A nagyobb uradalmakban a kor lehetőségeihez képest jól képzett gazdatisztek irányították a termelést, és saját üzemük számára igyekeztek jobb vetőmagot előállítani. A szántóföldeken a tájfajta populációkból a kedvezőbb tulajdonságokkal rendelkező egyedeket válogatták ki, és azok utódait szaporították. Rájöttek, hogy a különböző növénycsoportok teljesítménye eltérő, és az eltérés évről évre következetesen megismétlődik, tehát a megfelelő „fajta” termesztésével többletráfordítás nélkül magasabb termésátlag, vagy más gazdasági előny érhető el. A saját gazdaság mellett nemsokára vetőmaggal kezdték ellátni a környező gazdákat is – kialakult a máig tartó munkamegosztás vetőmag előállítók és árutermelők között.
Nagyon hamar kiderült, hogy a keresztezések elvégzése, az utódpopulációk kezelése, a szelekció, kipróbálás, és a nemesítés különböző fogásai más ismereteket és más felszerelést igényelnek, mint egy adott növény termesztése. Fokozódott a specializáció, kialakultak a kizárólag nemesítéssel foglalkozó vállalatok vagy intézetek. Bármennyit is fejlődött a tudomány és technika, bárhogyan is változott a kutatási infrastruktúra, a nemesítés célja és a gyakorlathoz való viszonya nem sokat módosult napjainkban sem. A fajtaelőállító nemesítés önérdeke, hogy olyan fajtákat állítson elő, ami megfelel a termelési igényeknek, máskülönben elveszti létalapját és elesik minden támogatástól, ami nélkülözhetetlen a kutatáshoz. A nemesítési programokról a végső ítéletet a termelők mondják ki akkor, amikor eldöntik, melyik fajta vetőmagját vásárolják meg. A termelőnek tisztában kell lennie azzal, hogy reálisan mi várható el a növénytől és a fajtától. Annak is tudatában kell lennie, hogy a fajtaválasztással eldönti, melyik nemesítő jövőbeli munkájára milyen mértékben számít. Ha egy nemesítő csoport fajtáit nem keresik, akkor a csoport megszûnik, és nem éleszthető újra. Így folyik a koncentráció és globalizáció, amit tényleges teljesítmények, erőviszonyok és szubjektív tényezők együttesen gyorsítanak.
Leegyszerûsítve a növénynemesítés lényege, hogy eltérő tulajdonságú szülőket összekeresztezve olyan utódokat hozunk létre, amelyekben a szülői tulajdonságok keverednek, és ezek között kell megtalálni azokat az egyedeket, amelyek a legkedvezőbb tulajdonságokkal rendelkeznek. A nemesítés eredményességét korlátozza, ha a szülőkben (vagy a növényfajban) nincs meg a kívánt tulajdonság, vagy ha a kiválogatás (szelekció) módszerei tökéletlenek. Nem ismerünk például teljesen fuzárium ellenálló búzát, ezért ilyen fajtát irreális a nemesítőkön számon kérni, ugyanakkor jó rezisztencia forrásokkal rendelkezünk a levélrozsdával vagy szárrozsdával szemben és e betegségek tesztelésének módszerei is jól kidolgozottak.
Egy fajta előállítása a keresztezéstől a fajtabejelentésig átlagosan tíz évig tart. Ha a fajtával szembeni igények nem világosak, ha nem látszik előre, hogy a közeljövőben milyen fajtára lesz szükség, a kutatásokat párhuzamosan több irányba kell elindítani. Tapasztalataink alapján biztosra vehető, hogy a termésbiztonság megtartása vagy fokozása érdekében még több figyelmet kell fordítani a kedvezőtlen időjárási hatások ellensúlyozására. Hazánkban a búzatermesztést a vízhiány és a magas hőmérséklet korlátozza, főként a szemtelítődés idején. A meleg és aszályos időjáráshoz való jobb alkalmazkodás várhatóan a jövőben felértékelődik. Az évjáratonkénti nagy termésingadozás jelentősen rontja a búzatermesztés gazdaságosságát, márpedig a nemzetközi piaci verseny körülményei között a versenyhátrány piaci pozíciók elvesztésével járhat, ezért a kutatás egyik prioritása a növények alkalmazkodó-képességének javítása. Módszertanilag talán ezek a legnehezebben vizsgálható növényi tulajdonságok, mert a szárazságtûrésnél például nem mindegy, hogy a vízhiány milyen fejlettségi állapotban éri a növényt, a szárazság milyen hőmérséklettel párosul, és még számos kölcsönhatás befolyásolhatja a veszteség mértékét. A tudomány mai állása szerint e fontos tulajdonságot legbiztosabban több évben beállított sok–sok szántóföldi kísérlet alapján becsülhetjük meg.
Szisztematikus szelekciót igényel a megfelelő télállóságú vagy a nyári csapadékos időjárást is elviselő fajták nemesítése, mégis viszonylag könnyebb a nemesítők helyzete, mert e tulajdonságok esetében objektív, jól definiált követelményekkel szembesülnek és hatékony nemesítési módszerek állnak rendelkezésükre.
A fajtaváltást leggyakrabban a kórokozók új rasszainak megjelenése kényszeríti ki. Hiába állítunk elő rezisztens fajtákat, átlagosan 5-6 év alatt kialakul a gombabetegségek olyan új változata, amely képes a korábban ellenálló fajtát is megfertőzni. Emlékezhetünk az Auróra és a Kavkáz fajták sorsára, amelyeken a lisztharmat hatalmasodott el, vagy a közelmúltban a levélrozsda fertőzés növekedésére a fajták egész során. Folyamatos tehát a versenyfutás a rezisztencia nemesítés és a gombabetegségek között, és ez az oka, hogy Magyarországon egy átlagos jó fajta élettartama 7–10 év közé tehető. A szántóföldi növényfajták termesztését Európa szerte az állami elismeréskor 10 évre engedélyezik, ami arra utal, hogy a gyakorlatban a fajták többsége más országokban is ennél hamarabb kikerül a termesztésből. Abban az esetben, ha a fajta iránt ennél hosszabb ideig van kereslet, az állami elismerés tartama természetesen meghosszabbítható.
A kutatási módszertan teljes arzenáljára szükség van a rezisztencia nemesítés során. A nagyobb nemesítő intézetek – így Martonvásár is – speciális provokációs tenyészkerteket tartanak fenn, amelyekben mesterséges fertőzés mellett tesztelik a fajtagyûjtemények és a fejlett törzsek rezisztenciáját a legfontosabb gombabetegségekkel szemben. A fajtagyûjteményekben választhatók ki azok a genetikai anyagok, amelyek még hatékony rezisztencia géneket hordoznak, és ezért célszerû felhasználásuk a keresztezésekben. A fajták rezisztenciájának genetikai hátterét molekuláris marker technikákkal, vagy a legmodernebb molekuláris citogenetikai módszerekkel lehet megismerni. A különböző rozs transzlokációkat és más vad fajok kromoszóma szegmenseit nagy biztonsággal lehet azonosítani in situ hibridizációval, míg a legfontosabb rezisztencia gének kimutatására napjainkban leginkább a mikroszatellit marker technikát használjuk. Nem vagyunk messze attól, hogy a fajták rezisztenciáját DNS szinten ismerjük, és a fajtaismertető prospektusban pontosan fel tudjuk sorolni, melyik fajta milyen rezisztencia géneket hordoz. A többlet ismeret nagyban hozzá fog járulni ahhoz, hogy objektívebben tudjuk értékelni fajtáink betegség ellenállóságát.
A bonyolultan öröklődő tulajdonságokra való nemesítés folyamán továbbra is a mérési és megfigyelési adatok tömegére, a mérések pontosságának fokozására van szükség. A termőképesség mellett ilyen tulajdonság a minőség és annak paraméterei is. A minőség javításában a tudományos háttér bővülése mellett a mérőmûszerek fejlődését szükséges kiemelni. Automata készülékekkel kis mennyiségû magból számos olyan vizsgálat végezhető, amely ha nem is olyan pontos, mint a hagyományos minőségvizsgáló módszerek, mégis alkalmas arra, hogy a fiatal nemesítési anyag gyors szûrését korai nemzedékben el lehessen kezdeni. A NIR/NIT technika nemesítési törzsek ezreinek vizsgálatát teszi lehetővé, így amíg korábban csak a létrehozott búzatörzsek minőségének utólagos ellenőrzésére volt mód, ma már igazi szekció is végezhető a legkülönbözőbb minőségi paraméterekre.
Technikai fejlődés tette lehetővé, hogy rutinszerûen tudunk szemkeménységet szelektálni. A szemkeménység az üvegességnél stabilabb és megbízhatóbb tulajdonság, amely a környezettől függően csak alig változik. A kemény szem nagyobb lisztkihozatallal és magasabb liszt-vízfelvétellel párosul, így komoly gazdasági jelentőséggel bír. A nemesítés korai szakaszában elvégezzük a szemkeménység vizsgálatot, és a tenyészanyagot a továbbiakban ennek megfelelően kezeljük. Speciális felhasználási (édesipar) vagy értékesítési (intervenció) céltól eltekintve kizárólag keményszemû búzafajták termesztését javasoljuk.
A legismertebb és Magyarországon leggyakrabban használt minőségi paraméter a nedves sikértartalom, ami önmagában azonban nem alkalmas a sütőipari minőség megállapításra. A jó takarmánybúza fajták magas fehérjetartalommal – így sikértartalommal is – rendelkeznek, azonban sikérminőségük rossz. Jó sütőipari minőség akkor alakul ki, ha a sikértartalmon belül megfelelő a rövid szálú fehérjékből álló gliadinok és a hosszú fehérjeláncú gluteninek aránya, és azok alegységei is kedvezőek. Ezek jelentős részben meghatározzák a fajták potenciális minőségét, de nem teljesen, mert a szem más összetevői is befolyásolják azt.
A fehérjetartalom és sikértartalom nagyadagú N mûtrágyázással fokozható. Száraz klímán, mint a hazai, ahol a gazdaságos nitrogén mûtrágya dózisok alacsonyabbak, mint Nyugat-Európában, a kívánatos sikértartalmat célszerûbb genetikailag magasabb fehérjetartalmú fajták termesztésével biztosítani, mint többlet mûtrágyával. Ilyen fajták egész sora született az elmúlt évtizedben, és több közülük már napjainkban is széleskörûen elterjedt.
A jelentős területen termesztett fajták szinte mindegyike képes átlagos körülmények között a magyar kenyértípushoz megfelelő minőségû termést adni. A fajtakülönbség akkor válik érdekessé, amikor a termőhely-hatás vagy az évhatás kedvezőtlen, vagy magasabbak a minőségi elvárások. A sikér minőségét hagyományosan tésztakészítéssel, és a tészta farinográfos vizsgálatával jellemezzük. A farinográfos görbéből több információ olvasható le, mint csupán a megszokott farinográfos értékszám, ezért célszerû lenne a fajták jellemzésekor nagyobb hangsúlyt fektetni a liszt vízfelvevő képességére, a tészta-kialakulási időre és a görbe stabilitás értékére is.
Néhány évi adatsor alapján kiválasztható a stabilan jó minőségû, és a megbízhatóan kiváló minőségû fajták csoportja. Ez utóbbi néhány fajta lehet az alapja az export célú javító minőségû búzatermesztésnek, mivel ezek többnyire kiváló alveográfos és extenzográfos minőséggel is rendelkeznek. Valamennyi minőségi paramétert figyelembe véve minősége és minőség stabilitása alapján kimagaslik a fajták sorából az Mv Suba és az Mv Mazurka. Az Mv Suba fajtára vonatkozóan már nemcsak kiváló hazai konvencionális és biotermesztési adataink vannak, hanem a fajta külföldön, teljesen más feltételek között is meg tudta őrizni kimagasló minőségét. Amikor nincs szükség a genetikailag megalapozott magas sikértartalomra, a megbízható fajták egész sora választható. Több évben és több országban bizonyította termőképességét, tûrőképességét és minőségét az Mv Magvas, amely állami elismerést kapott hazánkon kívül Szlovákiában, Romániában és Horvátországban is. Extrém esésszám stabilitását 2005-ben is tapasztalhattuk. Közkedvelt a kiváló alkalmazkodóképességû és nagyon jó minőségû Mv Emese, a szárazságtûrő Mv Mambó, a bőtermő Mv Marsall, és évről évre újabb ígéretes fajták jelennek meg, amelyeket érdemes kipróbálni.
Hosszú távon is fel kell készülni arra, hogy egy-egy fajta csak korlátozott ideig maradhat termesztésben, ezért biztosítani kell a folyamatos és tudatos fajtaváltás minden feltételét. A növényfaj biológiai sajátosságai miatt minden jelentős búzatermelő országban a hazai búzanemesítés és az azt megalapozó kutatások fejlesztése a termeléshez hasonló stratégiai jelentőséggel bír. Az eltérő termelői és felhasználói igények kielégítése érdekében a vetésterület méretéből adódóan egyidejûleg legalább egy tucat kipróbált, ismert, és megfelelő minőségûnek és termésbiztonságúnak talált búzafajtára van szükség. A martonvásári nemesítésû búzafajták nagy vetésterületi arányából adódóan az intézetre komoly felelősséget ró, hogy átlagosan évente legalább egy olyan fajtát kell előállítania, amely széleskörûen képes elterjedni a köztermesztésben. Ennek biztosításához évente 2-3 új fajtának kell megszületnie, amelyek közül a gyakorlat végzi el a végső kiválasztást.
A búzanemesítés sikerének alapja a kellően nagy nemesítési anyag, melyből az előnyös kombinációk megbízható szelekciós módszerekkel azonosíthatók. A martonvásári búzanemesítési program méretét jelzi, hogy évente több, mint 100 000 különféle populáció, törzs, fajta tesztelése folyik. Az intézeti „házi” génbankban mintegy 7000 kalászos gabona, főként búzatétel található, melyek fenntartása, pótlása tervszerûen történik, leíró vizsgálatára pedig a lehetőségektől függően változó mértékben kerül sor. A nemesítést speciális modern szántóföldi kísérleti gépek, és jól felszerelt laboratóriumok segítik, melyek objektív adatok tömegével segítik a szelekciós döntéseket.
A sikeres fajta kompromisszumok eredményeként jön létre. A termés mennyiségének és a termés minőségének egymáshoz viszonyított elfogadható arányára van szükség, miközben a termés biztonságának meg kell egy kritikus szintet haladnia. A fajtaértékelés legnagyobb problémája, hogy a genotípus és a környezet közötti kölcsönhatás miatt csak igen sok kísérlet alapján és akkor is csak meghatározott statisztikai valószínûséggel lehet egy törzs vagy egy fajta értékéről képet alkotni. A szükséges kísérletszám több éves és több termőhelyen beállított kísérlettel érhető el. Mielőtt egy búzatörzs vizsgálata megkezdődne az állami fajtakísérletekben, 5–6 egymást követő év saját martonvásári minőségvizsgálati adatai állnak rendelkezésre, és több évből rendelkezünk minőségmintával az ország más tájairól is. A törzsek termőképességét 3–4 évben beállított, összesen mintegy 17–25 kísérlet adatai alapján értékeljük, így elég jó biztonsággal becsülhető a törzsek valós értéke. A bejelentett, majd minősített fajták közül a termesztők számára azokat javasoljuk, amelyekről kedvező visszajelzések érkeznek a gyakorlati szakemberektől és az ipari felhasználóktól.
A cikk szerzője: Láng László
