Az egyre inkább jellemző klimatikus szélsőségek kiszámíthatatlanná teszik a termesztéstechnológia elemeinek biztonságát, eredményességét. Nem csak a vegetációs idő alatt hulló csapadék mennyiségéről van szó – bár ez a legfontosabb – hanem az azt megelőző időszak időjárási viszonyairól is. Gondoljunk csak bele, hogy a nyári–kora őszi időszak csapadékossága mennyire meghatározza az alkalmazható talajmûvelési technológiákat és azok eredményességét. Jól emlékszünk még a 2010-es nyár hektikusságára. Akkor a gyakorta lezúduló, heves zivatarok, a nedves talajállapot nehezítette meg a gondos mûvelés elvégzését. Visszatekintve megállapítható, hogy helyesebb volt augusztus utolsó napjaira időzíteni a vetést, mintsem szeptember első két hetére tolni. Szent István havának utolsó napjainak szárazabb időjárása lehetővé tette a középmély lazítást is, kíméletes mélyítésre nyílt lehetőség. Szerencsés volt, aki élt e lehetőséggel, biztonságosabb talajmûvelési technológiát tudhatott be repcéje számára. E kedvező időszak csupán néhány napig tartott, a hónap fordulóján újra leszakadt az ég, sok helyütt gyöngyözött a víz a lehengerezett repcevetések felszínén.
Egyes termőhelyeken elgondolkodtató a repcetermesztés létjogosultsága. Az elmúlt néhány év ún. „repce-boom” jelensége nem kell, hogy törvényszerûvé tegye a gyengébb adottságú területek erőltetett repcetermesztését. A növénytermesztés mögötti szigorú ökonómiai számítások segítenek mérlegelni az eredményességet és segítenek a döntéshozatalban. Mint ismeretes, az őszi káposztarepce igényes a talajminőségre és állapotra, a klimatikus viszonyokra, valamint magas szintû elvárásokat támaszt a szakmai felkészültséget és anyagi lehetőségeket illetően is. Bármely előbb felsorolt elem nem megfelelősége esetén a termesztés eredményessége finoman szólva is kétséges. Hiába tehát a szakszerû inputanyag-felhasználás (vetőmag, mûtrágya, növényvédő szer), ha a termőhelyi tényezők gátat szabnak a növényben rejlő genetikai potenciál realizálódásának és korlátozzák a termésmennyiséget. Úgy tûnik tehát, hogy repcét termeszteni – az elvárt kiemelkedő haszonnal – a kedvezőbb talajadottságú termőhelyeken megalapozott. A vetésváltásban betöltött kiváló kalászos elővetemény szerepe miatt persze ez nem ennyire egyértelmû, de mindenképp szükséges, hogy termőhelyi adottságokhoz illeszkedően alakítsuk ki a termesztési technológiát.
A repcetermesztés technológiájának sarkalatos eleme a talajmûvelés, hiszen a kialakított talajállapot valamennyi inputanyag hasznosulását befolyásolja és alapvetően meghatározza a növény fejlődését. Mint az jól ismert, a repce mélyre hatoló, erőteljes főgyökérzetet nevel, ha képes rá. Ugyanis a gyakorlat igazolja, hogy tömörödött, mûvelőtalpas talajon a gyökérzete elágazik vagy elhajlik, oldalirányban keresi a nedvességet és a tápanyagokat. Ily módon korlátozott számára az élettér és ami a legfontosabb, az esetleges nedvességhiány előbb okoz fejlődési nehézségeket, majd terméscsökkenést.
A repce talajmûvelési technológiájának alapvető feladata a gyökérzóna mûvelőtalp-mentesítése, lazítása. Ennek megfelelően 35-45 cm mélységû középmély lazításos alapmûvelés javasolható, de a mûvelet előtt szükséges meggyőződni a tömörödési állapotról. Ezt legegyszerûbben egy fémpálca leszúrásával tehetjük meg. A mûvelet mélységét igazítsuk az így feltérképezett mûvelőtalpak elhelyezkedéséhez. Ne maradjon tárcsa- vagy eketalp a termőrétegben, de feleslegesen mélyen se lazítsunk! Igyekezni kell a szerkezetkímélő mûvelésre, ez leginkább hántott, beéredett tarlón valósítható meg. Ne feledjük, hogy a lazító hatás csak száraz és enyhén nyirkos talajállapot esetén érvényesül, keressük ezen időszakokat a nyár végi időszak során. Lehetőség szerint lezáró elemmel (pl. tüskés henger) kombinált lazítót járassunk, így egy menetben visszazárható a felszín, nem vész el a talajnedvesség (1. kép). Egyéb esetben kapcsolhatunk gyûrûshengert az eszközhöz, elfogadható a munkája.
1. kép: lezáróelemmel ellátott középmélylazító (Fotó: Bottlik, 2011)
Gyakorta alkalmazott alapmûvelési mód a szántás. Sokan ragaszkodnak e technológiához, leginkább a rendelkezésre álló vetőgép kialakítása miatt vagy a remélt kisebb gyomosodás végett, esetleg csak megszokásból. A szántásos alapmûvelés alkalmazása esetében is akkor járunk el helyesen, ha a talajban található mûvelőtalpakhoz igazítjuk a munka mélységét. Ne feledjük, nem maradhat a repce főgyökérzetét megállító tömörödés a termőrétegben! Tartsuk szem előtt, hogy a talaj aktuális nedvességi állapota meghatározó a szántás minőségét illetően. Károkozás (eketalp képződés) nélkül csak a mûvelési mélységben enyhén nyirkos talaj szántható.
A sekélymûveléses technológiák a repce esetében nem elterjedtek, mert nem nyújtanak kellő biztonságot. Így a tárcsás alapmûvelés nem javasolható. Egyre inkább terjed viszont a nehéz szántóföldi kultivátorok alkalmazása (2. kép). Mellettük szól, hogy széles talajnedvesség tartományban kedvező minőségû munkát végeznek. Így amikor nem lehet lazítani – túl száraz vagy épp nedves talajon – eredményesen bevethető munkaeszközök. További előny a középmély lazításhoz és a szántáshoz képest, hogy a grubberek hatékonyabban munkálják el a bolygatott felszínt, általában könnyebb a magágykészítési munka.
2. kép: nehézkultivátoros alapmûvelés
A repce magágykészítési munkálataihoz irányadó, hogy a pontos vetéshez kellően ülepedett (előtömörített), morzsás talajfelszín szükséges. Mindezt úgy kell kialakítani, hogy e közben a lazult alsóbb réteg ne tömörödjön vissza, tehát a menetszámot minimalizálni szükséges. Egymenetes magágykészítés a legkedvezőbb, erre leginkább a kompaktorok vagy nehéz kombinátorok alkalmasak. A munkálatok során kiemelt figyelemmel ügyeljünk a talajnedvesség megóvására, a kelés sikere múlhat rajta.
Bottlik László
Szent István Egyetem – Növénytermesztési Intézet
A cikk szerzője: Bottlik László
