Ezek között szerepel az alternatív, a természetszerû, az „öko”-, a „bio-”, a szabad-, a külterjes, az extenzív meg még ki tudja milyen tartás. Ezek mindegyike mögött tulajdonképpen azt kell érteni, hogy az évek során a minél gyorsabb eredmény elérése érdekében a mesterséges környezetbe szorított állatoknak a termelékenységre koncentrálva optimalizált takarmányozása helyett, elsősorban – és lehetőség szerint – természetes táplálékforrást, – bizonyos korlátokon belül – szabad mozgást, természetes életteret biztosítva igyekszünk állati terméket előállítani. Az ilyen állattartásból származó egészséges termékek előállításának lehetősége egyre többet szerepel a médiákban és folyamatosan egyre több hívet szerez magának. Mi is az az „ilyen” állattartás?
Ez tulajdonképpen nem egy újdonság, csak a több száz éves hagyományok újjáélesztésének eredménye. A mai szintetikus világban sokan úgy érzik, hogy az egészségük megóvása, szervezetük ellenálló képességének megőrzése könnyebben sikerül, ha kizárják a környezetükből és a táplálékukból a mindenhová bekevert mesterséges anyagokat. Ezeknek a mesterséges anyagoknak (gyorspácok, ízfokozók, tartósítószerek stb.) a bevetésére azért van szükség, mert a gyorsan előállítható nagy tömegû élelmiszer iránt jelentkező fogyasztói igény nem tudja kivárni a hagyományos technológiák igényelte hosszú előállítási időt. A déd- és nagyszüleinknek volt idejük arra, hogy a disznóvágás után megvárják a szalonna és a sonka sóban és páclében állását és a padláson való szikkadását. Sokunk gyermekkori emlékei között szerepel a húsvéti sonkabontás, amikorra a sonka elérte azt a minőséget, aminek ma sokkal rövidebb idő alatt kellene megtörténnie.
Az újszerû tartási mód magától érthetően többféle állategészségügyi kérdést vet föl. A szabadban tartott állatoknak nagyobb a lehetőségük a vadon élő állatokkal történő érintkezésre és a különféle kórokozókkal való fertőződésre is. Egyes baktériumok okozta betegségeket (pl.: lépfene, gümőkór stb.) leszámítva elsősorban a paraziták megjelenésére kell számítani a korábban vadak által járt területen kialakított farmokon. Itt azonban különbséget kell tenni a csak egyes állatfajokra (pl.: vaddisznó és házi sertés,) vagy azonos rendszertani csoportba (pl.: kérődzők) tartozó többféle fajra (őz, szarvas, muflon, szarvasmarha, juh, kecske) veszélyes, illetve a nem gazdaspecifikus külső élősködők (legyek, bögölyök, kullancsok) között.
A sertések leggyakoribb féregélősködői az orsóféreg (Ascaris suum), az ostorféreg (Trichuris suis), a vörös gyomorféreg (Hyostrongylus rubidus) és a gócos vastagbélféreg (Oesophagostomum spp.). Ezek mind közvetlen fejlődésû (köztigazdát nem igénylő), talaj által közvetített férgek. Ebből következően a fertőződés lehetősége a szabadtartási körülmé-nyek között folyamatosan fennáll, ha az adott területet olyan állategyedekkel telepítették be, amelyek ezeket a parazitákat hordozzák. Az orsóféreg és az ostorféreg petéi vastag, ellenálló burokkal rendelkeznek, ami hosszú éveken keresztül megóvja a fertőző lárva életképességét és biztosítja a fogékony állatok fertőződésének lehetőségét. Egyes vizsgálatok kimutatták, hogy pl.: az orsóféreg által ürített peték a szabad természetben, kedvező körülmények között akár öt év elteltével is képesek fertőzést előidézni. A földigiliszták a sertések bélsarának elfogyasztásával a szervezetükben összegyûjthetik a petéket és mint közvetítő gazdák egyes területeken hosszú ideig fenntarthatják a fertőződés lehetőségét.
Az emberre nézve az esetek többségében halálos kimenetelû trichinellózist szintén a sertések közvetítik. A sertéstelepeken gyakorlatilag ki van zárva annak a lehetősége, hogy az ott tartott állatok fertőződjenek ezzel a fonálféreggel. A vágóhídi húsvizsgálat garantálja, hogy az esetlegesen fertőzött hús nehogy közfogyasztásra kerüljön. A szabadon tartott sertések viszont nagyon könnyen fertőződhetnek, ha a parazita lárváját tartalmazó kisrágcsálók, borzok elhullott példányait megeszik. Pont ezért a vaddisznóknál sem szokatlan ennek a trichinella fertőzöttségnek az előfordulása. A vaddisznó és a házi sertés a trichinella fertőzöttséget minden különösebb baj és tünet nélkül átvészeli és az izomzatában hordozza a parazitát. Az ember szervezetébe a nyers vagy nem kellően átsütött, -főzött sertéshús elfogyasztásával kerülhet a parazita.
Azok az élősködők is fertőzési veszélyt jelenthetnek, amelyeknek a fejlődési ciklusában a sertés a köztes gazda szerepét tölti be és fertőződésének lehetőségével a szabadon tartás következtében számítani kell. A ragadozókban (róka, kutya, macska) bélsárban gyakran megtalálható galandféreg (Echinococcus granulosus) petéiből – a sertés szervezetébe jutva – a belső szervekben (máj, tüdő stb.) olyan, folyadékkal telt hólyagok alakulnak ki, amelyek ennek a parazitának a további fertőzést szolgáló lárváit tartalmazzák. A legfrissebb vizsgálatok eredménye azt mutatja, hogy ennek az élősködőnek egy másik képviselője (E. multilocularis), amelyik eddig főleg az európai kontinens nyugati felében fordult elő, egyre gyakrabban található meg a hazai ragadozókban. Ebből következően várható, hogy a köztigazdákban (pl.: a szabadon tartott sertésben) is gyakrabban fog jelentkezni.
A szarvasmarha, a juh és a kecske hagyományosan legelőn tartott állat. Ezeknél az állatfajoknál fokozottan érvényes mindaz, amiről eddig szó volt. A szaporaságot, a tejtermelést az utódnevelést, a súlygyarapodást, a takarmányértékesítést, ezzel együtt a gazdaságosságot alapvetően befolyásolja az állományok parazitológiai állapota. Milyen paraziták előfordulására kell számítanunk ebben a nyitott környezetben?
Először is a gyomor- és béltraktusban, valamint a légutakban élősködő férgeket vegyük sorra. Ezekkel az egyszerûen fejlődő parazitákkal minden évben számolnunk kell. Áttelelő lárváik a legelőn minden tavasszal megtalálhatók. A tavaszi élet zsendülésével nyugvó állapotukból feléledve az év első fertőződési forrásait képviselik. A már egy legeltetési idényt megért álla-tokra nézve ez különösebb veszélyt nem jelent, mert a szervezetük az aktív immunitás következtében felkészült a fertőződés kihívására. A tavasszal született bárányok azonban a fertőződés hatására megbetegedhetnek.
Sokat segíthet egy védekezési stratégia kialakításában, ha tudjuk, hogy a hazai, kontinentális klíma viszonyai között mi jellemzi a kérődzők fonálférgeinek dinamikáját a legelőn. Erre a legfrissebb szakirodalmi adatok nyújtanak tájékoztatást.
Az ábrából az olvasható ki, hogy minden tavasszal a legelőn található a téli időjárást túlélő féreglárva, amelynek mennyisége fokozatosan csökken. Tavasszal a gyógykezelésben nem részesült felnőtt állatokban lévő férgek folytatják a peteürítést és szennyezik a legelőt. Ez a peteürítés az ellés körüli időszakban fokozódik és az ebből kifejlődő lárvák – a telet túlélőkkel együtt – idézik elő a bárányok súlyos fertőződését. Az aktiv immunitással nem rendelkező bárányok a fertőződést követően jelentős mennyiségû féregpetével terhelik a legelőt. Az anyák és a bárányok által legelőre juttatott petékből olyan nagy mennyiségû fertőző lárva alakul ki, amelynek hatására klinikai tünetekben megnyilvánuló fonálférgesség jelentkezhet.
A védekezési stratégiánknak az alapját az képezze, hogy a legelőn egész évben lehetőleg kevés fertőző lárva legyen. Ezt egyrészt azzal érhetjük el, hogy tavasszal az anyaállatokat féregellenes gyógykezelésben részesítjük. Így a bárányok fertőződése ugyan megtörténik, de a fertőződés mértéke nem éri el azt a szintet, aminek következtében tünetekben megnyilvánuló parazitózis alakulhatna ki, viszont a kisebb féregmennyiség elegendő az aktív védekezőképesség kialakulásához. A nyári legeltetési időszak során felgyülemlett férgektől célszerû megszabadítani az állományt azért, hogy a téli időszakot minél kevesebb féreggel vészeljék át. Ez kedvező a tavaszi bárányozás szempontjából is, és ezzel érhetjük el azt, hogy a legelőn áttelelt lárvák számát ne növeljük újabb generációval.
A legelőn tartott állatoknál előfordulnak azok a paraziták is, amelyek fejlődése köztigazdát igényel. Ilyenek a galandférgek, a mételyek és egyes tüdőférgek. Ezeknél az élősködőknél a köztigazdák túlélési képessége egy-egy legelőn hosszú ideig fenntarthatja a fertőződés lehetőségét (endémiás területek).
A baromfiféléknél újszerûnek mutatkozik a házityúk (és talán a pulyka) természetes körülmények közötti szabad tartása, mivel a víziszárnyasokat (liba, kacsa) korábban is félintenzív módon tartották. Ebben a tartásmódban – a korábbival szemben – szabadterû kifutót kell biztosítani a madaraknak. Ilyen körülmények között számolni kell több olyan parazita megjelenésével, amelyek a szilárd padozatú istállókban nem fordulnak elő. Erre a hosszabb nevelési periódus is lehetőséget ad. Gyakorlati tapasztalatok szerint az intenzíven előállított pecsenyecsirkék élete rövid ahhoz, hogy bennük pl. peteürítő orsóférgek alakuljanak ki, de a szabad környezetben a hosszabb tenyészidő lehetőséget ad a hosszabb fejlődési idejû paraziták megjelenésére is.
A „bio” állattartás fogalomkörébe nemcsak a természetes körülmények tartoznak bele, hanem a különféle betegségek megelőzésére és gyógyítására használt természetes anyagok is.
Sokak által ismert, hogy a közvetlen fejlődésû parazitikus férgek lárváinak jelentős részét a természetben előforduló bizonyos mikroszkópikus gombák elpusztítják. Ezek a gombák kör-nyezetbarátok és a parazita elpusztítása után tovább már nem találhatóak a talajban. A paraziták elleni védekezésnek ez egy tiszta, „zöld” módszere, amelyet más védekezési stratégiákkal együtt eredményesen használhatunk és nem kell tartanunk a vegyszerekkel szemben gyakran kialakuló rezisztencia megjelenésével sem.
Több növényről is tudjuk, hogy az egész növény vagy valamelyik része féregellenes hatással rendelkezik. Kanadában pl.: általános gyakorlat volt, hogy örökzöldek (különféle fenyőfajok) gallyait etették a birkákkal. Néhány példát sorolok csak fel.
A fokhagyma bélférgek elleni hatása régóta ismert. Inkább gyógykezelésre lehet használni, mint megelőzésre. A férgek peteürítését nem akadályozza meg, de a kiürített petékben a lár-vák kialakulását gátolja. A fokhagyma a kereskedelmi forgalomban lévő homeopatikus féreg elleni szerek egyik alkotó eleme. A nyers fokhagyma hatékonyabb, mint a főtt gerezdek.
A fekete üröm (Artemisia vulgaris) a tüdőférgek (Protostrongylidae, Dictyocaulus) ellen használható. A megfigyelések szerint a kérőd-zők és a baromfi szívesen fogyasztja.
A libatop (Chenopodium ambrosioides) széles körben használt anthelmintikus hatással rendelkező növény. Braziliában a sertésekkel a teljes növényt etetik meg. A porított magja féreg-hajtó és rovarölő hatással rendelkezik. A Japánok féreghajtó teát főznek a leveleiből. A libatop olaja szintén hatékony féreghajtó, de erősen toxikus.
A közönséges borókát (Juniperus communis) májmétely elleni hatása miatt a juhok és a szarvasok előszeretettel legelik és még lehetne sorolni tovább a különféle féregûző növények sorát.
A féregûző növények egy részének nagy mennyiségû vagy hosszan tartó használata egyes állatfajoknál nem kívánatos mellékhatást idéz elő. Esetenként mérgezést is okozhat. Éppen ezért nagyon fontos a javasolt alkalmazási mód és az előírt felhasználható mennyiség pontos betartása.
A cikk szerzője: Dr. Merényi László
