A sertéslétszám alakulása
Egy-egy ágazat helyzetének reális megítélésénél az első lépés nem lehet más, mint a statisztikai adatok számbavétele, sokoldalú elemzése. Igaz, a lélektani hatásokat sem szabad lebecsülni a gazdasági folyamatoknál, mint ahogyan arra e folyóirat előző évfolyamában megjelent közleményünkben (Csató és mtsai, 2005) is rámutattunk. Azonban objektív vélemény alkotásánál a statisztikai értékek a meghatározóak.
A magyarországi sertésvertikumra vonatkozó statisztikai mutatók összességében azt jelzik, hogy folytatódik a korábbi években megkezdődött tendencia, mely nem más, mint az ágazat zsugorodása, leépülése. Ezt bizonyítja a számunkra legfontosabb, a sertésállomány nagyságát, létszámát jelző statisztikai mutatószám is. A Statisztikai Hivatal évente három alkalommal végez adatfelvételt, melyet a kistermelők bizonyos körére vonatkozóan létszámbecsléssel egészít ki. Ezek az időpontok a következők: április 1., augusztus 1. és december 1. Már az idei évre vonatkozóan is rendelkezésre áll a tavaszi állatszámlálás eredménye, mely szerint 3846 ezer sertést tartunk az országban. Ez a létszám nemcsak az utóbbi 10 év legalacsonyabb tavaszi sertéslétszáma, hanem szinte „történelmi kalandozást” kell tennünk ahhoz, hogy ehhez hasonló adatra találjunk. Ha visszafelé pörgetjük a statisztikai kiadványokat, igencsak megsárgult lapú évkönyvekben találunk hasonló adatokat. Ehhez az időben csaknem 60 évet kell visszamennünk! A II. világháború befejezésétől számított harmadik-negyedik évben, 1948/49-ben volt ilyen nagyságú a magyarországi tavaszi sertéspopuláció!
Számunkra már 10 év is agrártörténeti távlat, így nézzük meg azt a statisztikai adatsort, mely 1996-tól napjainkig mutatja a hazai tavaszi sertéslétszámot (1. táblázat).
Kétségtelen, hogy az elmúlt évek 4,5–5,5 millió egyedet kitevő sertéspopulációi sem töltik el az ágazat szereplőit szakmai büszkeséggel, de az utóbbi két évben tartósan 4 millió alatti április 1-jei létszám igazán áprilisi tréfának tûnhet. Tudjuk azonban, hogy nem erről van szó, hanem ez a valóság.
A lecsökkent sertéslétszámhoz kevesebb koca is tartozik, mely meg is jelenik a statisztikai adatsorban (2. táblázat). (Az adatokat ábrán is bemutathatnánk, de talán 10 konkrét számérték még áttekinthető, s a különbségek így jobban definiálhatók.) A táblázat adatsora jól mutatja, hogy a 10 évvel ezelőtti csaknem félmilliós tenyész- és előhasi kocalétszám mára tartósan 300 ezer alá süllyedt.
A kocalétszám csökkenése önmagában nem is adna okot aggodalomra, ha a létszámfogyással párhuzamosan a reprodukciós és felnevelési eredmények javulása következne be. Erről azonban – sajnos – nincs szó, a szaporasági és felnevelési eredmények sem a tenyésztési ellenőrzés alá vont állományok, sem a termelő üzemek átlagában nem mutatnak növekedést. Ez szakmailag érthető is, hiszen köztudott, hogy a reprodukcióval összefüggő tulajdonságok rendkívül környezetfüggők, melyet alacsony h2-értékük is bizonyít. Tehát a szaporasági és felnevelési teljesítmények javulásához a sertéstartás környezeti feltételeinek folyamatos javítására lenne szükség. Az ehhez szükséges pénz azonban – ahogy erről a későbbiekben még lesz szó – sem a közelmúltban nem állt, sem jelenleg nem áll az ágazat rendelkezésére.
A sertéslétszámmal kapcsolatos statisztikai adatok elemzésénél tanulságos annak a vizsgálata is, hogy milyen tendenciák rajzolódnak ki az utóbbi tíz évben a két nagy sertéshús-előállító szektor esetében. A 3. táblázatban azt mutatjuk be, hogy hogyan alakult a tavaszi állatszámlálás során a gazdasági szervezetek (nagyüzemi sertéstartók) és az egyéni gazdálkodók sertésállománya.
A számok önmagukért beszélnek. A nagyüzemi sertéslétszám az elmúlt 10 évben gyakorlatilag változatlan maradt, kis ingadozással 2,5 millióra tehető. Ezzel ellentétben az egyéni gazdaságokban tartott sertésállomány az 1996. évi 3 millióról napjainkra a felére csökkent. Ha a számokat figyelmesen nézzük, látható, hogy a létszámcsökkenés az egyéni gazdaságokban nem volt lineáris, azaz évente közel azonos ütemû, hanem a csökkenés az utóbbi 3 évben gyorsult fel. Ebben a szektorban is 2,5 millió körül ingadozott a sertéslétszám 1997-től 2003-ig, majd 2004-ben megkezdődött az erőteljes leépülés. Ennek összetevőiről a már korábban említett tavalyi közleményünkben adtunk részletes elemzést.
A sertéstartók létszámváltozása
A sertésállomány létszámváltozását általában a sertéstartók számának változása is követi, azaz ha csökken az állomány, akkor a sertéstartók száma is csökken, s így van ez fordítva is. Ez az összefüggés természetesen nem mutatható ki minden évben, csak hosszabb időszak, néhány év átlagában érvényesül. Példa erre a 2000-es év áprilisi adata, mely szerint csaknem 30 ezerrel nőtt a háztáji sertéstartók száma az előző évhez viszonyítva, de a háztáji sertéslétszám ugyanakkor több, mint félmillióval volt kevesebb az előző évinél.
A hazai sertéstartók számának 10 évre visszanyúló adatsorát a 4. táblázat tartalmazza. Ebből kitûnik, hogy a sertést tartó nagyobb gazdaságok létszáma viszonylag stabil, átlagosan 600 nagyüzemi gazdaság található Magyarországon. A 10 éves csúcs 2000-ben volt, amikor a 800-at is meghaladta az üzemelő sertéskombinátok száma. Az utóbbi 3 évben ebben a szektorban is csaknem 100 telep fejezte be a termelést.
A nagyüzemekhez képest az egyéni gazdálkodók számában nagyon jelentős csökkenés következett be 10 év alatt. Ahogyan a kistermelői sertésállomány a felére csökkent az utóbbi évtizedben, úgy a sertést tartó egyéni gazdaságok száma is megfeleződött. Amint az a táblázat harmadik oszlopában látható, a 2000. év nemcsak általános történelmi évfordulónk volt, hanem a hazai sertéstartásban is fordulóponttá vált. Sajnos, számunkra nem kedvező irányú fordulóponttá. Ettől az évtől kezdve ugyanis a sertéstartással foglalkozó kisgazdaságok száma hol drasztikus mértékben (például 2000 és 2001 között több, mint 100 ezerrel), hol szolidabb mértékben (évi 30–50 ezerrel) lett kevesebb.
Úgy tûnik, hogy ez a tendencia megállíthatatlan, még ha a csökkenés mértéke – a statisztika szerint – lassulni is látszik. Míg a korábbi évek falusi portáinak legalább egy részéhez – még a külső szemlélő, illetve az átutazó által is észrevehetően – hozzátartozott a sertéstartás, mára már szinte kuriózumszámba megy egy-egy állattartó porta.
A háztáji sertéstartók számának csökkenése nemcsak a hizlalással foglalkozók számát tizedelte meg, hanem a szaporítással, a malac-előállítással foglalkozó gazdaságokét is. Az e téren bekövetkezett létszámváltozást mutatja az 5. táblázat.
Anyakocát tartani csak akkor gazdaságos, ha a szaporulatot a kocatartó helyben felneveli, vagy biztos piacra tud értékesíteni választott malacot, vagy utónevelt süldőt. A hazai nagyüzemi telepekre jellemző a „komplexitás”, azaz a sertéskombinát jelleg, ahol a szaporítás és a hízlalás egy telepen belül történik. Ezért a gazdasági szervezetek többsége kocatartó is és egyúttal sertéshizlaló is. A 90-es évek végén általában úgy tartottuk – ezt bizonyítja a 4. és 5. táblázat adatainak összehasonlítása is –, hogy kb. 50-60 volt azon nagyüzemi telepek száma, ahol nem volt szaporítás, ahol csak hizlalással foglalkoztak. Az új évezredben e téren is történt változás. Csökkent a „komplex telepek” száma, s nőtt a csak hizlalásra szakosodottaké amellett, hogy – mint ezt a előzőekben bemutattuk - összességében valamelyest csökkent a nagyüzemi telepek száma is.
A hazai sertéságazat közeljövője
Az előzőekben bemutatott statisztikai adatsorok nem adnak okot túlságos derûlátásra a közeljövőt illetően. Nem látszik semmiféle olyan lényeges változás az európai sertésszektorban, amely alapvetően kedvezően befolyásolná a hazai sertéshúst termelők kilátásait. Ezt megerősítik az Európai Unió illetékes szakmai körei, melyek szerint a sertéshús-piacon az erősödő versenyben az EU tíz országában, köztük Magyarországon a termelés csökkenése prognosztizálható (Agrár Európa, 2006).
A hazai sertéshús termelés csökkenésének prognózisa a jelenlegi folyamatok jövőbeli kivetítésén alapszik, de ez nem azt jelenti, hogy mindez eleve elrendelt, megváltoztathatatlan lenne. Ahogy Gere és mtsa (2006) írja, „…átütő eredményt az ágazat komplex fejlesztésével lehet elérni. A sertéságazat saját jövedelemtermelő képessége nem biztosít elegendő fejlesztési alapot a helyzet radikális megváltoztatásához.” A szerzők idézik az AKII véleményét, mely szerint csak az elavult sertéstelepi technológia fejlesztésére 4–5 évre vonatkozóan évi 30–35 milliárd Ft értékû beruházás kellene.
A helyzet megváltoztatásához tehát pénz, tőke kell. S mivel a fejlesztésekhez, a telepi rekonstrukciókhoz szükséges forrásokat – mint láthattuk – a sertéságazat maga kitermelni nem tudja, kedvező hitelekre és támogatásokra lenne szükség. Ennek szükségességét fogalmazta meg egy Magyarországon dolgozó holland szakember a következőképpen: „meglátásunk szerint a mai magyar mezőgazdaság fejlődésének legnagyobb gátja, hogy elvétve találkozhatunk csak olyan bankokkal, amelyek hajlandóak finanszírozni egy farmot.…Lengyelországban például már sikerült megoldást találni a problémára” (A Sertés, 2006).
Összefoglalva elmondható, hogy a magyarországi sertéságazat a következő években – nagy valószínûséggel – nem kerül emelkedő pályára. Az ágazat szereplőinek jövedelemtermelő képessége nem elegendő sem a bővített újratermeléshez, de legtöbbjüknél még a jelenlegi színvonal fenntartásához sem. Ezért az ágazat nem tud kilépni az un. elszegényedési spirálból. Ez alatt az értendő, hogy a folyamatos karbantartás és fejlesztés elmaradása miatt egyre versenyképtelenebbé válnak az üzemek, s végül felhagynak a termeléssel. A sertéságazat statisztikai mutatóinak alakulása bizonyítja, hogy ezt a folyamatot csak külső segítséggel lehet visszafordítani. A lefele vivő elszegényedési spirál objektíven ható folyamat, megszüntetéséhez nem elegendő a jóakarat, amelyről egy kistermelő a következőképpen beszél: „ a kicsik versenyképessége az állandó jelenlétben, az odafigyelésben, az elmélyült szakmai munkában van, amit csak az elhivatott tulajdonos tud megtenni” (Lengyel, 2006). A hazai sertéságazattal még kapcsolatban lévők mindazonáltal reménykednek, hogy az elhivatottság mellett az előbb-utóbb megérkező külső pénzügyi segítséggel problémáikra mihamarabb megoldást találnak.
Irodalom:
Agrár Európa. 2006. 5. 12-14
Csató L.–Nagy I.–Vígh Zs.: Agro Napló. 2005. 6–7. 102–104
Gere Zs.–Gere T.: Gazdálkodás. 2006. 15. különkiadás 60–69.
A Sertés. 2006. 58–60.
Lengyel Z.: Kistermelők Lapja. 2006. 5. 10–11.
A cikk szerzője: Dr. Csató László
