Agro Napló (A.N.): Hogyan került kapcsolatba a mezőgazdasággal?
Magda Sándor (M.S.): Édesapám vasutas volt, édesanyám háztartásbeli. De ott, ahol felnevelkedtem, a Heves megyei Ludason, volt 4 hold földünk, és azon gazdálkodtunk. Ezért természetes volt, hogy amikor már tudtam, magam is részt vállaltam ebben a munkában, például hordtam az aratóknak a vizet, reggelit. Ezután már természetes volt, hogy a kapálásnál már nekem is volt egy kapám.
Én tulajdonképpen – ahogy édesapám nevezte a földmûvest, és gyakran engem is – nem akartam paraszt lenni. Miután a faluból elkerültem Egerbe a Dobó Gimnáziumba, inkább a reáltárgyak, a fizika és a kémia érdekelt leginkább. Ezért ebbe az irányba szerettem volna elmozdulni. De egy kiváló politechnika tanár megszerettette velem a szőlészetet és a borászatot, ami azután már nagyon érdekelt. Olyannyira, hogy az első szakmunkás-bizonyítványomat itt is szereztem meg ezen szakterületen.
Így aztán végül is a mezőgazdaság felé orientálódtam, némi szülői segítséggel. Mivel van még két nálam fiatalabb testvérem, egy húgom és egy öcsém, akik ikrek, azt a kérést kaptam otthonról, hogy szeretnék őket is iskoláztatni, ezért jó lenne, ha mielőbb kenyérkereső lennék.
Így kerültem a Debreceni Agrártudományi Egyetemről Karcagra, felsőfokú technikumba a múlt század 60-as éveinek közepén. Ahol aztán két év után felsőfokú szakképzettséget szereztem. Majd munka mellett hat év tanulás után újabb, de már egyetemi felsőfokú végzettséget igazoló diplomát is szereztem Debrecenben.
A.N.: Hogyan indult a pályája?
M.S.: A felsőfokú technikum elvégzését követően a vámosgyörki Kossuth tsz-be kerültem agronómusnak. Ide lényegében hazamentem, mert ez egy vasutas település volt, és így itt az emberek úgy fogadtak, mint maguk közül valót. Ebbe természetesen belejátszott az is, hogy a gyakorlatban is el tudtam végezni azt a munkát, amit ők csináltak. Ez az időszak, a 60-as évek vége, a magyar mezőgazdaság számára igen fontos volt, ekkor zajlott le a technológiaváltás, azaz általánossá vált a gépesítés, már a kombájnos aratás sem ment ritkaságszámba. Én például ez utóbbi eszközzel kerestem igen sokat akkor a tsz-nek, amikor az egyik munkatársammal a vörösherét vágtuk le a kombájnnal, ami addig nem volt szokásos. A magját ugyanis az NDK-ba szállították – nagy haszonnal –, ahol ezt takarmányalapként használták akkor.
Hat év után innen kerültem a boconádi Béke tsz-be főagronómusnak. Ez számomra nagy kihívás volt többek között azért is, mert édesanyám ebből a községből származott. Nagyapám pedig ebben a faluban, az 1940-es években már elismert gazdálkodó volt. Ez a magyar mezőgazdaság múlt századi aranykora, a 70-es évek közepe volt. Ekkor vezettük be Boconádon is az integrált termelési rendszert. Ennek – azaz a korszerû technikának – köszönhetően azonban megjelent a belső munkanélküliség, vagyis több, mint 200 embernek nem volt munkája. Ez a probléma azonban nemcsak nálunk jelentkezett, hanem tömegessé vált a mezőgazdaságban. Ekkor jelentek meg a legtöbb faluban – így Boconádon is – a háztáji integrációk. Ez jelentette a megoldást. Így épültek Boconádon azután tömegével – a tarnamérai ÁFÉSZ támogatásával – fóliaházak, melyben a termesztéshez szükséges palántákat megnevelték, amely megteremtette a lehetőséget az integrált pritamin paprika termesztésére, valamint a felszabaduló munkaerő foglalkoztatására. Az előállított terméket Nyugat-Németországban adtuk el, mivel nagy kereslet volt rá. Akkor az első évben egy-egy család átlagban több, mint 60 ezer forintot keresett.
Ez a helyzet véleményem szerint rendkívüli módon hasonlít a mai viszonyokra, ugyanis a termelési hatékonyság növelése gerjeszti a munkanélküliséget. Ezért ma Magyarországon, ott ahol erre mód van – azaz jó minőségûek a földek – hatékonyságban versenyezni kell a világgal. A rosszabb viszonyok között pedig az emberi munkaerőt kell úgy alkalmazni, hogy az kifizetődő legyen. Ez utóbbira lehet megoldás, ha a kevésbé jó talajokon energiaültetvényeket hoznak létre jelentős emberi munkaerő-ráfordítással. Ezeken a helyeken ugyanis még az iskolázatlan embereket is nagy számmal lehet alkalmazni kifizetődő módon. Ez pedig energiaimportot válthat ki, sőt az energiatermelés hulladék hőjére fóliaházak mûködtetését lehet még a továbbiakban építeni.
A.N.: Mikor fordult az oktatás felé?
M.S.: A diplomámat 1974-ben szereztem meg kitüntetéssel a Debreceni Agrártudományi Egyetemen. Kérték tőlem, hogy maradjak az egyetemen, vagy vállaljak kutatói munkát az Agrárgazdasági Kutatóintézetben. De én másképp döntöttem. Maradtam továbbra is a gyakorlati munkánál. De 1976-ban doktori címemet szereztem a debreceni egyetemen. Emellett kaptam ajánlatot a megyei Teszövtől, sőt a területi pártbizottságtól is. Ám nem vonzott a politikai pálya. Ekkor a családdal megbeszélve úgy döntöttem, hogy a tanítást választom. Így kerültem a Gödöllői Agrártudományi Egyetem gyöngyösi főiskolai karára adjunktusnak. Két évvel később már a Magyar Tudományos Akadémia aspiránsa voltam. Ennek nyomán sikerült megszereznem a kandidátusi címet is. Majd 1993-ban az MTA doktora lettem.
A.N.: Nem bánta meg, hogy a gyakorlati munkát felcserélte az elmélettel?
M.S.: Úgy gondolom, az életem akár lehetett volna sokkal könnyebb is, ha visszatekintek rá. Ezt így 63 éves koromban már elmondhatom. Ha a 70-es években másként döntök, például a pártbizottsági munkát vagy a Teszöv titkárságot választom, bizonyosan könnyebben élhettem volna, gyors karriert futhattam volna be.
Az oktatás viszont más volt. A nógrád-heves-borsodi térségben nem volt agrár-felsőoktatás. Ezért úgy gondoltam, hogy itt nekem e területen lesz feladatom. Miután Gyöngyösre kerültem, az ott dolgozókkal eldöntöttük, hogy egy kiváló színvonalú felsőoktatási intézményt alakítunk ki. Ezen a projekten dolgozom ma is kollégáimmal, úgy érzem, nem is sikertelenül. Hiszen a Károly Róbert Főiskolának jó neve van a magyar felsőoktatási intézmények között. A koncepciónkat az elmúlt évtizedekben lépésről-lépésre valósítottuk meg.
Amikor a főiskolára kerültem, minősített oktatók csak hárman voltunk, most tudományos fokozattal rendelkező kollégáimnak a száma 70 körüli. Ezelőtt 20 évvel már nálunk távoktatás volt, ezt Magyarországon először Gyöngyösön vezettük be, bárki bármit is mond. Itt a főiskolán sok olyan képzési formába vágtunk bele – mint például a gazdasági mérnökibe – amit azután lemásolt a többi felsőoktatási intézmény is. A Károly Róbert Főiskola például az, amely önálló szállodával is rendelkezik, hogy az idegenforgalmi szakon tanulók a gyakorlatban is elsajátíthassanak minden ismeretet. De ugyanez vonatkozik a mezőgazdasági képzésre is. A főiskolának ugyanis van egy 700 hektáros tangazdasága is, amelyben a hallgatók minden munkafázist megtanulhatnak a gyakorlatban, amelyet a gazdálkodás során esetleg el kell végezniük. Például a szőlészettel és borászattal foglalkozó hallgatók az első évben már kapnak egy sor szőlőt, és azt mûvelniük kell.
A.N.: Mindennek fényében mit ér a gyöngyösi diploma?
M.S.: Úgy látom, akik nálunk végeznek Gyöngyösön, olyan elméleti képzést és gyakorlati oktatást kapnak, hogy a munkájukat szakmunkás szinten is el tudják végezni. Ez nem jelent mást, mint hogy gyakorlatban minden munkafázist meg tudnak csinálni, hogyha szükséges.
Én ugyanis azok közé a rektorok közé tartozom – sajnos kevesen vagyunk ilyenek – aki azt vallja, hogy az elméleti tudás nagyon fontos, de ha az nem párosul gyakorlati szakmai ismerettel, nem ér semmit. Ez igaz nemcsak a mezőgazdasági oktatásra, hanem például az adóigazgatásra vagy a banki, sőt az informatikai területekre is.
A gyöngyösi diploma így megadja azt a biztonságot, hogy azon szakterületen, ahol a hallgató azt megszerezte, biztonsággal mozog bármilyen vállalkozói környezetben. A főiskola ugyanis akkor szolgálja leginkább a gazdaság érdekeit, ha olyan szakmai felkészültségû embereket ad a gazdaságnak, akik egyetemi szintû elméleti képzést kapnak, de a gyakorlatban is megállják a helyüket.
A.N.: Korábban úgy fogalmazott, hogy nem igazán érdekli a politika, mégis kirándult erre a területre, hiszen jelenleg is országgyûlési képviselő. Akkor ez miért történt?
M.S.: Ez számomra nem a politikai aspektus miatt fontos, hanem a szakmai kihívás miatt. Én ugyanis az MSZP frakció tagja vagyok, de nem vagyok a pártnak a tagja. Azért ülök ebben a képviselőcsoportban, mert itt volt rá lehetőség, hogy párttagság nélkül is megvalósíthassam elképzeléseimet. A Mezőgazdasági Bizottság elnökeként is – 2002–2006. között voltam a testület vezetője – mindig a szakmát helyeztem a saját és a bizottság munkájának is a homlokterébe.
Ezt az akkori ellenzéki képviselők is tanúsíthatják. Én azért nem is akartam például korábban minisztériumi pozíciót, mert az már lényegesen erősebben kötődik egy-egy párthoz. A szakmai szabadság számomra ugyanis nagyon fontos, így képviselhető szerintem ugyanis legjobban az ország érdeke. A politika pedig arra való, hogy a jó szakmai elképzelések megvalósítását segítse.
A.N.: A sok munka után mivel kapcsolódik ki?
M.S.: Nekem lényegében a munkám a hobbim is. Egyrészt otthon a fiammal együtt dinnyét termesztünk, ez a gyakorlati része a dolognak. Másrészt viszont a főiskolán olyan körülményeket szeretnék teremteni, amely mind a hallgatók mint pedig az ott dolgozók számára a legmegfelelőbb, azaz jól érzik magukat a Károly Róbert Főiskolán. Emellett pedig, aki bejön hozzánk – legyen az hazai vagy külföldi látogató – az lássa, hogy nálunk rendben mennek a dolgok.
– an –
