A termelés fontos követelménye a hatékonyság, a ráfordítások (víz, energia, kemikáliák) ésszerû minimalizálása, összefüggésben a környezet minél alacsonyabb szintû terhelésével.
Az előzőekből kitûnik, hogy a termelési feltételek és feladatok, valamint a környezetvédelem között szigorú integrációra van szükség, amit mai szóhasználattal élve csak a „fenntartható mezőgazdasági fejlődés” képes biztosítani. Hazánk legfontosabb megújuló természeti erőforrása a talaj, ennek megfelelően a legalapvetőbb cél annak racionális használata úgy, hogy közben javítsuk, vagy legalábbis megőrizzük termőképességét.
A „fenntartható mezőgazdasági fejlődés” talajhasználattal összefüggő elemei – Várallyay és Németh (2005) munkáját is felhasználva – kivonatosan a következők szerint foglalhatók össze:
A csak címszavakban felsorolt feladatok mögött megannyi részletkérdés vár megoldásra a repce termesztése során is. Ez részben abból adódik, hogy a termesztés feltételrendszerét megalapozó tényezők (biológiai, ökológiai, agrotechnikai) mindegyike önmagában véve is jelentős mértékû változásokon megy keresztül. E tényezők közül, ha csak a biológiaiakat (fajták) emeljük ki, elegendő a nagyarányú fajtaváltásra, fajtarotációra utalni. Évről-évre újabb és újabb fajták, hibridek kerülnek állami elismerésre, biztosítva a hozamok – ha nem is egyenletes, de hosszabb távon – folyamatos növekedését. A nagy termések elérése a termesztés-technológia oldaláról is egyre újabb technológiai elemek közbeiktatását vonhatja maga után, melyek révén érvényesülhetnek a fajták genetikailag meghatározott tulajdonságai. Egy-két rendszergazda kivételével ma még jobbára faji szintû termesztéstechnológiai ajánlások készülnek, ami részben a viszonylag szûk hazai kutatás-fejlesztési háttérrel magyarázható. A fentiekben ismertetett szempontok szerinti termelés elérése azonban maga után vonja a fajták/hibridek igényeihez igazodó technológiai elemek finomításait, vagy akár azok módosítását is.
A jövőt illetően a repcetermesztés területi növekedésére kell felkészülni, amit többek között alátámaszt az is, hogy e növényfaj termesztése számára az ökológiai adottságaink megfelelőek. A repce a gabonafélék kiváló előveteménye, a gabonaváltó gazdálkodás szerkezetébe nagyon jól beilleszthető. Zöldtrágyának szintén alkalmas, kézimunkaerő-igénye kicsi. Az eróziónak kitett területeken jó védőhatást fejt ki azáltal, hogy az év nagy részében (szeptembertől-júniusig) talajfedettséget biztosít. Korán betakarításra kerül (rendszerint június végéig), ezáltal a növénytermesztés ágazatai közül az egyik leghamarábbi árbevételt biztosítja. Fajtaváltozatai közül ősziek és tavasziak egyaránt ismertek, az ősziek magtermése a hosszabb tenyészidőszak és a kedvezőbb csapadékellátottság miatt 40–60%-kal is nagyobb lehet a tavasziaknál. A tavaszi fajtákra akkor lehet szükség, ha az őszi vetés a tél során nagyon megritkul, illetve, ha a vetésváltás rendszere (pl. zöldugar) megköveteli az ilyen fajták elhelyezését.
A világ növényiolaj termelését tekintve a repcéből nyert olaj a szója- és a pálmaolaj mögött a harmadik helyet foglalja el. Az EU-ban szerepe fokozottabb, a 20% körüli repceolaj-felhasználás a második legnagyobb. Nálunk a napraforgó szerepe meghatározóbb, azonban az egységnyi területen termelhető olaj mennyiségét illetően már a repce áll az élen. Kedvező feltételek esetén e növényfaj magjából hektáronként 1500–2000 l olaj is nyerhető, hiszen a duplanullás fajtacsoportba tartozó fajták, vagy hibridek olajtartalma elérheti a 40–44%-ot, s a hibrid repcék hektáronkénti hozamai 4–5 t között változhatnak. A korábbi évtizedekben termesztett magas erukasavtartalmú repcék olajtartalma közel 50% körül alakultak, jó termésbiztonság és magas maghozamszint mellett. Az energetikai célú hasznosítás során e fajtacsoport termesztése jól elhatárolt termelési körzetekben még szóba jöhet.
Az elmúlt évtizedek vetésterületi adatai meglehetősen nagy évjáratonkénti ingadozást mutatnak. A legkisebb termőterület 1993-ban alakult ki, 22 ezer ha, míg 1999-ben már 182 ezer ha-on díszlett e növény. Az utóbbi években a termőterület 110–140 ezer ha között változott. Az országos magtermésátlagok (1,00–1,98 t/ha) jóval elmaradnak a nyugat-európai értékektől, annak ellenére, hogy szinte ugyanazzal a fajtaösszetétellel rendelkezünk. A lemaradás tényezőit vizsgálva első helyen a szakszerûtlen tápanyag-gazdálkodást említhetjük.
A repcetermesztés ökológiai érzékenysége nagyfokú, emiatt nagymértékû termésdifferenciák alakulhatnak ki még ugyanazon évjáraton belül is az ország keleti és nyugati tájegységei között. Legnagyobb vetésterületei a csapadékosabb Nyugat-Dunántúlon találhatók, azonban az utóbbi években jelentős mértékben növekedett előfordulása a dél-alföldi megyékben.
A termeszthetőségi feltételeket illetően az adott tábla földrajzi fekvése mellett, annak talajadottságai a meghatározók. A hazai talajosztályozás szerint a repce a 6 termőhelyi kategóriába sorolt talajtípusok közül a homok- és a laza talajok kivételével mindenütt termeszthető. A legideálisabb feltételeket az I. és II. termőhelyi kategóriájú középkötött (40–50 KA), minimálisan 50–60 cm vastag termőrétegû, cserepesedésre nem hajlamos, semleges, vagy gyengén lúgos (7,0–8,2 pH), jó mészállapotú, közepes tápanyagszolgáltató-képességû talajok jelentik számára. A talajtípusok szerinti besorolás alapján a legjobb feltételeket a csernozjomok, a mészben nem szegény barna erdőtalajok, az öntés, az öntés réti-, a meszes-, a humuszos homok- és a kotu-talajok biztosítják.
A köztudatban elterjedtekkel ellentétben a repce igényes a tápanyagellátás színvonalát illetően is. Jövedelmező termelést emiatt is csak pótlólagos ráfordítással, s a termőhelyenként eltérő feltételek magas szintû biztosításával lehet elérni. Napjainkban már az agrotechnikai beavatkozások széles tára nyújt lehetőséget arra, hogy a tápanyagellátás az igényekhez igazodó és egyenletes, a talaj mûvelése a kedvező szerkezet kialakítását lehetővé tevő és víztakarékos legyen.
Az őszi káposztarepce fajták tápanyagigénye – Antal (2000) szerint – 1 tonna magtermésre vetítve 55 kg nitrogén, 35 kg foszforpentoxid, 43 kg káliumoxid, 50 kg kalciumoxid és 10 kg magnéziumoxid.
A felsorolt elemek közül a nitrogén-, a foszfor- és a káliumigényt a tervezett, vagy korábbi években realizált termésszinteknek és a talajvizsgálati adatok alapján meghatározott tápanyag-ellátottsági értékeknek megfelelően kell kijuttatni. Az eltérő termőhelyi adottságú és tápanyag-ellátottsági szintû talajokra kijuttatandó fajlagos hatóanyagigényt a táblázatban ismertetjük. A táblázat adataiból jól látható, hogy az ellátottsági értékekhez igazodó hatóanyag-igény akár több, mint kétszeres is lehet.
4 tonnás termésszintnél a 3 legfontosabb elem hatóanyag-szükséglete 400–550 kg is lehet. Napjaink országos mûtrágyakijuttatási adatai a fajlagos hatóanyagpótlást illetően 80 kg körüli értékeket mutatnak, mely alapján nem is érdemes csodálkozni a korábban említett hozamszinteken! E 80 kg vegyes hatóanyagnak mintegy 70–75%-a nitrogén. Ha számolhatunk az átlagértékekkel belátható, hogy bár a nitrogénnek meghatározó jelentősége van a repce hozamát illetően, a pótolt foszfor- és káliummennyiség (7–15 kg/ha) csak mintegy 500 kg termés hatóanyag-igényével egyenértékû. Ilyen alacsony szintû tápanyag-visszapótlás mellett mennyiségi és minőségi árutermesztésről nem beszélhetünk!
Nem mellékes szempont a tápanyagok kijuttatásának időpontja sem. Az elővetemény lekerülését követően rendszerint tarlóhántást kell végezni. Vagy két tarlóhántás között, vagy a nyárvégi forgatásos talajelőkészítés előtt szórjuk ki a tervezett terméshez szükséges teljes foszfor-, kálium-, kalcium- és magnéziummennyiséget, lehetőség szerint egyenletesen a talaj felszínére. A vetés előtt kijuttatandó nitrogén-mûtrágya adagot nagyrészt a tarlómaradványok mennyisége befolyásolja, hiszen a repce őszi nitrogénigénye viszonylag kicsi. Sok szalma esetén célszerû már a tarlóhántás előtt 50–60 kg/ha N-hatóanyagot kijuttatni, s ilyen esetben legfeljebb a vetéssel egyidőben adhatunk starterként nitrogént, 20–30 kg/ha mennyiségben. A repce fejlődésének fő nitrogénigényes periódusai a tavaszi ciklusra esnek. Az egyenletes és jó N-ellátás biztosítása végett a legtöbb termesztéstechnológiai útmutató legalább háromszori, alkalmanként 40–60 kg/ha-os dózisú fejtrágyázást ajánl. Az első tavaszi állománykezelést a vegetáció indulásakor (rendszerint március) célszerû elvégezni földi géppel. E kezelést követően 2–3 héttel javasolható ismételt fejtrágyázás, még mindig szántóföldi géppel. Ha a lehetőségek megengedik a harmadik N-fejtrágyázáshoz már repülőgépet használjunk, s ezt a mûveletet a növényállomány zöldbimbós állapotában szükséges elvégezni. A nitrogén mellett a bórhiányos helyeken ekkor javasolható bórtartalmú készítmény (Solubor) kipermetezése is, melynek adagja rendszerint 4–6 kg/ha legyen. Folyékony N-mûtrágya adagolása esetén vigyázzunk arra, hogy az levélperzselést ne idézzen elő (maximálisan 4–5%-os töménységû permetlé használható csak!). A talaj pH-ja nagyban meghatározza a használandó N-mûtrágya féleségét. Erősen savanyú talajok esetén inkább mésztartalmú nitrogén-mûtrágyát (mészammon-salétrom) használjunk, semlegeshez közeli pH-jú talajon a karbamid, míg gyengén lúgos talajok esetén ammonszulfátot, vagy ammonnitrátot juttassunk ki.
A repce mélyen gyökerező növény. Talajelőkészítése a nyári időszakra esik, s ekkor különös gonddal járjunk el a forgatásos talajmûvelések végzésekor. A mélyen (25–35 cm) történő forgatás még a legkedvezőbb esetben is a talaj vízkészletének jelentős mértékû csökkenését idézheti elő. Részben emiatt is kerüljük a repce alá történő közvetlen istállótrágyázást. Annak végzésére több idő van a repcét megelőző, vagy az azt követő kalászos kultúrák talajelőkészítésénél.
Felhasznált irodalom:
Antal J. 2000. Növénytermesztők zsebkönyve. Mezőgazda Kiadó. Budapest.
Várallyay Gy.–Németh T. 2005. Bevezetés. In. A magyar mezőgazdaság elemforgalma 1901 és 2003 között. Szerk.: Kovács G.–Csathó P. MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézet. Open Art Nyomda. Budapest.
A cikk szerzője: Dr. Kajdi Ferenc
