Több mint két évtizede annak, hogy az agrár-felsőoktatás fellegvárának számító intézményében elindult a pályája. Tekintsünk vissza kissé erre az időszakra!

Eddigi életem több mint a felét itt töltöttem – 1991-ben kezdtem tanulmányaimat a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Az egyetemi évek alatt sokat „kóboroltam”, már másodévesként fél évet Németországban, harmadévesként Ausztriában töltöttem. Az egyetem befejezése után rövidebb ideig Svájcban folytattam a tanulmányaimat, majd az első diploma megszerzése után doktoranduszként a Bécsi Egyetemen kezdtem amolyan szendvics rendszerû PhD képzésben – vagyis egyidejûleg itt is folytattam a doktori tanulmányokat. De alapvetően Gödöllőhöz kötöttek a tanulmányaim és a munkám is, majd a PhD illetve doktori fokozatot megszerezve főállásba kerültem a SZIE-re. Itt gyakorlatilag végigjártam a ranglétrát a tanszéki mérnökségtől a tanársegédi, adjunktusi, docensi posztig, és nagyon fiatalon, harmincévesen nemzetközi dékánhelyettes lettem 2004-ben.

Az elméleti oktatás mellett Ön a gyakorlati képzés fontosságát is minden alkalommal kihangsúlyozza.

Igen, így örömmel vettem át nem sokkal később a növénytermesztési tangazdaságot és annak vezetését. Nagyon izgalmas feladat volt ez, mert a meglévő alapokra egy egészen új, a kor színvonalának megfelelő tangazdaságot kívántam felépíteni – ami a visszajelzések alapján sikerült is. Az általános növénytermesztési központot igyekeztem úgy alakítani, és a gazdaság profilját akként megváltoztatni, hogy a legújabb iránymutató módszereket és technológiákat már a gyakorlatban is alkalmazzuk amellett, hogy kutatjuk. Magam mindig gyakorlatorientált voltam, mindig az érdekelt, hogy az elért eredményekből a gyakorlatban mit lehet megvalósítani – és ezt nagyon jól lehetett a tangazdaságban kamatoztatni. Amit tanítottam, azt a gyakorlatban is meg tudtam próbálni – és ami bevált, azt be tudtam vinni az oktatásba, és a tanításban alkalmazhattam. Az oktatás–kutatás–szaktanácsadás egységét így sikerült megvalósítani. Az agrártudomány egyetemének – mint egy reál irányultságú felsőoktatási intézménynek – alapvető feladata, hogy ezer szállal kötődjön a gyakorlathoz, a gyakorlati képzéshez. Ezt csak akkor tudja elérni, ha olyan témákkal foglalkoznak az oktatók-kutatók, amelyek előremutatók, és legalább 5–10 évvel a gyakorlat előtt járnak. Ha ezt nem tudjuk biztosítani, ha leszakadunk a napi rutintól és gyakorlattól, akkor nem lesz meg az az együttmûködés a vállalkozói szférával, amely ma már elengedhetetlenül szükséges. Ilyen struktúrát próbáltam meg felépíteni, és nemcsak magamnak, de azoknak a kollégáknak is, akikkel együtt dolgoztam.

Az egyetemi vezetői szerep is jó néhány új feladatot jelenthetett.

Izgalmas volt a dékánhelyettesként eltöltött négy év, hiszen egyetemi vezetői tapasztalatokat adott. Külföldi tanulmányaim révén vonzódom a külkapcsolatokhoz, volt már nemzetközi kapcsolatrendszerem, és a külügyi területen viszonylag otthonosan mozogtam. Tehát nagyon jó iskola volt az a négy év, amely alatt beleláthattam a kar, és egy egyetemi rendszer mûködésébe. Dékánként most különösen jól tudom kamatoztatni a megszerzett tapasztalatokat.

Persze ez idő alatt sokat voltam külföldön is – hosszabb időt töltöttem már egyetemi oktatóként Németországban, Svédországban és igazán nagy megtiszteltetés volt a számomra, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkor Olaszországban az EU közös kutatóközpontjában nemzeti szakértőként tölthettem el fél évet.

Mennyire volt tudatos ez a sikeres pályaív építés?

Az érdeklődési köröm mindig a természettudományok irányához kapcsolódott, tehát ebben az irányban indultam el. Középiskolásként vonzott a tanári pálya, az egyetemre gazdaság- és társadalomtudományi szakra jelentkeztem. Egy véletlen folytán kerültem erre a karra, akkor indult a környezet- és tájgazdálkodási képzés Magyarországon, annak az első évfolyamába kerültem be. Ezt követően a pályám egyenes úton haladt előre – második évben már bekapcsolódtam a tudományos diákköri munkába, amit nagyon fontos mûhelynek tartok a képzés területén. Magam is három évig a tudományos diákköri tanács elnöke voltam a karon, és annak a munkának, amit ott hallgatóként végeztem, később oktatóként is hasznát vettem.

Tudatossá akkor kezdett válni a pályaépítésem, amikor alig húszévesen, másodévesként kikerültem Stuttgartba fél évre az egyetemre. A rendszerváltás utáni években indultak meg a lehetőségek a hallgatók számára, hogy nyugat-európai egyetemeken részképzésben vegyenek részt, és én akkor már a növénytermesztés, a növénytudományok felé orientálódtam. De nem tudatosan alakult úgy, hogy végül ezen a területen kötöttem ki, mint ahogy az sem, hogy tudományos pályára kerültem. Mindig voltak olyan szakmai célok, amelyeket kitûztem magam elé. Érdekelt a szakterület, elsősorban a talajmûveléssel-talajhasználattal foglalkoztam, abból készítettem a doktori munkámat is. S amikor már belemélyültem a tématerületbe, akkor láttam azokat a „lyukakat”, amelyeket érdemes betölteni.

Egyik ezek közül az energetikai célú növények termesztése, amely köztudottan összefonódik az Ön nevével.

Azt lehet mondani, hogy ez szerencsés választás is volt, mert nemcsak a kutatás területén voltunk lemaradva Magyarországon, de a gyakorlat oldaláról is nagyon élénk igény mutatkozott. Ez rögtön nyilvánvalóan olyan szakmai lehetőségeket is hozott, amely más területen talán nem jelent volna meg. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a munkám egyben a hobbim is – és ez megjelenik a motivációban is. Ha valamibe belekezdek, azt szeretem alaposan elvégezni, annak minden oldalát végigjárni. Nem elégszem meg azzal, hogy valami megtörténik, a miértekre is keresem a választ, és nyilván ez újabb és újabb feladattömeget generál, amit meg kell oldani.

Dékáni, új feladatköre azonban teljes mértékben egész embert kívánó feladat.

Kiváló kollégáknak tudtam átadni a tangazdaságot, a 7–8 év alatt elvégzett munkámat új lendülettel folytathatja egy újabb társaság. Sok mindent megvalósíthat még, aki most kezdeti lelkesedéssel hozzáad egy ilyen rendszerhez. Magam nagyon fiatalon kaptam meg sok mindenre a lehetőséget, és igyekszem ezt a kollégáimnak is így átadni. Hiszem, hogy ezzel fognak is élni. Dékánként négy tangazdaság, intézetek, tanszékek is tartoznak hozzám, amelyekre figyelnem kell. De a szakmámtól, a szakterületemtől nem akarok elszakadni, hiszen egy ilyen megbízatás nem egy életre szól. Nagyon sok munkával jár, és több elképzelésem is van, amelyeket szeretnék végigvinni, de utána a szakmai munkához kívánok olyan teljes erőbedobással visszatérni, mint ahogy eddig is végeztem ezt a munkát.

Új feladatköre éppen a felsőoktatás tovább nem halasztható reformja idején ugyancsak nagy kihívás!

Nem könnyû most egy felsőoktatási intézményben akár felsővezetői pozíciót is betölteni, bár a korábbi vezetőtársak idejében is mindig voltak nehézségek. Túlzás nélkül lehet azt mondani, hogy ez most még nehezebb helyzet, hiszen az a gazdasági válság – amely jó néhány éve érezteti a hatását minden területen – most már a felsőoktatásnál is megjelenik, leginkább az állami támogatás folyamatos csökkenésében. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez a struktúra, ez a felsőoktatási szerkezet ilyen körülmények között fenntarthatatlan.

A folyamatosan csökkenő állami szerepvállalás mellett egy ilyen szétaprózott rendszert nem lehet és nem is szabad fenntartani. De rövid távon azzal sem lehet mit kezdeni, hogy folyamatosan csökken a gyereklétszám. Ehhez legfeljebb alkalmazkodni lehet, hiszen ma már a demográfiai hullámvölgy alját is elértük: soha nem látott gyereklétszám-csökkenést kell megtapasztalnunk. A felsőoktatási kapacitások felduzzadtak, rengeteg hallgató került a rendszerbe. Ugyanakkor ma már azt lehet látni, hogy kevesebb diák érettségizik évente, mint amennyi bekerülhet a felsőoktatásba. Nehezen lehet túljelentkezéseket generálni, ha egyre kevesebb a gyerek, és ezzel a gonddal évről évre küzdeni kell. Jogos a kérdés, hogy szükség van-e ekkora felsőoktatási intézményhálózatra Magyarországon, és mely területeken van szükség esetlegesen növekedésre vagy csökkenésre, tehát itt az egész szerkezet átalakításra szorul.

Az agrárterületre koncentrálva ez miképp fogalmazható meg?

Azt lehet látni, hogy szétaprózott a struktúra. Nálunk sokkal gazdagabb országok sem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy ennyi agrár-felsőoktatási kart tartsanak fenn. Vannak olyan országok, ahol az agrárium jelentősége hasonló, mint nálunk (Hollandia, Dánia, akár Ausztria vagy Szlovákia), és ott általában egy nemzeti agrár-felsőoktatási intézményt mûködtetnek, amely az egész vidékfejlesztést, és az élelmiszergazdasághoz kapcsolódó oktatási feladatokat ellátja. Nálunk ezzel szemben egy nagyon szétaprózott rendszer van, különféle színvonalú képzésekkel. Előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy koncentráljuk ezeket a képzéseket, és azt a kevés forrást, amely ma és a jövőben rendelkezésre áll. Nyilvánvalóan ez nagyon sok egyéni sérelemmel jár, és politikai döntést is igényel – nem is volt eddig olyan formáció, amely ezt felvállalta volna.

Egyelőre az látható, hogy áttörés az elkövetkező rövid időn belül nem várható. Bár elindult egy folyamat, amely az integráció irányába tart, de sajnos ez az intézmények ellenállásán megbukni látszik, vagy enyhül a határozott kormányzati elképzelés. Vagyis folyamatosan csökkennek a fenntartási költségvetési támogatások, és az egyetemekre bízza a fenntartó a problémák megoldását és kezelését. Ez már-már olyan mértékû, hogy önmagunkban képtelenek vagyunk külső segítség és beavatkozás nélkül ezeket a megszorításokat a minőség megtartása mellett végrehajtani. Márpedig a minőségből nem engedünk.

A mi karunk esetében idén több mint 200 millió forinttal csökkent az állami támogatás, és a jövő évben előreláthatólag még ennyivel csökken majd. Ez szinte fenntarthatatlanná teszi a rendszert. A belső tartalékokat már korábban kihasználtuk, azt beépítettük a mûködésünkbe, tehát jelentős strukturális átalakításra kényszerülünk annak érdekében, hogy a karunknak az agrárpiaci karok közötti vezető pozícióját meg tudjuk őrizni. Komoly változtatásra van szükség, ennek egyik részét meg tudjuk oldani házon belül, de van, amihez elengedhetetlen lenne az ágazati akarat és szándék.

Amikor a bolognai képzést bevezettük Magyarországon, volt egy hazai modellje, amely meggyőződésem szerint mára bizonyította, hogy részben megbukott, legalábbis a mai viszonyok között. Az alapképzés rendkívül szétaprózódottá vált, óriási hiba volt ebbe az irányba elmozdulni. Csak a mi karunkon például nyolc alapképzést folytatunk, vagyis a középiskolából bekerült diák már alapfokon ennyi különböző szakot választhat. Nagyon specializáltak már az alapképzések. Az irány ezzel szemben az lenne, hogy már az alapképzésnél nagyon stabil, biztos általános képzést adjunk a hallgatóknak, és ezt követően majd a mesterszinten lehetne specializálódni. A specializáció így biztos alapokra épülne. Az alapképzés túlspecializálásának következménye, hogy a munkaerőpiac sem tud mit kezdeni ezzel a struktúrával. Agrármérnökre szükség van, de jól képzett, általános ismeretekkel rendelkező, biztos alapokkal bíró szakemberre.

A sok alapképzés rendkívül költséges is, hiszen összességében több hallgató nincsen. Vagyis a korábbi 100 fős évfolyam 10–15 fős évfolyamokra van leosztva – ez minden alkalommal ugyanolyan oktatási és tanári költséget jelent. Ez összességében lényegesen nagyobb fenntartási költséget igényel, amelyet elsősorban a kormányzattól lehet elvárni. A szakok összevonása már nem egyetemi kompetencia, ráadásul a piac sem ezt igényli. De az az agrárgeneráció, amelyik a hetvenes években végzett, és amely vitte a hátán az ország mezőgazdaságát, most nyugdíjba vonul – az új struktúra következtében pedig nincs meg az az utánpótlás, amely a helyére lép.

A nagy probléma az, hogy azok az agrármérnökök hiányoznak, illetve azokból van igen kevés, akik ténylegesen az agrármérnöki szakmát tudják, tehát a növénytermesztést és az állattenyésztést is, de értenek a kertészethez, valamint a mûszaki és ökonómiai vonatkozásokhoz egyaránt. Vagyis ha egy ilyen képzett szakember bekerül egy családi vagy nagyobb gazdaságba, akkor meg tudja termelni az alapanyagot, azt az élelmiszert, amire szükségünk van. Ezek a mérnökök nagyon hiányoznak. Ebben benne van az elmúlt évek elhibázott szakmapolitikája is, amely a mezőgazdaságot szitokszóvá tette hosszú időn keresztül.

Hogy jön létre akkor hát a valódi generációváltás?

Szerencsére azt látom, hogy az élelmiszer, az energia és a víz felértékelődésével egy olyan generáció van kialakulóban, amely felismeri azt, hogy mezőgazdaság nélkül nem lehet vidéket fejleszteni, élelmiszert termelni, és a boltban kenyeret vásárolni. Tehát kezd visszatérni a szakma presztízse, ha úgy tetszik, kezd divatba jönni a mezőgazdaság. Ez egy hosszú távú folyamat, és azt is lehet látni, hogy a nemzetgazdaságon belül is a mezőgazdaságnak és a hozzá kapcsolódó ágazatoknak a jelentősége is felértékelődik. El kell ismernie minden gazdasági szereplőnek, hogy Magyarországnak a termőföldön és a hozzá kapcsolódó erőforrásokon kívül nincs olyan egyéb erőforrása, amelyre alapozni lehetne.

Az idei felvételi számokban egyébként meg is mutatkozik, hogy kezd újra életre kelni a mezőgazdasági képzés iránti kereslet. Sokan nézik, hogy végzés után milyen helyük lehet a piacon, ezt a különböző oktatási kiállításokon is lehet látni. A környezettudatos nevelést gyerekkorban kell kezdeni, és tudatosítani kell, hogy ez a szakma nem a trágyalapátolásról szól, hanem sokkal komplexebb dolog, amelynek a végén ott van a legfontosabb alap élelmiszerünk, a kenyér, az egészséges ivóvíz, és adott esetben az energia, amely egy külső energiától függő ország számára nem mellékes.

Megköszönve a beszélgetést valódi sikereket kívánunk új pozíciójában is!

Keresztes Júlia

A cikk szerzője: Keresztes Júlia