A keskeny sortávolságú ültetvényekben kétségtelenül helytálló ez a szemlélet. A közepes és széles sorközû ültetvények esetén azonban érdemes fontolóra venni a takarónövények használatát.
A szőlő önmagában nem képes arra, hogy számottevően javítsa a talaj tulajdonságait; gyökérrendszerének nincs jelentős hatása a talaj levegő-, tápanyag- és vízgazdálkodásának az alakulására. A talaj szerkezetének, termékenységének javulását elsősorban a jól megválasztott takarónövényektől várhatjuk. A sorköz növényei biztosítják a humusz utánpótlását, mérséklik az eróziót, a tápanyagok kimosódását, gyarapítják a talaj nitrogénkészletét, stabilizálják a pH-értéket és élénkítik a talajéletet.
Takarónövények használata esetén a folyamatosan termelődő mulcsanyag biztosítja a terület humusszal való ellátását. A növényzet elhaló gyökérzete akár a mélyebb talajrétegekben is növelheti a humusztartalmat. A humusz egyik fő tulajdonsága, hogy megköti a talajoldatban levő tápanyagok egy részét. A megkötött tápelemek a későbbiekben – a humuszanyagok bomlása során – ismét a talajoldatba kerülnek. Ez is szerepet játszik abban, hogy a nitrogén, illetve a többi elem felvehetősége kiegyenlítetté válik, s mérséklődik az elrúgás és a kocsánybénulás kialakulásának a veszélye. A takarónövényzet befolyásolja a talaj hőmérsékletét, s ez is kihat a tápanyagforgalom alakulására. A növénytakaró nyáron, a lombárnyéknak köszönhetően csökkenti, a késő őszi–tavaszi időszakban viszont a talaj lehûlésének mérséklésével növeli a mineralizáció mértékét. A felső talajrétegben szabályszerû nitrogéndinamika figyelhető meg. A takarónövények miatt nyár elején alacsony a felvehető nitrátok szintje a talajban. A sorközök májusi, júniusi intenzívebb mûvelése azonban lehetővé teszi a kívánt mineralizációt, a szőlő virágzás utáni fokozott nitrogénigényének a kielégítését.
A humusz kiemelkedően fontos szerepet tölt be a víz tárolásában is. A humuszban gazdag talajok jó víz- és levegőgazdálkodással rendelkeznek. A zöldtrágyanövények hatására növekedik a talaj pórustérfogata, kedvezőbbé válik csapadékvíz beszivárgása és tárolása. Szőlőültetvényeink egy része meredek lejtős területen található. A gyeptakaró itt azért is hasznos, mert fékezi az eróziót, a talaj felső, tápanyagokban gazdag rétegének a lehordását. A takarónövények előnyére írható az is, hogy gyökérzetük a mélymûvelést követően stabilizálja a fellazított talajréteget. Így a talaj még heves esőzések esetén is képes lesz felvenni a csapadékot.
A tápanyagok felvehetősége általában közömbös kémhatás mellett kedvező. A gyepesítés a talaj pH-értékének alakulását tekintve is előnyös. A meszes talajú ültetvények magas pH-értékét a takarónövények módosítják: a termelődő széndioxidból víz jelenlétében szénsav keletkezik, s ennek hatására valamelyest csökken a gyökérzóna pH-értéke.
A pillangósvirágú takarónövények megkötik a légköri nitrogént. A gümőbaktériumok által megkötött nitrogént a továbbiakban a többi növény, így a szőlő is hasznosíthatja. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy a gyökérgümők fejlődését a túlzott nitrogén mûtrágyázás gátolhatja.
A takarónövényes talajápolás mellett, pontosabban a növénytakaró alatt mindig nagyobb a gyökerek mikorrhizáltsága. A mikorrhiza-gomba elsősorban a tőke foszforellátottságát javítja, de kedvezőbbé válik a szőlő mikroelemekkel való utánpótlása is. Nemcsak a tápelemek, de a víz felvétele is fokozódik. Tömörödött talajon, illetve a nitrogén és a foszfor könnyen oldódó formáinak kijuttatásával gyengül a mikorrhizáltság.
Takarónövényes technológia esetén gazdagabb a talaj makrofaunája. A növényzet alatt minden bizonnyal több gilisztát találhatunk, mint a rendszeresen talajmaróval mûvelt területen. A giliszták járatai pozitív hatást gyakorolnak a talaj szerkezetére, morzsalékos jellegére, vízvezető képességére. A giliszták aktívan vesznek részt a talaj szerves anyagainak létrehozásában is; bélcsatornájukban a szerves anyagok összekeverednek a talajszemcsékkel, így stabil agyag-humusz komplexeket hoznak létre.
Nem rejthetjük véka alá, hogy a takarónövények a szőlő számára gyakran igen jelentős tápanyag- és vízkonkurenciát jelentenek. Takarónövényes technológia esetén sokszor megfigyelhető a hajtásnövekedés, a termésmennyiség és -minőség kisebb-nagyobb mértékû visszaesése. A hajtások vékonyabbak lesznek, kisebb levelek és fürtök fejlődnek. Különösen érzékenyek a vízstresszre a túlterhelt, fiatal tőkék. A termés csökkenése nem jelent egyúttal jobb minőséget! A borok kedvezőtlen aroma-összetételûek, vékonyak, gyakran lágyak és kesernyés ízûek lesznek, hamar elvénülnek. A must nitrogéntartalmú vegyületeinek mennyiségét a biológiai talajápolás sajnos hátrányosan befolyásolja. Az erjedés szempontjából igen fontos az élesztők által hasznosítható aminosav-tartalom alakulása. A must aminosav-tartalma mechanikai talajmûvelés mellett többnyire elegendő, míg a gyepesítés hatására gyakran csak a kívánt érték fele, harmada.
A problémák forrása nem kizárólag a vízhiány. A takarónövények térbeli konkurenciát is okozhatnak. Mélyrétegû talajok esetében ez nem jelent akadályt, mert a szőlő itt a mélyebb talajrétegeket is behálózhatja.
A takarónövény-használat által okozott károkat sokszor a talaj eredetileg is alacsony humusztartalma idézi elő. Szerény humusztartalom mellett a talaj tömörödése is gyakrabban jelentkezik. Az évelő takarónövények termesztése csak abban az esetben lehet sikeres, ha a talaj – már vetésük előtt is – elegendő humusztartalommal rendelkezik. A gondos talajelőkészítés, a takarónövények vetési és ápolási munkáinak a szakszerû elvégzésével a vízkonkurencia is mérsékelhető.
A kívánt humusztartalom érdekében a tartós gyepesítés előtt célszerû zöldtrágyanövényeket vetni. Feltörésük nyomán nitrogén-feltáródására számíthatunk. A növénytakaró létesítése ezt követően nagyobb biztonsággal végezhető, hiszen így kellő mennyiségû tartalék tápanyag áll majd rendelkezésre.
A gyepesítés az – egyre gyakrabban jelentkező – aszályos években okoz súlyos gondot. Nyáron a takarónövények gyorsan felhasználják a csapadékot. Rendszeres kaszálással, alacsony tarlómagasság tartásával a párolgási veszteség mérsékelhető. Ilyenkor sovány vigaszt jelent, hogy a növénytakaró mérsékli a bogyók túlzott megduzzadásának, felrepedésének a veszélyét. A téli időszakban a gyepesített szőlők párolgási vesztesége általában kisebb. A takarónövény-használat ezért a téli csapadék nagyobb mértékû megőrzését jelentheti.
A takarónövényes technológia kialakítása során vegyünk figyelembe minden lényeges ökológiai adottságot. A környezeti feltételeknek megfelelően dönthetünk a teljes felület, minden sor, szárazabb termőhelyen minden második sor (1. ábra) gyepesítése mellett. Aszályra hajlamos területeken, rossz vízgazdálkodású talajok esetén, nyáron sokszor nem marad más, mint a mechanikai mûvelés (2. ábra). A nagy pórustérfogattal rendelkező, termékeny, mélyrétegû vályogtalajok kellő csapadék mellett mind a szőlő, mind a takarónövény vízigényét képesek biztosítani. Meredek déli lejtésû ültetvényekben kritikusabban értékeljük a helyzetet. A terület vízgazdálkodási sajátosságainak vizsgálata során vegyük tekintetbe a téli csapadékot, s a talajban tárolt vízmennyiséget is.
Számoljunk azzal is, hogy különbségek lehetnek az egyes szőlőfajták növekedési erélye, vízfelhasználása közt. Az erőteljesen növekvő, kisfürtû fajták általában kevésbé érzékenyek a fellépő vízhiányra, ezért a gyepesített ültetvényben is jobban fejlődhetnek. A tőke vízháztartásában nem hanyagolható el az alany szerepe sem. Az erős növekedésû alanyfajták gyepesített szőlőkben egyértelmûen előnyt jelentenek.
A szőlő vízigényében szerepet játszik a tőke mérete is. A széles sorközû ültetvények viszonylag nagy párologtató felülettel rendelkező tőkéi hamarabb szenvednek a vízhiánytól, mint a kisebb tőkeformák. A vízfelhasználás mértéke függ a tőke rügy-, illetve fürtterhelésétől is; nagy terhelés esetén nagyobb a valószínûsége a szárazságstressz kialakulásának. Hasonló hatása lehet a zöldmunkák elhanyagolásának, a túlzottan nagy párologtató felület meghagyásának.
Nagy jelentőségû a takarónövények megválasztása is. A széles levelû, sok vizet párologtató fajok, így a keresztesvirágúak általában lényegesen több vizet fogyasztanak, mint más növények, például a pillangósvirágúak. A száraz területekre javasolt keverékek önmagukban nem feltétlenül alkalmasak, mert csak lassan adnak teljes borítottságot, s érzékenyek a taposásra. Sekélyen hálózzák be a talajt, s kis mulcstömeget adnak. Idővel azonban a klímához, talajhoz, termőhelyhez leginkább megfelelő fajok maradnak fenn.
Dönthetünk időszakos takarónövények, netán egyes gyomok felhasználása mellett. A szőlőnek elsősorban azok a gyomnövények a vetélytársai, melyek nagy termetûek, s mélyen gyökeresednek. Meggyûlhet a bajunk a tavasszal csírázó, nyár eleji és nyárutói egyéves fajokkal. Ilyenek például: a fehér libatop, a szőrős disznóparéj és a betyárkóró. Más a helyzet az olyan alacsonyra növő, kis vízigényû, ősszel csírázó áttelelő növényekkel, mint a tyúkhúr, az aggófû, a kerek repkény és az árvacsalán. Meghagyásuk nem adhat okot aggodalomra, hiszen a szőlő víz- és tápanyagigénye életük során mindvégig alacsony marad. Életciklusuk befejeztével, tavasszal bedolgozhatjuk őket, s a nyár végéig ismét visszatérhetünk a sorközök „jól bevált” mechanikai mûvelésére.
A nitrogénkínálat növelésével az egyébként alacsony termetû növények magasra nőnek, s fokozódik a vízfogyasztásuk. A meggondolatlanul kijuttatott mûtrágyával számos gyomnövényből a szőlő számára komoly vetélytársat nevelhetünk. Az ültetvényekben gyakran fellelhető meddő rozsnok például átlagos nitrogénellátottság mellett legfeljebb 30–40 cm, de a kora tavaszi nitrogénmûtrágyázás hatására akár fél méternél is nagyobb lehet.
Száraz termőhelyeken, aszályos nyári időjárás esetén arra kényszerülhetünk, hogy feltörjük a gyeptakarót. A vízkonkurencia fellépése előre jelezhető, az ápolási munkák (mulcsozás) időben való elvégzésével és az ültetvény vízállapotának rendszeres ellenőrzésével a jelentős aszálykárok elkerülhetők, mérsékelhetők. A friss vetést azonban lehetőleg minél később kaszáljuk, a fiatal növényeknek így több idejük marad gyökérrendszerüket kifejleszteni. A gyakori mulcsozás csökkenti a gyep párologtató felületét, egyúttal nagyobb esélyt ad a kisebb vízigényû fajok fennmaradására. A túl ritkán végzett kaszálás hatására könnyen felszaporodhatnak az erős növekedésû, vízigényesebb fajok.
A tápanyag- és vízkonkurencia elkerülése érdekében a talajápolás rendszerét a termőhelyi és az időjárási viszonyokhoz igazodva alakítsuk ki. A takarónövényeket a termőhely és az ültetvény sajátosságai szerint válasszuk meg. Termékeny szőlőtalaj legkönnyebben sokfajú növényzettel alakítható ki. Száraz borvidékeken, sekély termőrétegû, rossz vízgazdálkodású talajokon ne kísérletezzünk állandó növénytakaró kialakításával.
A cikk szerzője: Dr. Zanathy Gábor
