mint exportcikkeknek pedig egyre többször keleti szomszédaink olcsóbb, jobb szállítási feltételekkel rendelkező termelvényeivel kell versenyezni (a belőlük készíthető bioetanolra, biodízelre ugyanaz igaz, bár ezekkel a termékekkel egyéb gond is van elég). A végletekig leszűkült vetésszerkezetnek súlyos, a talaj termőképességét veszélyeztető hatásairól, a fokozódó növényvédelmi gondokról már sokan, sokszor szóltak. Sajnos ezek a negatívumok nemcsak a nagy területű birtokokon, de a pár hektáros gazdaságokban is jelen vannak.
Úgy gondolom, hogy az egészségesebb táplálkozás és életmód igénye, a kémiai adalékanyagokkal szemben fokozódó elutasítás, a gyógy- és fűszernövények iránti növekvő érdeklődés, a természetes textiliák előnyeinek újbóli felfedezése kedvezhetnek az ún. „kis növényeknek”. Termesztésük fellendítéséhez persze (a kedven kívül) politikai és gazdasági támogatás is kell. Ennek megfelelő keretet adhat a háztáji gazdálkodás újbóli felélesztése. Első lépésként talán az állati termékek előállításában szerepet játszó, „kis növényeket” lehetne helyzetbe hozni. Már a rómaiak is tudták, hogy a siker útjának kapuja micsoda! Még régebben egy kínai bölcs találóan jegyezte meg: az ezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik. Az első lépésre jó alkalmat teremthetne a 2014. év, ami a Családi Gazdálkodás Nemzetközi Éve is.
Végül essék szó arról is, hogy melyek azok a fajok, amelyek a jövőben nagyobb jelentőségre tarthatnak számot, jóllehet a találati valószínűség sok tényezőtől függ. 3-4 évtizede nem sokan fogadtak volna a napraforgó és az őszi káposztarepce szárnyalására, vagy a cukorrépa 15 000 hektárra zsugorodására.
Elsőként említeném a szóját. Rövid időn belül el kellene érnünk, hogy legalább 300 000 tonnát itthon termeljünk meg. Ehhez minden adottságunk megvan. A kérődző állományunk fejlesztése, olcsóbb takarmánnyal való ellátása, a talajtermékenység javítása együttesen indokolják az évelő pillangósok (lucerna, vöröshere, baltacím, fehérhere stb.) és a velük gyepet alkotó fűfajok területének növelését. Mangalica tenyésztésünk sikeres folytatásához is hozzájárulhatna pl.: a murokrépa, a csicsóka, de még az érdeslevelű nadálytő termesztésének felkarolása is, ezek a fajok vadgazdálkodásban is „vadmegtartó” takarmányok. Nagy kiterjedésű savanyú homoktalajainkra sokkal több csillagfürt (magnak, zöldtakarmánynak) kellene. Az egyre szélsőségesebbé váló időjárás, a felmelegedés, a gyakori aszály sok, eddig háttérbe szorult faj terület bővülését hozhatja. Első helyen említeném a cirokféléket (szemes, cukor, szudánifű), mint takarmánynövényeket, de a cukorcirok, mint bioetanol alapanyag is jelentős lehet.
Az élelmiszer- és takarmánynövény kategóriában úgy gondolom, hogy a burgonya- és a zabtermesztés fejlesztése feltétlenül indokolt. Az egészséges táplálkozás további térnyerést hozhat a tönkölybúzának (Triticum ssp. spelta) a durum búzának (Triticum durum), a durum rozsnak (Tr. durum x Secale cereale), a durum triticalénak, a kölesnek. Az üzemi méretű bab- és a lencsetermesztésünk évről évre alig haladja meg az 1000 hektárt, amit szintén kívánatos lenne bővíteni, mert a multik polcain túl sok belőlük a Made in no H. A kiváló roboráló, mi több gyógyhatású termést adó olajtök is nagyobb területre jogosult, akkor talán olajának hamisítása is visszaszorulna. A részben, vagy egész termesztési ciklusban a szántón található zöldség- és fűszernövények közül sok fajból kellene a hazai előállítást fokozni, most mégis csak kettőért emelek szót. Nem elég csak a kiváló magyar minőséget hangoztatni, hanem tenni is érte valamit, ill. azokat korlátozni, akik gyenge minőségű import fűszerpaprikával, fokhagymával árasztják el az országot. A vetésszerkezetben a korábbi több, mint 100 000 hektárról szinte lenullázott (2010-ben 14 521 ha) cukorrépa termesztésünk és egy híján tucatnyi gyárunk földigrombolása kérdését nem kívánom megkerülni, de a vele kapcsolatos véleményemhez egyrészt több (eddig nem publikus) információ és nagyobb terjedelem is kellene. Az ipari növények közül sajnálatos a kender és a len háttérbe szorulása. Talán a természetes anyagokhoz való részbeni visszatérés segíti termesztésük újraélesztését. A kender visszaszorulása azért sem egészen érthető, mert valamikor termesztésében, feldolgozásában nagyhatalom voltunk. Azonkívül a kender, mint fapótló (energianövény) is versenyképes.
Talajaink szervesanyag-csökkenése, a minimális állati trágya és az előzőekben említett vetésszerkezet miatt nehezen mérsékelhető. A kalászosok és a kukorica melléktermék egy részének talajba dolgozása kevés és nem problémamentes (C:N arány, fusarium toxinok). Talajtípusonként kötelezővé kellene tenni a zöldtrágyázást. Erre a célra pl. kiváló többhasznú növény a facélia (zöldtakarmány és méhlegelő is), de a bíborhere is jól díszlik a mészben nem szegény talajokon.
Szélsőségektől sem mentes viták keresztűzésében vannak még az ún. „energianövények” (Melyik faj nem energiahordozó?). Jómagam közvetlen energia előállításra a biogáz termelés alapanyagait tartom elsősorban támogatandóknak, közülük is a „non food” fajokat. Ilyen lehet pl. a nemrég honosított szilfium (Silphium perfolialum), vagy néhány már meghonosodott faj.
Az itt nem említett fajok közül úgy gondolom, hogy csak azoknak lehet jövőjük, amelyek szélesebb körű igényeket képesek kielégíteni (batáta-Ipomoea batatas, indián rizs – Zizania aquatica), íz-zamat-, aroma- és színező anyagaikkal csökkentik élelmiszereink „E” kiegészítőit, továbbá meleg kedvelők, szaporítóanyaguk itthon megtermelhető (fűszernövények).
Dr. Késmárki István
Felhasznált irodalom
Antal J. szerk. (2005). Növénytermesztéstan 1.-2. Mezőgazda Kiadó, Budapest
Bittera M (1922): Növénytermesztéstan. „Pátria” Kiadó, Budapest
Bocz E. szerk. biz. eln. (1992): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.
Cserháti S. (1905): Általános és különleges növénytermesztés. Nitsmann J. Könyvnyomdája, Győr.
Grábner E. (1935): Szántóföldi növényter- mesztés. 1. Kiadás, Pátria Rt. Nyomda, Budapest.
Józsa L. szerk. (1985): Másodvetésű szántóföldi növények termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.
Láng G. szerk.: A növénytermesztés kézikönyve 1-2. kötet. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.
Radics L. (2001, 2002): Alternatív növények I. (2001), II. (2002). Szaktudás Kiadó, Budapest.
Radics L. főszerk. (2010, 2012): Fenntartható szemléletű szántóföldi növénytermesztéstan I. (2010), II.-III. (2012). Agroinform Kiadó, Budapest.
A cikk szerzője: Dr. Késmárki István
