A múlt század második felében a világ fokozatosan hozzászokott az élelmiszerek olcsóságához. Noha szélsőséges kilengések korábban is előfordultak, a globális élelmiszerkosár inflációval korrigált ára három évtized alatt, egészen 2006-ig, közel a felére csökkent. Ekkor azonban a legtöbb mezőgazdasági termék ára hirtelen – és váratlanul – emelkedésnek indult; azóta újabb és újabb rekordokat dönt. A CRB élelmiszerár-alindexe 2006 áprilisa és 2008 áprilisa között 60 százalékkal, 2009 áprilisa és 2011 áprilisa között 67 százalékkal nőtt (lásd 1. ábra).
A statisztikai átlag persze ennél sokkal drasztikusabb változásokat takar, különösen a cukor, a gabonafélék és a növényolajok esetében. Úgy tûnik, 2006-tól gyökeres változás kezdődött: míg a mezőgazdasági termékek piacát korábban a kínálat vezérelte, sokak szerint most és a belátható jövőben inkább a kereslet lesz meghatározó, mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt.
Mi idézte elő e fordulatot? Az okok felsorolásánál a világ terményekből felhalmozott tartalékainak megcsappanása, a felhasználás rohamos növekedése, a lokális időjárási szélsőségek, a nemzetközi kereskedelmet hátráltató protekcionista* piaci beavatkozások, a feltörekvő országok élelmiszerfogyasztási szokásainak átalakulása, a bioüzemanyag-ipar fellendülése és a kőolaj drágulása mellett mindenképpen ki kell emelni a pénzügyi befektetők (ha úgy tetszik: spekulánsok) szerepét.
A világban jelentős mennyiségû szabad tőke mozog egyrészt magas megtérülést keresve, másrészt a portfoliók diverzifikálása okán. Az elmúlt néhány esztendőben a részvénypiacok gyengélkedése, a romló reálgazdasági kilátások, a magas infláció, továbbá az amerikai jelzálogpiacról továbbgyûrûző krízis és persze a dollár gyengülése miatt érezhetően megnőtt a pénzügyi befektetők (nyugdíj-, fedezeti és állami alapok, swap-kereskedők*, bankok, multinacionális cégcsoportok stb.) érdeklődése az árupiacok iránt. A kockázatok csökkentésére ugyanis jó megoldásnak tûnt és tûnik kőolajba, aranyba, alumíniumba vagy éppen kukoricába fektetni, már csak azért is, mivel a nyersanyagok többségét dollárban jegyzik.
Az információs technológia fejlődése (a derivatív* piaci kereskedés a XXI. század elejére folyamatosan és a lehető legszélesebb kör számára hozzáférhetővé vált), továbbá több nagy (áru)tőzsde egyesülése, stratégiai szövetsége fontos változásokat hozott a mezőgazdasági áruféleségek piacain, főleg a határidős kontraktusokkal üzletelők számát, a derivatív piacok forgalmát és likviditását tekintve.
A gabonafélékhez, olajos magvakhoz, illetve ezek származékaihoz fizikailag is kötődő szereplők mindig is aktívan kereskedtek a határidős (és opciós) terménypiacokon. Ez a csoport üzleti döntéseit a kereslet és kínálat, valamint az árukészletek alakulását befolyásoló (fundamentális) tényezőkre alapozta. Mellettük persze szinte a kezdetektől ott voltak a „chartisták”, akik a jegyzések mozgását leképező különleges grafikonok, a chartok alaktani, „technikai” elemzésére támaszkodtak.
A közelmúltban az árutőzsdék e „régi motorosaihoz” két új csoport csatlakozott: az indexkereskedők, valamint az ún. intézményi befektetők (pénzügyi alapok). Az indexkereskedők különböző – többek között mezőgazdasági – nyersanyagokat magukban foglaló „árukosarakat” kreálnak, amelyek egyes reprezentánsaihoz külön súlyszámokat rendelnek. Majd a kosarat alkotó nyersanyagok határidős kontraktusaiból ezen arányszámok szerint vásárolnak. Az indexkereskedők fontos tulajdonsága tehát, hogy mindig vételi pozíciókat nyitnak. Ezért hajlamosak túlreagálni azon híreket, eseményeket, amelyekből a jegyzések emelkedésére lehet következtetni, így nagyban hozzájárulnak az „árbuborékok” képződéséhez. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a világ vezető határidős (és opciós) terménypiacain a nyitott kötésállomány az elmúlt években megtöbbszöröződött, és általában jellemzővé vált a vételi pozíciók erős túlsúlya.
Az intézményi befektetők árgus szemekkel figyelik az árutőzsdéken jegyzett különböző nyersanyagok (mezőgazdasági termények, nemesfémek, nyersolaj stb.) árának alakulását, mind egymáshoz, mind olyan makrogazdasági tényezőkhöz viszonyítva, mint például a valutaárfolyamok (különösen az amerikai dollár), a tőkepiaci kamatok, továbbá a nagykereskedelmi vagy a fogyasztói árak változása. Ők erősen hisznek a nyersanyagárak, valamint a globális makrogazdasági trendek szoros és közvetlen összefüggésében. Innen ered a piaci körökben elterjedt nevük: makroisták. Érdeklődésük homlokterében főleg az USD árfolyamának mozgása áll. Fordított korrelációt feltételeznek a dollár árfolyama és a nyersanyagok árának alakulása között: úgy vélik, ha az USD erősödik más, olyan fontos valutákkal szemben, mint például a japán jen vagy az euro, akkor a határidős árupiacokon esni fognak a jegyzések, és fordítva.
A pénzügyi befektetők gyors térnyerése a határidős árupiacokon egyre inkább háttérbe szorította a fundamentális tényezők szerepét az árak alakításában. Így a mezőgazdasági nyersanyagok az indexkereskedők és a makroisták növekvő aktivitása következtében – a részvényekhez vagy a nemesfémekhez hasonlóan – pénzügyi eszközzé váltak. Döntően ezzel magyarázható, hogy a főbb termények határidős jegyzése és fizikai piaci ára a megfigyelések szerint egyre kevésbé konvergál, vagyis a származékos piacok mind inkább elrugaszkodnak a fizikai piaci fundamentumoktól. E körülmény pedig igen nagy szerepet játszik abban, hogy a terményárak a korábbinál erőteljesebben ingadoznak (lásd 2. ábra).
Ez nem pusztán lokális, hanem globális probléma, ugyanis mindenhol elkerülhetetlenül súlyosan érinti a szegénységben élőket és kiszámíthatatlanná teszi a jövedelmeket az élelmiszerellátási láncban. A határidős árupiaci jegyzések szélsőséges kilengései rontják a határidős (és opciós) fedezeti ügyletek hatékonyságát, ezáltal eltántorítják a fedezeti ügyleteket kötőket a derivatív piaci eszközöktől. Ebből következik, hogy az élelmiszerellátási lánc szereplői vagy felvállalják a kedvezőtlen irányú árváltozások egyre növekvő kockázatát, vagy felülvizsgálják kockázatkezelési stratégiáikat. Az árkockázatok kezelése, a határidős (és opciós) fedezeti ügyletek hatékony használata kulcsfontosságú témakör mind az Európai Unió 2014-2020 közötti költségvetési időszaki Közös Agrárpolitikájának tervezése, mind Franciaország 2011-ben betöltött G20 elnöksége vonatkozásában. (Ehhez kapcsolódóan megjegyzendő: Franciaország árutőzsdei kereskedés megregulázására tett javaslatait, úgymint a spekulatív kereskedés megadóztatását és a fedezetlen eladási ügyletek korlátozását a világ 19 legnagyobb gazdaságát és az Európai Uniót tömörítő szervezet tagjainak döntő többsége egyelőre nem támogatja.)
Mindenesetre a mezőgazdasági termékek egyes derivatív piacai (ismét) komoly versenytársai lettek a részvény-, kötvény- és egyéb pénzügyi piacoknak; a határidős (és opciós) kereskedés volumene globális szinten megtöbbszöröződött a közelmúltban. Csak a 2007. év első három negyedévében 30 százalékos volt a növekedés. Példának okáért: a Chicago Board of Trade (CBOT) határidős kukoricapiacának forgalma 2010-ben megközelítette a 8,9 milliárd tonnát (ez a globális kukoricatermelés majd' tizenegyszerese), míg határidős szójapiacán több mint 5 milliárd tonna terményre (ez a világ szójatermelésének több mint tizenkilencszerese) kötöttek üzletet (lásd 3. ábra). És a 2011. év első negyedévének adatiból arra lehet következtetni, hogy a forgalom növekedése tovább folytatódik…
Potori Norbert - AKI
Magyarázatok:
Volatilitás: Az áringadozások mértéke és sebessége
Protekcionista: A belföldi piac védelme a külső hatásoktól.
Swap-kereskedők: A swap esetünkben olyan fedezeti tranzakció, amelyben az egyik fél egy adott áruféleség árának változása függvényében változó díjat fizet a másik félnek, aki cserében előre rögzített fix árat fizet az adott áruféleségért
Derivatív: Származékos. A származékos ügyletek (kontraktusok) értéke valamilyen mögöttes eszköz (esetünkben pl. kukorica) árának alakulásától függ. Legegyszerûbb típusai a határidős, opciós és swap-ügyletek.
A cikk szerzője: Potori Norbert
