E növényfaj hazai nagyüzemi termesztése 1935-ben kezdődött meg, s az 1974-ben meghirdetett fehérjeprogram hatására termőterülete ugrásszerûen növekedett, s 1988-ban már elérte a 66 ezer ha-t. A „központi” támogatások megszûnését követően a vetésterület ismét lecsökkent, s adottságainkat az utóbbi években sem használtuk ki kellő mértékben, hiszen az erre a célra igénybe vett terület nagysága az utóbbi 7 évben is csak 20 és 33 ezer ha között ingadozott.
A hektáronkénti hozamokat jelentős évjárat- és helyhatás jellemzi. Az előbbire vonatkozó 1996–2005. közötti adatokat az 1. ábra, az 1999–2004. évekre vonatkozó utóbbiakat az 1. táblázat tartalmazza. Mint látható a jelzett időben a legkisebb termésátlag 2000-ben alakult ki (1,39 t/ha), míg a 10 év közül 5 évben 2,2–2,4 t/ha között változott ez a mutató. A hektáronkénti hozamok közül a Baranya megyeiek a legkedvezőbbek, míg a nagyobb területi adatokkal rendelkező megyék közül a Nógrád-megyei adatok a legkisebbek.
A legnagyobb vetésterületek a Dél-Dunántúlon, Baranya megyében találhatók, ahol 1999. és 2004. között a bevetett terület minden évben meghaladta a 10 ezer ha-t. A második legnagyobb vetésterülettel a Dél-Alföldön Bács-Kiskun megye rendelkezik, majd e megyéket sorrendben Békés és Vas megye vetésterületi adatai követik. Ez utóbbi megyében az elmúlt években megduplázódott a szójával vetett terület nagysága. Jelentős ingadozást mutat Győr-Moson-Sopron megye szójatermesztési adatsora is, hiszen a KSH adatai alapján az utóbbi 7 évben több, mint 300%-os változást jeleznek a vetésadatok. A legkisebb vetésterületek Nógrád, Szabolcs-Szatmár, Komárom-Esztergom és Pest megyékben találhatók, ahol az évenkénti termőterületek nagysága megyénként nem éri el a 100 ha-t (Nógrád megyében 1999–2004. között csak 5 ha-on termesztették ezt a növényfajt).
A változó területi adatok és a hektáronkénti hozamok eredőjeként számítható magtermés mindezek következtében jelentős mértékben ingadozik, s 1999 után az csak 2005-ben érte el ismét a 77 ezer tonnát, miközben 2000-ben ez az értékszám a KSH. adatai szerint csak 30 785 tonnát tett ki.
A hozamok azonban nemcsak évjáratonként, hanem azon belül helyenként is jelentős mértékben változnak. Ennek igazolására a 2. táblázatban ismertetjük az OMMI által szervezett 2006. évi, 24 fajtával beállított kísérlet magtermés eredményeit. A fajták hozamait érési időtől függetlenül állítottuk sorrendbe (a nagyon korai érésû fajtákat kékkel, a koraiakat pirossal jelöltük). Megállapítható, hogy
• a legnagyobb eltérések a fajták különböző helyeken mért terméseredményei között vannak;
• a helyenként mért terméseredmények közötti különbségek lényegesen nagyobbak (pl. több, mint két- és félszeres a mosonmagyaróvári és bólyi adatok között), mint a fajtaátlagok közötti differenciák (a legnagyobb és legkisebb termésátlagú fajta között is „csak” 31,7%).
A 3. táblázatban közölt korrelációs mátrix ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a fajtakiválasztáskor számolni kell a helyhatással, vagyis olyan fajtát érdemes egy adott térségben termeszteni, ahol az a kísérleti eredmények alapján jól teljesített.
A hazai tendenciákkal szemben, az EU tagállamaiban az utóbbi években folyamatosan vetésterület-növekedés ment végbe, s azon belül is Olaszország növelte legjelentősebben az e növénnyel bevetett területét.
A génmanipulált (GMO) növényfajták termesztését illetően az első helyen, a világon a szója áll. A mintegy 90 millió ha-t kitevő GM-növények vetésterületéből 54,4 millió ha – több, mint 60% – a szója részesedése, s e növényfajtákat elsősorban az USA-ban és Dél-Amerikában (Brazília, Argentína) termesztik. Az EU-ban a génmanipulált szervezetek elterjedése korlátozott, s e korlátozásokat a legújabban belépő Románia is magára vállalta azzal, hogy 2007-től kezdődően már nem engedélyezi génkezelt szója fajták termesztését (2006-ban ott még 100 ezer ha-on termesztettek ilyen fajtákat).
Annak ellenére, hogy az EU korlátozza a génkezelt szójafajták termesztését – nálunk pedig ezek előállítása kifejezetten tiltott – ez nem jelenti azt, hogy az ilyen terményekből származó élelmiszeripari, vagy takarmány alapanyagok nem jelennek meg a hazai piacokon. Kitettségünket fokozza, hogy több évtizedes „hagyományt őrizve” képtelenek vagyunk fehérjeellátásunkat saját termelésből biztosítani, s az 1989. évi állatállomány megfeleződése ellenére még ma is kb. félmillió t fehérjét importálunk, főleg extrahált szójadara formájában. Ez a tény tehát nemcsak a nemzetgazdaság egyensúlyi helyzetét rontja, hanem azzal a veszéllyel is járhat, hogy az élelmiszerláncba GM-eredetû táplálék keveredik.
A szója magja sokoldalúan hasznosítható, hiszen termése magas fehérjetartalmú (átlagosan 40%) és nagyon kedvező aminosav-összetételû. Magjából 20% körüli olaj is nyerhető, s olaja lecitinben gazdag, emiatt gyógyászati alapanyag. Lassan száradó olaja hosszabb idő alatt sem színeződik el. Az olajnyerés után megmaradó pogácsa jól darálható, így könnyen összekeverhető más takarmányfélékkel.
Magjának közvetlen takarmányozási, vagy élelmiszeripari hasznosítását gátolja az a körülmény, hogy abban a fehérje hasznosulását gátló un. antinutritív anyagok vannak. Emiatt a magot felhasználás előtt kezelni kell, ami néhány perces magas hőntartással megoldható. Az extrahálás során az antinutritív anyagok szintén lebomlanak. Alternatív magkezelési mód a főzés, vagy a párolás.
Az olajtartalmától megfosztott mag könnyen őrölhető, jól süthető és kellemes aromájú. Az őrleményeket elsődlegesen a hús-, a keksz- és a sütőipar használja fel. A konzervipari hasznosításhoz világos mag- és köldökszínû fajták szükségesek, ezek szintén a termelők rendelkezésre állnak. Főzve a mag héja „kemény”, emiatt ha a magot főzelékként kívánjuk felhasználni, úgy a héjat a főzés előtti áztatást követően távolítsuk el.
A szója jól társítható kukoricával, esetenként napraforgóval, bár „szőrös” levélzete és szárrészei miatt a frissen vágott keveréket az állatok nem nagyon szeretik. Silózva jól etethető, amihez a vegyes összetételû növényállományt a szója csúcsi virágzásának elején célszerû levágni. A zöld növényi részek fehérjetartalma ekkor a legnagyobb. Szénaként való hasznosítás esetén a tisztán vetett növényállományt szintén a csúcsi virágzáskor kaszáljuk le. Szénája egyenértékû a lucerna szénájával. 30% körüli nedvességtartalmú, viaszérésben lévő magja a szintén viaszérésben lévő kukoricaszemhez keverhető és a kukorica nedves tartósítására kidolgozott technológia (CCM) szerint tartósítható (CSM-technológia). A fajtakiválasztást ilyenkor úgy végezzük el, hogy a szója fejlettségi állapota egyezzen meg a kukoricahibrid betakaríthatóságával.
Szalmája még takarmánynak sem való, sőt a nagy mennyiségû szalma a talajelőkészítési munkákat nagymértékben hátráltatja.
A termesztéshez szükséges fajtaszortiment megfelelő. Az elismert fajták száma 36. A fajták tenyészidő-szükségletük alapján 4 csoportba sorolhatók. A legkoraibb éréscsoportú fajták tenyészideje rövid, mindössze 80–100 nap. A korai érésû fajták tenyészidő-
igénye 100–120 nap. A középérésû fajták száma a legnagyobb (18), s bár a későérésûek (tenyészidő-igény 140–160 nap) magtermőképessége a legtöbb, azok beérése csapadékos években az ország északi részén már bizonytalan. A fajták értékmérő tulajdonságai közül a maghozam, a fehérje- és az olajtartalom, illetve az ezekből számítható fehérje- és olajtermés emelhető ki. A betakarítási veszteséget az alsó hüvely talajszinttől mért távolsága nagymértékben meghatározza. A köztermesztésben lévő fajták között ma már pergő típusok nem találhatók.
A szója a jó víz-, levegő- és hőgazdálkodású, legalább 1,5–2,0 m vastag termőrétegû, tápanyagokkal jól ellátott talajok növénye. E feltételeknek a I. és II. termőhelyi kategóriába tartozó talajok (csernozjomok, barna erdőtalajok) felelnek meg a legjobban. Meleg-, tápanyag- és vízigényes, ugyanakkor talajzsaroló növény. A különböző talajtípusok tápanyag-ellátottsági szintjéhez igazított tápanyagigénye fajlagosan (1 t magterméshez) 22–44 kg N-, 20–64 kg P2O5- és 22–65 kg K2O. A talajvizsgálat alapján számítható foszfor- és káliumigényt az őszi mélyszántás előtt juttassuk már ki. A gyökerein élősködő Rhizobium-baktériumok révén nitrogénigényét képes részben saját maga biztosítani, így csak a kezdeti fejlődéshez szükséges N-igényt elégítsük ki, ha úgy kívánja azt is csak tavasszal.
Vetése az ország délibb részein már április 15–20. között megkezdhető. Leggyakrabban 45–50 cm-es sortávolságra vetjük, de 24 cm-re történő vetése is ismert. A vetendő csíraszám az éréscsoporttól függ, a legkoraibb érésû fajtákat 600 ezer db csíra/ha-ral vessük, a későérésû csoportba tartozó Zsuzsanna fajta csíraszámigénye hektáronként 450 ezer db. Az ezermagtömegtől (átlag 180 g) függő vetőmagigény így közel 100 kg hektáronként. A vetés mélysége igazodjon a talajtípushoz, a lazább talajokon 5–6 cm-re, a kötöttebbeken 4–5 cm mélyre vessük. Talajoltásra csak ott van szükség, ahol korábban nem termesztettünk szóját. Termesztése során vegyük figyelembe a fajtához javasolt, illetve a gesztor cég által készített ajánlásokat.
A cikk szerzője: Dr. Kajdi Ferenc
