A VAHAVA-program a Kárpát-medencére az elméletileg lehetséges 4 szcenárió (forgatókönyv) közül a rendelkezésre álló adatok alapján melegebb, szárazabb (mediterrán jellegû) klímát prognosztizált, a szélsőségek gyakoribbá válásának kíséretével, már a XXI. század közepére. Igaz, hogy hazánk centrális helyet foglal el ebben a térségben, de a XX. század eleje óta már csak kis része annak, a medence alján. Ami többek között azért is baj, mert a régi, a klímával kapcsolatosan feljegyzett anomáliák helyei nagyrészt kívül esnek a jelenlegi határainkon. Talán Buda, Debrecen, Sopron és Szeged környéki feljegyzésekből ismerhetjük meg, hogy régen is gyakori vendégeink voltak az időjárási szélsőségek és nem ritkán meghatározó hatást gyakoroltak a népesség egészségügyi állapotára (járványok, éhezés), békére, háborúra, közlekedésre, jeles személyiségek sorsára stb. Nem biztos, hogy sok büszke européer tudja, hogy egy-két rossz termésû évet követően még földrészünkön is előfordult a XVII. században a kannibalizmus. Ilyen tragédiákat ma már szerencsére nem kell elszenvednünk, de az időjárási szélsőségek sok kár és baj okozói mindennapjainknak. Nem véletlen halljuk, mondjuk manapság is; ilyen idő emberemlékezet óta nem volt, régen kedvezőbb volt az időjárás, az évszakok megszokott rendje felbomlott stb. Pedig múltunk is tele van „különös járású esztendőkkel”. Álljon itt ezekből néhány példa.
Rendkívül esős évek voltak: 1647, 1648, 1705, 1727, 1801, 1845. Nagy meleg és szárazság sanyargatta az élővilágot: 1646, 1981, 1728, 1834, 1836, 1850. Érdekes módon változtatta meg egy-egy melegebb időszak a növények életritmusát, 1706 decemberében Sopronban virágzott a körtefa, 1791-ben (jan.) Hont Vár megyében érett a kerti szamóca, 1872-ben (dec.) virágoztak országszerte a sárgabarack fák. De ezek ellentettjére is sok példát találni. Pl.: 1642. június 8-án Sopronban nagy fagy és dér volt, ugyanott 1669. május 18-19 között elfagyott a szőlő és a gyümölcs, 1793. június 6-án Budán havazott, 1797. július 2-án Debrecenben fagyott. A középkorban, különösen a XIII.–XVI. századok közötti időkben gyakorta úgy befagyott a Duna, hogy megrakott szekerekkel, csordákat hajtva át lehetett kelni. A XX. század kezdetétől napjainkig pedig sok ma is élő tanúja van, és megbízható adatok bizonyítják, a szélsőségek látogatása még talán a korábbiaknál is sûrûbb.
Érdekes, hogy a klimatikus anomáliákra a társadalmi reakciók egy része régen más volt. Egy-egy év azért volt jó, vagy rossz, mert a gabona- és a bortermést befolyásolta. A ma krónikásai többnyire az épített környezetben, emberéletben esett károkat jegyzik. Szerencsére a növénytermesztést sújtó időjárási károk napjainkban, legalábbis itt Európában elviselhetőbbek, de a gazdálkodók azért más társadalmi rétegnél jobban megsínylik. Ezért jó volna tudni, elfogadható valószínûséggel, hogy a jó, a közepes és a kiváló termések, persze növénykultúránként mikor, milyen sorrendben követik egymást, befolyásolva a változó, nem egyszer extrém időjárástól. Amennyiben hosszú idősoros adatok állnak rendelkezésre, a növények stressztûrő képességéről, a meteorológiai adatokról, akkor a ma számítógépei már az ilyen bonyolult kölcsönhatásokkal is megbirkóznának. Különösen akkor, ha az agrárium a mai elfogadott szokástól eltérően nem közigazgatási helyeken mért adatokat táplálhat majd be a komputerekbe, hanem a tájegységekét. Igazán ez szolgálná hatékonyan a növénytermesztést és a kapcsolódó kutatásokat. Ezért jómagam is a háromnegyed évszázados termések és meteorológiai adatok összevetéséből kellő alázattal és óvatossággal tettem összevetéseket és próbáltam jó, átlagos-, gyenge termésekhez évi hőmérsékleti és csapadékadatokat rendelni. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy egy-egy időjárási esemény fajonként miként írhatja felül hosszabb időszak átlag hatásait és ez is óvatosságra intett.
Az 1935–2010 időszakot, azon belül a 2000–2010 közötti bő évtizedet azért választottam, mert egyrészt az Agro Napló 2011/12 számában már foglalkoztam néhány növény termésadataival, másrészt a közeli 2000–2010 valamivel kevesebb, a terméseket torzító agrárpolitikai eseményt szenvedett el, mint az előző évtizedek. Az őszi búzára, kukoricára és a napraforgóra történt választás fő indoka, hogy jelenleg is a szántó 60–61%-át foglalják el. A hazai ellátás és az export szempontjából egyaránt kulcsfontosságú, hogyan alakulnak hozamaik évről évre.
Az 1. táblázatban hosszú időszakok hőmérsékleti- és csapadék átlag- és szélső értékeit tüntettem fel. Nem nehéz észrevenni, hogy a szélsőséges értékek egy (1940/8,6°C) kivétellel az utóbbi bő évtizedben fordultak elő, a csapadék szélső értékei közötti különbség nagyobb, mint amit a hőmérséklet relatív adatai mutatnak. Talán nem nagy merészség az a megállapítás sem, hogy 1935–2010 között emelkedett az ország átlaghőmérséklete, ami 2000-2010 között fokozódott, ugyanakkor a jelentős csapadékhiányt a 2010-es 854 mm torzítja.
1. táblázat: néhány országos hőmérsékleti adat 1901–2010 között
A 2. táblázat évtizedenkénti adatai egyfelől megerősítik az előzőekben írottakat, másfelől mutatják, hogy a csapadékingadozás mindegyik évtizedben meghaladta a hőmérsékletét.
Nagyításhoz katt a képre
A 3. sz. táblázatban a 2001–2010, tehát tényleges évtizedes adatok szerepelnek. Az előző csapadékra vonatkozó megállapításokat csak azért nem erősíti, mert kikerült a 2000. évi 403 mm, de bent maradt a 2012. évi 854 mm-nyi eső. Ha ezt az értéket is elhagyjuk, akkor 2001–2009 átlaga 559 mm. Így is az elmúlt 10-11 évben, ha jelentős ingadozással is, de mérséklődött a csapadékcsökkenés üteme.
Nagyításhoz katt a képre
Az átlaghőmérséklet emelkedését elsősorban a nyári hónapokban egyre gyakrabban kísérik hosszabb-rövidebb ideig tartó extrém melegek, ezek különösen az elmúlt 20 évben váltak gyakorivá, amint azt az 1. ábra is szemlélteti. Az ilyen hőhullámok még az egyébként trópusi eredetû növényeket, mint a kukorica, cirokfélék, napraforgó is megsanyargatják, mert nálunk ezek többnyire talaj- és légköri aszállyal is párosulnak.
Nagyításhoz katt a képre
Az Agro Napló 2011/12. számában viszonylag részletesen foglalkoztam a vetésszerkezet és a hozamok ¾ évszázados változásaival. A hivatkozott cikk 38. oldalán, a 9. táblázatban már feltüntettem a napjainkban a vetésterület 60–61%-át elfoglaló őszi búza, kukorica és napraforgó időszakos (többnyire évtizedes) termésingadozását, relatív értékekkel (legnagyobb és legkisebb hányadosa). Úgy vélem, hogy az így kapott számok az összehasonlíthatóságot (időről-időre változó termesztési feltételek között) lehetővé teszik. Ezért a 4. táblázatban csak az időszakonkénti legnagyobb és legkisebb hozam hányadosát tüntettem fel.
A 4. táblázat adataiból kiemelném, hogy mindhárom fajnál jelentős az időszakon belüli termésingadozás. Ami ennél is meglepőbb, az átlagtermések növekedésével, vagy az azt indukáló jobb agrotechnika és produktívabb fajták elterjedésével nem csökkent (az elmúlt tíz-egynéhány évben még nőtt is) a hozamingadozás. Erre többféle magyarázat is lehet. Pl. a produktívabb fajtáknál gond lehet a termőképességükhöz képest gyengébb talajadottságokkal, vagy a hektáronkénti adott 60–62 kg hatóanyag rossz N:P:K aránnyal súlyosbítva növeli az ökológiai érzékenységet. Nem kevésbé figyelemre méltó a 2. és 4. sz. táblázatok adatsorainak összevetése sem, ugyanis szembetûnő, hogy mindhárom faj hozamingadozása minden időszakban nagyobb volt, mint amit a hőmérséklet, vagy amit a csapadékingadozások mutatnak. Erre is nyilván van magyarázat, de ehhez további elemzésekre van szükség.
Végül a bevezetőben érintett problémához kapcsolódva készült az 5. és a 6. sz. táblázat. A készítés mozgatórugója az 1950-es évekből való. Akkor még azt tanították, hogy a jó gazdának egy év „munkája” a bankban, egy a padlásán, istállójában, egy meg még a földjén van. Mert tudták, hogy jó évre mindig jönnek rosszabbak. Ma, amikor a növénytermesztők a szántó 6/10-én búzát, kukoricát, napraforgót termesztenek (és az előzőekben vázolt biztonságról csak kevesen álmodhatnak), ennél a leegyszerûsített árunövény előállításnál az esetleg gyakran ismétlődő ún. „rossz évek” bárkit tönkre tehetnek. Ehhez jöhetnek még az országos gondok is (ellátás, export). Pedig ugye a klímaelemek egyre több szélsőséget produkálnak. Ezért megvizsgáltam a három faj 2000–2010 közötti produkcióját, megjelölve a± irányú hozamokat, feltüntettem az átlag körüli ingadozásokat is az 5. táblázatban. A táblázatból kiemelném, hogy a leggyengébb termések relatív eltérése az átlagtól mindhárom fajnál nagyobb, mint amennyivel a legjobb termések felülmúlják az átlagot. A 6. sz. táblázatban pedig a 11 év termését 3 osztályba soroltam (átlag körüli, átlagos és átlag felettiek).
Nagyításhoz katt a képre
Nagyításhoz katt a képre
Ebben a táblázatban az utolsó sorban csak a felette lévő oszlop átlaga szerepel, mintegy igazolva, elfogadható mindegyik kultúránál az osztályba sorolás. Gyakorlatilag a 11 éves adatok mindhárom növénynél igazolják azt az évszázados paraszti tapasztalatot, hogy minden harmadik év jó-közepes-gyenge termést ad, de ezek eloszlása véletlen. Még két észrevétel tehető. Az egyik, hogy a produkciók tekintetében a búzáé és a kukoricáé többször együtt mozog, mint akármelyik a napraforgóval. A másik, hogy mindhárom faj átlagos (2006-ban), jó (2008-ban) és gyenge (2003-ban) termése csak egyetlen évben fordult elő.
Összefoglalásképpen a következőket tartom figyelemre méltónak.
A hőmérsékleti és csapadék szélsőségek növekedésére számítani kell, közülük a csapadék-ingadozás volt eddig a nagyobb mértékû. A vizsgált növények hozamingadozása 1935–2010 között minden évtizedben meghaladta a hőmérséklet és csapadékingadozás mértékét. A termésingadozás a 2000–2010 időszakban azt mutatja, hogy mindhárom fajnál a leggyengébb termések jobban elmaradnak az átlagtól, mint ahogy a legjobbak meghaladják azt.
A jó, közepes, gyenge termésû évek 1-1 alkalommal esnek egybe mindhárom fajnál. Tekintettel a prognosztizált klímaváltozásra, a szélsőségek gyakoribb látogatására és az ezekre adott növénytermesztési válaszokra a hozam- és a meteorológiai adatokat termőtájonként is nyilván kellene tartani, mint pl. a termőtalaj paraméterei már rég hozzáférhetők, ez a termesztők és kutatók részére egyaránt fontos lenne.
Dr. Késmárki István Professzor emeritus
Felhasznált irodalom:
Csete L. – Nyéki J. szerk. (2006): Klímaváltozás és a magyarországi kertgazdaság „Agro-21” Programiroda, Budapest.
Késmárki I. (2011): Adatok, észrevételek a mûvelési ágak, a vetésszerkezet és a hozamok háromnegyed évszázados változásairól (1935–2010). Agro Napló. XV. évf., 2011/12. szám, p: 35–52.
Kisalföld LXII/16. sz. 2007. 01/19 és LXVII./154. sz. 2012. 07. 05.
Racskó P. – Szeidl L. (2011): A mezőgazdaság és az időjárás kapcsolata. „Klíma-21” Füzetek. 2011. 66. sz. p: 56–60. MTA Klímavédelmi Kutatások Koordinációs Iroda, Budapest.
Réthly A. (1962): Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1700-ig. MTA, Budapest.
Réthly A. (1999): Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1801–1990. OMSZ, Budapest.
Varga L. (2012): Meteorológiai adatok 1935–2010. Írásos közlés, NymE MÉK
http://statinfo.ksh.hu (2012)
www.ksh.hu (2011)
A kép Dr. Petróczki Ferenc felvétele
A cikk szerzője: Dr. Késmárki István
