Az intenzív talajmûvelés, a talajok rendszeres „bolygatása”, a szántás, a boronálás, a talaj anyagának porhanyítása a különböző talajmûvelő eszközökkel fokozott mineralizációt eredményeznek, melynek következményeként a talajok szerves anyagának mennyisége csökken, romlik a talajszerkezet, csökken termesztett növényeink tápelem-felvevő képessége. A talajmûveléssel járó humuszveszteséget termesztett növényeink talajban visszamaradó gyökértömege, valamint szármaradványai számos esetben nem képesek pótolni.
A téma aktualitása
A hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény 56. § (7) bekezdésének rendelkezése szerint a települési hulladéklerakóban ártalmatlanított hulladék biológiai úton lebontható, illetve természetes körülmények között lebomló szervesanyag-tartalmát – a hulladéklerakókról szóló 1999/31/EK irányelvvel összhangban, az 1995-ben mért értékhez képest – 2009. július 1. napjáig 50%-ra, 2016. július 1. napjáig 35%-ra kell csökkenteni. E követelmény teljesítése érdekében a biohulladék egyre növekvő mennyiségének kezelését a lerakástól eltérő módon, célszerûen a biohulladék hasznosításával kell megoldani.
A képződő települési szilárd hulladék mennyisége a KSH-EUROSTAT adatok szerint 2003-ban 4 693 ezer tonna (469 kg/fő/év) volt, a 2000–2004. közötti időszakban 4,5 és 4,7 millió tonna/év között ingadozott. Az országos mennyiség regionális megoszlása nem egyenletes, a képződő települési szilárd hulladék mennyiségét egyrészt a lakosok száma, másrészt a régió gazdasági fejlettségét tükröző, egy főre jutó fajlagos hulladékmennyiség határozza meg.
A települési szilárd hulladék összetétele Magyarországon, 2004-ben a grafikonon látható módon alakult.
Az ábra alapján jól látható, hogy a szerves hulladékok részaránya meglehetősen magas. Az itt szereplő, mintegy 1,7 millió tonnás mennyiség nagy részének hasznosítását rövid távon meg kell oldani, mert különben az Európai Uniós előírások és a törvényi kötelezettségek sem teljesülnek.
A vegyesen gyûjtött települési szilárd hulladékban lévő szerves frakciót túlnyomórészt a kerti és közterületi növényi hulladék, a konyhai szerves hulladék, továbbá a papírhulladék alkotja, melynek hasznosításával és megfelelő kezelésével értékes anyag, illetve energia lenne nyerhető. A biohulladék hasznosításának több formája lehet:
• a papírhulladék feldolgozása,
• komposzt előállítása aerob biológiai lebontással,
• biogáz-termelés anaerob biológiai lebontással (megújuló energiaforrás),
• mechanikai-biológiai kezelés,
• egyéb termék előállítása (alternatív tüzelőanyag előállítás: biostabilizált anyagokból további kezeléssel a tüzelésre alkalmas frakció felhasználása),
• égetés (energiatartalom hasznosítása).
Jelenleg Magyarországon a zöldhulladék elkülönített gyûjtésének és hasznosításának megoldása tekinthető elsőrendû feladatnak, mert ennek a hulladéktípusnak a kezelése valósítható meg legkönnyebben és legolcsóbban. Hasznosításával az ország számára meghatározott időarányos követelmények teljesíthetőek. Ugyanakkor tudomásul kell venni azt is, hogy nem elegendő a fokozatosan szigorodó környezetvédelmi előírásoknak/elvárásoknak eleget tenni, hanem a felvevő piacokat is meg kell találni. Csak néhány kiragadott példa:
• a sörgyári maghulladékból takarmány vagy takarmányadalék állítható elő,
• a kukoricacsutkából számos termék (facukor, cellulóz, ipari papír, szappan, táp, alom, tisztítóanyag stb.) készülhet,
• a baromfitollat nyomás alatti főzést, majd őrlést követően a fehérjetápokhoz lehet keverni,
• a fakéreg és más nagy csersav-tartalmú anyagok, a kukoricakeményítő-xantát a nehézfémeket visszanyerhető formában képesek megkötni,
• alkoholtartalmú melléktermékekből a szesz lepárolható és ipari alkoholként hasznosítható,
• a tejüzemek szennyvize levegőztetéssel és bakteriális oxidációval megtisztítható,
• a bányászati meddőhányókon szennyvizes öntözéssel a növényzet visszatelepíthető stb.
A hulladékok előkezelésének következtében a jövőben várhatóan egyre nagyobb mennyiségben képződő termékek, másodnyersanyagok, melléktermékek (komposztok, szennyvíziszapok, állati és növényi eredetû hulladékok anaerob kezeléséből visszamaradó iszapszerû anyagok stb.) nagy tömegének hosszú távú felhasználására azonban csakis a mezőgazdaság alkalmas.
A szervestrágyázás helyzete
A középkortól a XX. század kezdetéig a talaj szervesanyag-tartalmának szinten tartását az ugar, majd az istállótrágya és az okszerû vetésváltás biztosította. Az 1950–60-as évektől, a mûtrágyázás megjelenésével, a hozamok állandó növelése és az előállított biomassza egyre csökkenő hányadának visszajuttatása kezdődött. Az aerob folyamatokat felgyorsító talajmûvelési eljárások, a szerves anyag gazdálkodásban fontos szerepet játszó talajlakó élőszervezetek „mérgezése” a különböző peszticidekkel, az istállótrágya használat „nyûggé válása” (elmaradt a technológiai fejlesztés) az aztán oda vezettek, hogy mindegyik genetikai talajtípuson a szervesanyag-tartalom degradációja következett be. A XXI. század elején hazánkban nyilvánvalóvá vált, hogy sem a technológia uniformizálásával, sem a mesterséges inputok növekvő bevitelével az iparszerû növénytermelés hosszú távon nem hatékony. A rendszerváltozás indukálta mezőgazdasági válság az ellenkező véglet tarthatatlanságára is pregnánsan rámutatott a drasztikusan romló termelési mutatókkal. Mindez oda vezetett, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozást követően a célkitûzés (az EU honosított és hatályos előírásainak való tényleges megfelelés) számos esetben csak jelentős beruházások végrehajtásával oldható meg (pl.: állattartó telepek trágyatárolásának korszerûsítése).
Napjainkra már eljutottunk odáig, hogy sikerült felismerni a téma jelentőségét. Sokan, számos fórumon beszélnek a kialakult helyzet további tarthatatlanságáról, ugyanakkor a „gyakorlat” még mindig nem, vagy csak alig tesz valamit a változás érdekében. A fenntarthatóság érdekében várt elmozdulást nagy valószínûséggel a jelenleg is zajló drasztikus áremelkedések fogják elindítani. A felelősen gondolkodó gazdálkodóknak rá kell ugyanis döbbenniük, hogy az egyszerûen és gyorsan kivitelezhető mûtrágyázás az egekbe szökő költségek miatt gazdaságtalanabbá válik, mint a körülményes, nehézkesebben megvalósítható, sokkal több odafigyelést igénylő, ugyanakkor mind a talaj, mind a növény szempontjából kívánatosabb szerves tápanyag-utánpótlás.
A szerves anyag visszapótlása
A különböző szerves trágyaféleségek alkalmazásának pozitív hatásai termesztett növényeink tápanyagigényének kielégítésén túl a termőföld szerkezetességének, humusztartalmának megőrzésében, javításában, valamint a környezet védelmében (talaj- és vízvédelem) is állnak. A mezőgazdaságban trágyázásra felhasználható anyagok sokféleképpen csoportosíthatók. Tágabb értelmezésben trágyának nevezünk minden olyan anyagot, amely a talaj termékenységét növeli. Ez alapján megkülönböztethetők az úgynevezett közvetlen trágyák (növényi trágyák), melyek a növények tápanyagszükségletét elégítik ki, valamint a közvetett trágyák (talajtrágyák), melyek elsősorban a talaj fizikai és kolloidikai tulajdonságaira, szerkezetére és biológiájára hatnak és alkalmazásuk sok esetben már a talajjavítás fogalomkörébe tartozik.
A nagy szervesanyag-tartalmú hulladékok értékes, komplex tápelemeik révén közvetlenül a növények táplálását szolgálhatják, felhasználásuk során nem szabad azonban megfeledkeznünk potenciális káros anyagaikról sem. A megfelelően kezelt és tárolt hulladékból nyert trágya a termőtalajra pontos adagban kijuttatva hasznos tápanyagforrást jelent, emellett a talaj szerkezetére, biológiai aktivitására, ezáltal termőképességére is kedvező hatást fejt ki. A talajra fölös mennyiségben, vagy nem a megfelelő időszakban kihelyezett tápanyagokat azonban a növények nem képesek teljes mértékben hasznosítani, így azok a talajban feldúsulva annak tulajdonságait károsan befolyásolják és akár a felszíni és felszín alatti vízkészleteket is elszennyezhetik.
A foszfor-, kálium- és nitrogénszennyezés a vízinövények túlburjánzásához (eutrofizációhoz), halpusztuláshoz vezet, a vizek magas nitráttartalma az emberi egészségre is ártalmas, különösen a fiatal szervezetet veszélyezteti, sok esetben methaemoglobinaemiát okoz. A nehézfémek, toxikus elemek feldúsulása a talajokban alapvető környezeti problémát jelent, mivel igen sok elem a feltalajban maradva több évszázadon keresztül is megőrizheti potenciális mérgező hatását. Az emberi szervezetben felhalmozódásra hajlamos fémek (pl.: Cd, Pb) kiemelt jelentőségûek. Sajnos ma már nem egy adat áll rendelkezésre halálos kimenetelû kadmium- vagy higanymérgezésről és a kisgyermekek vérének megemelkedett ólomszintje is egyre általánosabb.
Mindezek miatt nagyon fontos a vonatkozó jogszabályok ismerete és a bennük foglaltak maradéktalan betartása. A termőföldről szóló, 2007. évi CXXIV. törvénnyel módosított 1994. évi LV. törvény, valamint a talajtani szakvélemény készítésének részletes szabályairól szóló 29/2006. (IV. 10.) FVM rendelet (továbbiakban Rendelet) alapján többek között a hígtrágya, a szennyvíz és szennyvíziszap elhelyezéséhez, a nem veszélyes hulladékok termőföldön történő felhasználásához talajtani szakvélemény készítése szükséges, melyet arra jogosult talajtani szakértő állíthat össze a Rendeletben megadott tartalmi és formai követelményeknek megfelelve.
A „talajvédelmi terv”-nek minden esetben ki kell térnie a tervezett tevékenység részletes bemutatására, szükségességének indoklására, a vizsgálatba vont terület teljes körû ismertetésére (földrajzi, domborzati és laborvizsgálatokon alapuló talajtani jellemzésére), valamint a tervezett tevékenység megvalósíthatóságának feltételeire. Minden esetben be kell mutatni a tervezett tevékenység végzése során alkalmazandó módszereket, a tevékenység felhagyásakor elvégzendő feladatokat és terhelhetőségi számításokat is kell végezni.
Bár az ilyen jellegû mérnöki tevékenység, óhatatlanul velejáró költségvonzata miatt egyelőre nem örvend túlzott népszerûségnek (és valószínûleg sosem fog osztatlan lelkesedést eredményezni) a beruházást fontolgató gazdálkodók körében, de hozzáértő, eredményes végrehajtása esetén mindenképpen a környezettudatos mező-gazdálkodás perspektivikus jövőképe lehet.
Dr. Petróczki Ferenc
Felhasznált irodalom:
1994. évi LV. törvény a termőföldről
2000. évi XLIII. törvény a hulladékgazdálkodásról
29/2006. (IV. 10.) FVM rendelet a talajtani szakvélemény készítésének részletes szabályairól
KvVM (2005): A települési szilárd hulladékban lévő biohulladék kezelésének országos programja
Kalocsai, R.–Schmidt, R.–Szakál, P.–Giczi, Zs.–Pogány, É. (2007): Az istállótrágyázás és helye a tápanyag-gazdálkodás gyakorlatában. Agronapló XI. évfolyam (9), 69–74p
Késmárki, I.–Petróczki, F. (2003): Komposztálás-zöldtrágyázás. Agro napló VII (7), 11–13p
Nyiri, L. (szerk.) (1993): Földmûveléstan. Mezőgazda Kiadó. Budapest
