A technológiai fejlődés, az ásványi trágyák és a kemikáliák mezőgazdasági felhasználásának egyre növekvő mértéke azonban mindezeket háttérbe szorította. A fenntartható fejlődés koncepciójának megvalósítása azonban ma sem nélkülözheti a vetésforgók használatát. Általa tudjuk mobilizálni a természetes erőforrásokat a talaj termékenysége érdekében, és tudjuk megvalósítani az integrált növényvédelem feladatait. A jelen kor változó piaci és gazdasági igényei miatt lehetetlen a vetésforgóban termesztett növények összetételét, arányát, sorrendjét és rotációját évekre előre meghatározni, ezért ma a klasszikus vetésforgó fogalmát a vetésváltás fogalma váltotta fel.

Ésszerû vetésváltással, az elővetemény hatások figyelembevételével kialakított növényi sorrenddel az energia, és a kemikáliák felhesználását jelentősen csökkenthetjük. A jó elővetemények után pótlólagos befektetés nélkül többlettermés érhető el, mindemellett a növények váltás nélküli termesztése nem valósítható meg a legtöbb szántóföldi növénynél még akkor sem, ha ezt üzemszervezési okok indokolnák.

Okszerû vetésváltással a termőhelyi adottságok kihasználása optimalizálható, ugyanakkor a termesztett növények tervszerû rendszerével a környezet állapotát is befolyásolhatjuk. Javíthatjuk a talaj – tágabb értelemben pedig a környezet – kultúrállapotát. A talaj- és vízvédelem, a szerves anyag gazdálkodás, a talaj fizikai állapota, a kártevők és kórokozók szaporodásának megelőzése, valamint a gyomnövények terjedésének visszaszorítása egyaránt olyan területek, amelyeken a vetésváltás tudatos alkalmazásával jelentős mértékben csökkenthetjük a környezeti terhelés mértékét.

A talajfelszínt sûrûn és hosszú időn keresztül borító növények vetésforgón belüli nagyobb arányban történő szerepeltetésével, a kettőstermesztés bizonyos változatainak alkalmazásával, valamint a forgón belüli növények betakarítása és vetése közötti idő lerövidítését célzó növényi sorrend meghatározásával összeállított ún. talajvédelmi vetésforgók hatékonyan védik a talajfelszínt a fizikai degradációs folyamatok ellen.

A talajvédelem szoros összefüggésben van felszíni vizeink védelmével is, mivel különösen a víz által elhordott talajfelszín jelentős része a vízgyûjtőről a felszíni vizekbe kerülhet. A tápanyagban gazdag termőréteg, ill. az abból kioldódott tápanyagok és kemikáliák (pl. herbicidek stb.) ily módon a felszíni vizekbe kerülve eutrofizációt és egyéb ökológiai problémákat okozhatnak. A vetésforgók a talajvédelem hatékony eszközeiként ezért közvetett úton a felszíni vizek védelmének is hatékony eszközei.

A talaj termékenységében – tágabb értelemben pedig az ökológiai folyamatokban – a talaj szervesanyag-tartalma meghatározó szerepet tölt be (C, N és egyéb elemek körforgalma, környezeti szûrő funkció, talajélőlények tápanyaga). Vetésforgó alkalmazásával – összhangban más agrotechnikai eljárásokkal (trágyázás, talajmûvelés stb.) – a szerves anyag gazdálkodás lehetőségei kiszélesednek, ennél fogva fenntartható és fokozható a talaj termőképessége.

A különböző növényösszetételû vetésforgó, ill. monokultúrás rendszerekben a termesztett növényektől függően eltérő mennyiségû és minőségû szerves növényi maradvány marad, ill. kerül vissza a talajba, ami hosszú távon hatással van a humuszkészletre. A talaj szervesanyag-tartalmának változása általában maga után vonja a talaj fizikai állapotának változását is, mivel az elsődleges aggregátumok és ásványi vázalkotók szerves ragasztóanyag segítségével állnak össze mikro-aggregátumokká. A talaj szerkezeti állapota, a szerkezeti elemek nagysága, valamint vízzel és a mûvelőeszközökkel szembeni ellenállósága a talaj agronómiai értékének, termékenységének fontos jellemzője („agronómiai talajszerkezet”). Azok a talajok, amelyekben a stabil talajmorzsák aránya nagyobb, jobban ellenálnak a talajdegradációs folyamatoknak is.

A talajszerkezet kialakításában résztvevő szerves ragasztóanyagok egyrészt már kialakult humuszanyagok, másrészt pedig a talajban élő apró szervezetek váladékai, baktériumok, mikroszkópikus gombák és actynomycetesek ragasztó és kötőanyagai. A talajbiológiai tevékenység közvetlen hatására kialakuló kötéseket, amelyek a morzsák kialakulását és tartósságuk fokozását segítik elő, közös néven biológiai védőrétegnek nevezzük.

A mikroorganizmusoknak a talaj szerkezeti állapotára gyakorolt pozitív hatását bizonyító számos pozitív eredmény ellenére egyes szerzők arra az álláspontra helyezkednek, hogy nem szabad túlbecsülnünk a baktériumváladékoknak és a gombamicéliumoknak a morzsák tartósságára gyakorolt befolyását, mert a mikroorganizmusok, illetve váladékaik hatása csak rövid ideig tart, így nem nevezhető állandónak. Az aggregátumok stabilitása, a talajmorzsák tartóssága ugyanis csak akkor és addig biztosított, amíg a mikróbák életfeltételei biztosítottak. Ehhez kapcsolódóan kell megjegyezni, hogy Kemenesy Ernő a „biológiai talajmûvelés” fogalmának bevezetésével szintén arra utalt, hogy a talajmûvelés időpontját, eszközét, valamint módját annak szem előtt tartásával kell megválasztani, hogy az a talajélet szempontjából a legkedvezőbb legyen, mivel így tudjuk elérni a legjobb talajszerkezet kialakulását, szavaival élve elősegíteni a talaj „beéredését”.

A talaj szervesanyag-tartalma minden esetre pozitív összefüggést mutat a vízálló talajmorzsák mennyiségével. A talajmorzsák stabilitását a Keszthelyen beállított szántóföldi tartamkísérletekben tanulmányozva jelentős különbségek voltak regisztrálhatók a kukorica monokultúra és a különböző vetésforgókban elvégzett vizsgálatok eredményei között (1. ábra).








A talajmorzsák legnagyobb hányada (átlag: 56,75%) a lucernás vetésforgóban, míg legkisebb hányada (átlag: 38,89%) a kukorica monokultúrában bizonyult vízállónak. Az eredmények alapján megállapítható, hogy a talaj szerkezeti állapota azokon a parcellákon volt a legkedvezőbb, amelyeken egyúttal a szervesanyag-tartalom is a legnagyobb volt.

A humuszanyagok és a talajélet talajszerkezetre gyakorolt hatása mellett a gyökérzet szerepét is ki kell emelni. A gyökerek talajt behálózó tulajdonsága ugyanis szintén előnyösen hat a talaj szerkezetére. A gyökerek – elsősorban az évelők gyökerei – teljesen körülfonják, ellenálló egységekké tömörítik a talajmorzsákat. A gyökérzet nagy része a morzsa felületén hal el, az elhalt gyökérzetből pedig humuszanyagok keletkeznek. Ezek részben feloldódnak és átitatják az egész porózus morzsát, részben pedig a morzsát kívülről vonják be. Így azok még jobban elkülönülnek egymástól, és kitûnően morzsás szerkezetû talaj jön létre, melynek morzsái tartósak.

Az egyes termesztett növények – azok morfológiai tulajdonságai –, és a termesztésük során alkalmazott agrotechnika sajátosságai, tehát jelentősen befolyásolhatják a talaj agronómiai szerkezetét. A tartamkísérletekben végzett vizsgálatok alapján megállapítható volt, hogy pl. a vetésforgó kukorica szakaszaiban a talaj a rög-, a morzsa- és a porfrakciói közül legnagyobb hányadot a kedvezőtlen rögfrakció tett ki, addig a búza szakaszokban a szerkezeti szempontból kedvező morzsafrakció mennyisége dominált (2. ábra).








Az eredmények rámutatnak arra, hogy a termesztett növények megválasztásával és termesztésük tervszerû rendszerével hatékonyan befolyásolhatjuk talajaink fizikai állapotát, kihasználhatjuk a különböző mélységû és térbeli elhelyezkedésû gyökérrendszert fejlesztő növények talajszerkezetre gyakorolt közvetlen hatását, ami talajmûvelés nélküli és minimális talajmûvelési rendszerekben különösen fontossá válik. A mûvelés mélysége alatti bolygatatlan talajrétegekben a gyökerek elhalása után visszamaradt függőleges lefutású makropórusok vízforgalomban betöltött szerepe kötött és tömörödött talajok esetében rendkívül fontos lehet. Az ilyen talajokon nagyobb jelentőségû a mélyre hatoló karógyökérzettel rendelkező ún. „talajlazító” növények fő, vagy akár másodvetésben történő termesztése.

A keszthelyi tartamkísérletekben végzett vizsgálatok arra is rávilágítottak, hogy a különböző növény összetételû vetésforgókban a talaj kémiai jellemzői is eltérően alakulhatnak. 1963-ban beállított vetésforgó tartamkísérletben négy évtized után két ötszakaszos vetésforgó (kukorica – szudáni fû – ő. búza – zabos bükköny – ő. búza, ill. kukorica – ő. búza – lucerna – lucerna - ő. búza) azonos mûtrágya, ill. mûtrágya+istállótrágyázott kezeléseiben kimutatható, hogy a lucerna rendszeres termesztésével a talaj felső termőrétegének kémhatása a lucerna jelentősebb Ca-kivonásának köszönhetően a savas irányba eltolódott (3. ábra).








 A tápanyag-visszapótlás során ilyen esetben a Ca-tartalmú trágyaanyagok használatára is figyelmet kell fordítani.

A vetésváltás, a talajmûvelés és a tápanyagellátás ezért egymással összehangolt, harmonizáló rendszert alkotva együtt kell, hogy szolgálja mind a termelés produktivitását, mind pedig a talaj, mint természeti erőforrás állapotának fenntartását és javítását.

A cikk szerzője: Dr. Tóth Zoltán