Ennek kialakulásához sok minden közrejátszott. Talán elsősorban a kecske faji sajátosságaiban kell keresni az okot.
A kecske termékei iránti növekvő keresletet felismerve már az 1900-as évek elején többen (Kovácsy 1904, Rodiczky 1911, Kovárzik 1915) sürgették a magyar kecskeállomány céltudatos nemesítését. Az I. világháború idején 1915-ben létre is hozták az első kecske törzstenyészeteket Nádasladányban, Szentmártonkátán és Szilágysomlyón. A tenyésztőmunka alapját itt az őshonos kecskék szelekciója jelentette, mivel a tőkehiány akadályozta a tenyészállatok importját. Ezek a tenyészetek rövid, hároméves mûködésük után megszûntek a mostoha gazdasági körülmények miatt. Ennek következtében az őshonos kecskeállomány túlnyomó többsége a II. világháborúig eredeti állapotában maradt meg.
Gosztonyi Nagy 1943-ban vetette fel ismét a kecsketörzsnyájak létesítésének gondolatát. Fáy András még ebben az évben kezdte megszervezni a kecsketörzstenyészeteket Kőkút és Óhát (Hortobágy) állami uradalmakon. Az állományokat a környékről felvásárolt, jól tejelő (őshonos) egyedek alkották.
A II. világháború alatt az Országos Nép és Családvédelmi Alap vásárolt őshonos kecskéket, hogy tagjai között kedvezményesen szétosztja. A háború elején néhány kecskét Svájcból, majd a háború utolsó évében 209 tenyészkecskét Németországból hoztak be, amelyek azonban elkallódtak, de nyomot hagytak a hazai kecskeállományban. Ezzel lassan megindult a magyar parlagi kecske átalakítása. Ezek a kecskék legtöbb esetben hátulsó lábukon, főleg a combokon hordozzák az őshonos eredetükből megmaradt hosszú szőrüket. Ezeket a parlagi kecskéket a tenyésztők „gatyásoknak” nevezik. A test egyéb részein is előfordulhat hosszú szőr, de inkább a rövid dominál (Molnár és mtsai. 1999).
A II. világháború alatt alakult kecsketörzstenyészetek néhány éves fennállásuk után ismét megszûntek és nemesítés hiányában az őshonos (rövidebb-hosszabb ideig tényleges pároztatási régiónként, többé-kevésbé az adott régióra jellemző egyöntetû) kecskék olyan zárt településeken maradtak meg, amelyek kiestek a gazdasági vérkeringésből. Az őshonos kecskék száma annyira lecsappant, hogy számuk ma már csak néhány tucatra, esetleg néhány százra tehető.
A II. világháború után hosszú ideig ismét magára hagyták a kecsketenyésztést. Bodó Lajos az 1960-as években a Hidasháti Állami Gazdaságban gyûjtött össze jól tejelő egyedeket törzstenyészet kialakítása céljából. A kezdeményezést azonban nem támogatták, ezért az állami gazdaság a tenyészetet felszámolta.
Az 1970-es években néhány mezőgazdasági üzem próbálkozott a kecsketenyésztés nagyüzemi meghonosításával. Jó tenyésztési program született Turán, Sárváron és Szigetcsépen. Valamennyi üzem magyar parlagi kecskéket vásárolt össze kistenyésztőktől, s azokat nyugati importból származó bakokkal keresztezte. Sárváron kezdetben a német nemesített őzbarna, majd később anglo-núbiai és holland tarka bakokat használtak keresztezésre. Szelestén a Sárvárról származó nemesített kecskéket Svájcból behozott őzbarna bakokkal keresztezték. Turán a parlagi állományt német nemesített őzbarnával és anglo-núbiai kecskével párosították. Szigetcsépen a parlagi kecskéket szánentáli bakokkal keresztezték. Szigetcsépen a keresztezett egyedekből számos kihelyezésre került a kistenyésztőkhöz, ami a nemesítés árutermelő gazdaságokba való kezdetét jelentette.
A 80-as években ezeket az állományokat felszámolták. A turai állomány az állatkerti ragadozók táplálékává vált. A sárvári, szelestei, szigetcsépi kecskék árverésre kerültek, így jutottak a kistenyésztőkhöz.
Az 1990-es évek elejétől újból érdeklődés mutatkozott a kecsketenyésztés, illetve-tartás iránt.
• Megnőtt a fizetőképes kereslet az „új” választékot bővítő élelmiszerek iránt.
• Környezeti feltételeink kedvezőek a kecsketartás számára (a meglévő legelők, parlag és ugaroltatott területek hasznosítása).
• Megélhetési, foglalkozási problémák megoldására nyújthat lehetőséget elmaradott térségekben is.
A kecsketenyésztésben és a termék-előállításban sajnos napjainkig nem fogalmazódott meg szervezett formában fajtákra, esetleg ezeken belül tenyészkörzetekre kidolgozottan, hogy milyen termelési körülmények között, milyen termelési szinten, valamint milyen tejtermékeket és milyen minőségû vágógidákat, milyen piacra kívánunk előállítani. Az sem tisztázott, hogy az egyes fajtáknak milyen lehet a környezetvédelemben, és a táj-, és területhasználatban a szerepe.
A jelenlegi magyar kecskeállomány így fajtáját, termelését (tejmennyiségét, -minőségét, a vágógida előállítását stb.), küllemét, igényeit tekintve rendkívül heterogén. Egy adott állományon belül azonos korú és laktációjú anyakecske állomány laktációs termelése 300–800 kg között változhat. Ez a változatosság nemcsak a termelt tej mennyiségében, hanem a laktáció hosszában, a tej beltartalmában, a szaporaságban, a gidák növekedési erélyében stb. is megmutatkozik. Mindez lehetetlenné teszi fajtára alapozott teljes tartás- és takarmányozástechnológiák kialakítását. A kecskeágazat helyzetét súlyosbítja a termelés, termékfeldolgozás és értékesítés szervezetlensége. A konszolidált fajták, illetve a fajtákra kidolgozott tartás- és takarmányozás-technológiák hiánya, valamint a szervezetlenség együttesen okozzák azt, hogy elsősorban a kecsketejből készíthető karakteres kuriózum-, delikátesz-, és biotermékek, valamint a gidahús iránti növekvő (EU-n belüli, Közel-keleti, Mohamedán országokbeli és nem utolsó sorban hazai) kereslet ellenére nem versenyképes a magyar kecskeágazat.
A magyarországi kecskeágazat és kecsketenyésztés problémái a következőkre vezethető vissza:
1. A kecske Egyedi Azonosítási és Nyilvántartási Rendszer (ENAR) nem mûködik. A kecske ENAR hiánya, illetve nem megfelelő végrehajtása számos problémát okoz. Egyedi jelölés hiányában többek között lehetetlen a származás ellenőrzés, így a tenyésztői munka is véghezvihetetlen. Állategészségügyi kockázata is jelentős, ugyanis a kecske, és vele együtt a juhállomány állategészségügyi státuszát is veszélyezteti. Ezen túlmenően lehetetlenné teszi a kecsketermékek nyomon követhetőségét, ellenőrizhetőségét. A támogatások kifizetést is akadályozza, illetve veszélyezteti.
2. A fajtakérdés sem rendezett az ágazatban. A pusztán szín alapján megkülönböztetett ideiglenesen elismert (magyar tejelő fehér, magyar tejelő barna, magyar tejelő tarka) „fajták”, tényleges fajtastandard és tenyésztési koncepció hiányában lehetetlenné teszi a fajtakérdés rendbetételét. Ennek alapvető oka a „fajták” közötti átjárhatóság.
3. A külföldi eredetû fajták (szánentáli, alpesi, búr stb.) és a magyar nemesített kecske tenyésztési programjai jelenlegi formájukban nem teszik lehetővé a fajtakérdés egyértelmû rendezését, valamint nem kellően alapozzák meg a fajta, környezet és piac összhangjának megteremtését. Nem egyértelmûen eldöntött, hogy az adott fajtákat milyen termelési környezetre, milyen termelési színvonalra, és milyen termékek (folyékony tejkészítmények, sajtok, tejpor stb., illetve tejes gida, pecsenyegida stb.) előállítására kívánják nemesíteni, illetve tenyészteni. A kecsketartás környezetre gyakorolt hatása sem tisztázott, illetve számos téveszme, és hiedelem él a kecskékkel kapcsolatban.
4. A tenyésztésszervezés is akadozik. Nagyon kevés a szakmai és törvényi előírásoknak mindenben megfelelő törzstenyészet, szaporító tenyészet, árutermelő gazdaság. Ennek következménye, hogy a teljesítmény ellenőrzés nem megfelelő, és nincs tenyészértékbecslés. A javító hatású tenyészállat (bak)-előállítás, így hiányzik.
5. Alig akad modellként is szolgáló, innovációt folytató, integrációt is felvállaló tenyésztő és feldolgozó üzem. Nincs megszervezve adott régióra a tenyészállat-előállítás, -termelés, termékelőállítás, termékértékesítés. Ennek következtében nincs egységes, állandó, karakteres minőségû, piacképes mennyiségû, és az aktuális piaci igényeknek megfelelő termék (tej, joghurt, sajt, vágógida stb.) előállítás. Hiányzik a megcélzott piacokat elérő reklám és marketing. Külön lehetőséget jelent a fentieken túl a funkcionális élelmiszerek (kecsketej és hústermékek) előállításában rejlő lehetőség is. Ez azért is fontos a kecskeágazat számára, mert számos pozitív képzet („bio állat”, a kecsketej gyógyító hatású stb.) társul elsősorban a kecsketejhez, amely az ilyen termékek eladhatóságát segítheti.
Ezeknek a kérdéseknek a megoldása azért nagyon időszerû, mivel a 2007–2013 közötti Európai Uniós pénzügyi erőforrások kecskeágazat fejlesztésére történő hatékony felhasználása csak így lehet eredményes! Éppen ezért az ASZE, KENOE, MÁSZ, és a SZIE, Szarvasmarha- és Juhtenyésztési Tanszéke, Állattenyésztési Tanüzeme közös program kidolgozását kezdeményezte, illetve valósítja meg.
Ennek széles körû ismertetésére a programban résztvevő szervezetek 2007. január 18-án a Szent István Egyetemen szakmai konferenciával egybekötött megbeszélést tartottak.
Kidolgozásakor a fenti problémák megoldását célzó javaslatokat, tenyésztési programot, ezt realizáló tenyésztői munkát, az egész kecskeágazatot átfogó innovációt, és modell értékû bemutató és szaktanácsi hálózat kialakítását tervezte, illetve tervezi megvalósítani. Segítséget kíván nyújtani az ehhez kapcsolódó népszerûsítő reklám és marketing tevékenységhez.
A tervezett program megvalósításához először a kecse Egyedi Azonosítási és Nyilvántartási Rendszer (ENAR) megnyugtató rendezésére van szükség. A jelenleg a MKSZ által végzett ENAR jelölés nem mûködik, ez jelentős károkat okoz az ágazatnak. A kecske ENAR gyors és hatékony rendezése érdekében célszerû lenne, ha olyan szervezet végezné a kecskék egyedi azonosítását és nyilvántartását, amely infrastruktúrája ennek kisebb átalakítással már most is megfelel, biztonságosan a törvényi (EU-s) elvárásoknak megfelelően mûködtethető, és üzemeltetése minimális (a jelenleginél jóval kedvezőbb) megterhelést jelent a kecsketenyésztők, és tartók számára. Mindezeken túlmenően a szorvány állományok megjelölését is lehetővé teszi.
Másik sarkalatos probléma, amely szintén rendeleti intézkedést kíván, a fajtakérdés mielőbbi rendezése. A pusztán szín alapján megkülönböztetett ideiglenesen elismert (magyar tejelő fehér, magyar tejelő barna, magyar tejelő tarka) „fajták” lehetetlenné teszik a tenyésztői munkát, mivel a tágan értelmezett egyéb fenotípusos (küllemi) jellemzők és a nem pontosan definiált értékmérő tulajdonságok (pl. laktációs tejtermelés) lehetővé teszik a „fajták” közötti átjárhatóságot. Ezért a külföldi eredetû kecskefajták közé (származás, küllem, értékmérő tulajdonságok) nem sorolható heterogén kecskepopuláció tenyésztését egységes elvek alapján, egységes tenyésztési program mentén a magyar nemesített szintén ideiglenesen elismert fajta, módosított programja alapján lenne célszerû megoldani. A nagy küllemi, termelésbeli és fejhetőségbeli stb. variabilitás, valamint a jó legelő és alkalmazkodóképesség miatt, elsősorban legelőre alapozott tartástechnológia mellett, kettőshasznosítású (tej-hús) fajta tudatos kialakítása látszik a legkézenfekvőbbnek. A nagy genetikai és fenotípusos variancia miatt, esetlegesen tájegységekre, tenyészkörzetekre jellemző fajtaváltozatok kialakítását, fenntartását teszi lehetővé, illetve szükségessé.
A másik lehetőség egy fajtaátalakító, esetleg a későbbiek folyamán az eredményektől függően, egy újfajta előállító keresztezés alkalmazása, amelyhez – a magyarországi viszonyokhoz jól alkalmazkodó – külföldi kecskefajtát(kat) lehetne felhasználni. A fajta megválasztásánál a jó adaptációs képességen kívül nem elsősorban a kiugróan magas tejtermelés az elsődleges szempont, hanem a megbízható termelés, a nagyobb tej szárazanyag (zsír és fehérje) tartalma és a jó gépi fejhetőség.
A részletesen kidolgozásra és megvitatás alatt lévő program a fentiek figyelembevételével a következő feladatokra terjed ki:
1. A külföldi eredetû fajták (szánentáli, alpesi, búr stb.) és a magyar nemesített kecske tenyésztési programjainak átdolgozására. A tenyésztési programok kidolgozásánál a fajtastandardok korrekt, egyértelmû meghatározására. Az egyes fajták tenyésztési programjainak kidolgozásánál külön hangsúlyt kapott, hogy középtávon olyan egyöntetû (küllemükben, értékmérő tulajdonságaikban, természeti és technológiai környezettel szemben támasztott igényeikben stb.) fajták alakuljanak ki, amelyek lehetővé teszik fajtákra alapozott teljes technológiák (extenzív, félintenzív és intenzív) kialakítását és bevezetését.
2. A tenyésztési programok megvalósítását biztosító törzstenyészeti, szaporító tenyészeti, bemutató üzemi és szaktanácsadási hálózat kialakításának lehetőségeire. A termelés teljes termékpálya mentén történő fejlesztésének lehetőségeire (saját feldolgozás, termelő és értékesítő szövetkezeti (TÉSZ) és termelési integráció).
3. Különböző versenyképességet, piacbővítést, környezetvédelmet, vidékfejlesztést stb. célzó innovációs fejlesztésekre.
4. A régiók, fajták és termékek eltérőségét figyelembevevő egységes arculat kialakítására. Népszerûsítésére a kecsketartásnak és kecsketermékek fogyasztásának. Hatékony marketingstratégia kidolgozására.
5. A kecsketartók aktuális információkkal való ellátásának, szaktanácsadásának megszervezésére.
A cikk szerzője: Dr. Póti Péter
