Első tennivaló a szaporítás során a maggyûjtés. A gyûjtés során az adott mag érési idejét kell figyelembe venni. Egyes magok teljes érésben elfekvővé válnak, ezért ezeket lehetőleg korábban kell szedni. Ha kemény héjú a vetni kívánt mag, akkor lehetőleg viaszérésben gyûjtsük. A fenyőfélék esetén más a helyzet. A tobozok több évig a fán maradnak, de a tobozpikkelyek felnyílása során a magok kiperegnek. A jegenyefenyő esetében különösen figyelni kell, ugyanis a toboz teljesen szétesik és a magvak szétszóródnak. Ebben az esetben tehát nem szabad megvárni, hogy a toboz beérjen. A tiszafa és a borókák esetében a húsos burok csírázást gátló anyagai okozhatnak problémát. Szedés után a magokat tisztítani kell (fenyőféléknél pergetéssel nyerhető ki a tobozból a mag). Ezt követően a magvizsgálat következik, amely során a mag tisztaságát, ezermagtömegét, csírázóképességét, csírázási erélyét valamint víztartalmát kell megnézni. Ha a magot a gyûjtés után közvetlenül nem vetjük el, akkor gondoskodni kell a tárolásról. A tárolás leggyakoribb módja a magvak rétegezése, vagyis a tárolandó magot homokkal, perlittel vagy tőzeggel történő keverés után kb. fél évig természetszerû körülmények között tartják. A másik gyakori módszer a zárt üvegben történő tárolás, amely esetén hûtve évekig eltartható a mag. Emellett természetesen még léteznek más módok is, de a fentiek említését tartottam a legfontosabbnak. Ha a mag, amit el szeretnénk vetni, valamilyen oknál fogva (kemény héjú, másodlagos magnyugalomban van) gátolt a csírázásban akkor kezelni kell. A kemény héjú magok esetén a már említett rétegezést (sztratifikálás), a mechanikai maghéjsebzést (szkarifikálás), vagy a forrázást (szklerifikálás) szokták alkalmazni. Ha másodlagos magnyugalomról beszélünk, ami egyébként a tartós tárolás után lép fel, akkor szikkasztást, vagy rétegezést kell végezni. Mindezek után térjünk át a vetésre. Díszfaiskolai szaporítás során szórt vagy soros vetést alkalmaznak. A vetés végezhető üveg vagy fólia alatt, abban az esetben ha apró, valamilyen környezeti hatásra érzékeny, drága, ritka fajok magját vetjük. A másik módja a szabadföldi vetés. Megfelelő talajelőkészítés után a mag számára optimális magágyat kell biztosítani, aprómorzsás talajszerkezettel. Az esetek nagy többségében tavaszi vetéssel dolgozunk, mivel ősszel kedvezőtlenebbek a feltételek a magok számára. Kora tavasszal vetjük azokat a magokat, amelyek csírázásához hideghatás szükséges (pl. tiszafa). Késő tavasszal (20 °C-os talajhőmérséklet) vetjük a fagyérzékeny magokat. Ide sorolandók a jegenyék, lucok, kéttûs fenyők, és a tujafélék. A vetés mélysége a mag nagyságának 3–4-szerese legyen. Nem vagy nagyon vékonyan kell takarni az apró magvakat, különben azok nem csíráznak ki. A vetés után biztosítani kell a megfelelő vízmennyiséget a magvak csírázásához, valamint a magoncok fejlődéséhez. Erre a célra porlasztó szórófejes öntözőberendezést építenek ki, hogy optimális cseppméretet tudjanak biztosítani a keléskor és a növekedéskor. Szintén nagyon fontos, és nagy figyelmet igényel az ágyások gyommentesen tartása. A kitermelés során el kell végezni a sérült gyökerek visszavágását és a kitermelt anyag osztályozását. A szabványnak megfelelő csemetéket értékesítik, vagy az értékesítésig vermelik, a mérethiányos csemetéket pedig meghatározott sor- és tőtávolság mellett erősítőiskolába ültetik. Itt általában 1 évig maradnak az iskolázott csemeték, majd a megfelelő méretet elérve kitermelésre és értékesítésre kerülnek.

Vegetatív szaporítás

A jobb minőségû áru előállításánál ma már inkább a vegetatív szaporítás a gyakoribb. A faiskolák, dísznövény lerakatok legnagyobb mennyiségben értékesítésre kerülő anyagát a vegetatív úton előállított növények adják. A szaporítás e válfaja azért valósítható meg, mivel számos növény képez olyan szervet vagy szerveket, amelyek a szaporodás, túlélés, terjedés célját szolgálják. A létrejött új növényt klónként is nevezik, mivel az anyanövénnyel azonos tulajdonságú utódot kapunk. Meg kell említenünk autovegetatív és xenovegetatív szaporítást. Az autovegetatív szaporítás során az előállított új növény a saját gyökerén fejlődik. Xenovegetatív szaporítás során transzplantációról is beszélhetünk, vagyis egy gyökeres alanyra helyezünk rá egy számunkra hasznos tulajdonságokkal rendelkező nemest. Autovegetatív szaporítást alkalmazunk dugványozásnál (hajtásdugványozás, fásdugványozás, gyökérdugványozás), valamint merisztéma tenyésztésnél. A fenyők és tuják esetében a tőosztással és a bujtással történő szaporítás kevésbé terjedt el. A dugványozás során a növények valamely ivartalan részét (szár, levél, gyökér) késztetjük regenerálódásra, járulékos gyökerek, járulékos hajtás vagy mindkettő képzésére. A szaporításhoz használt növényrésztől függően beszélhetünk szárdugványról (hajtásdugványok), levéldugványról, gyökérdugványról (csak olyan növényeknél, melyeknek gyökerén rejtett rügy van). A szárdugvány a szárrész élettani állapota szerint lehet fás dugvány (levéltelen), hajtásdugvány (leveles), amely a fásodottság fokától függően lehet zöld vagy félfás állományú. A „klasszikus” zölddugványt csak a hajtás 10–15 cm-es csúcsából készítik ott, ahol a fásodás megindult (meghajlítva nem pattan, hanem kissé rostosan törik). A szedés ideje májustól-júliusig terjed. A félfás dugványozás esetén már növekedésüket befejezett leveles hajtásokról beszélünk. Ezt a dugványt július-augusztusban, valamint egész télen lehet szedni. A dugványozásnak leggyakrabban két módját használják a faiskolákban. Így szaporítják a fenyőfélék közül a lucok törpe változatát, illetve az ezüstfenyőt. A tujafélék közül a ciprusfélék minden tagját, valamint tiszafafélék családjának tagjait.

Kísérletünk során, amelyet a Nyugat-Magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Kar Kertészeti Tanszékének növényházában állítottunk be (2004. március 08.) a gyökeresedés folyamata 127 napig tartott, így 2004. július 12-én felszedhettük a dugványokat. A dugványvágás szerszámai közül néhányat kell megemlíteni: oltókés, szemzőkés, metszőolló, dugványvágó olló. A dugvány vágása előtt ki kell választani a megfelelő korú és fajtaállapotú anyanövényeket. A dugványnak szánt hajtást célszerû 3–4 éves (telepítéstől számítva) fiatal állományról szedni. Lehetőleg fiatal csúcsi hajtásokból kell dugványt vágni. A dugványanyagot alakító metszések formájában gyûjtöttem. Ezen ágakból 6–8 cm-es vágott dugványokat készítettem (ferde metszlappal). Az oldalhajtásból ezen kívül a dugványok még készülhetnek szakított vagy vágott talppal (kalapácsos). Az anyanövény lehetőleg jó kondíciójú, egészséges és jó tápanyagellátottságú legyen. Dugványvágás után lehetőleg egyszerre el kell helyezni a vesszőket a gyökereztető közegbe. Ha nem lehetséges, akkor beton aljzatra egyenletesen elterítve, majd beöntözve és fátyolfóliával takarva néhány napig tárolhatók az alakító metszésből levágott ágak. Ha kész dugványt tárolunk, akkor 50–100-as kötegekbe, nylonba csavarva, hûtőszekrényben helyezzük el.

Követelmények

Nagyon fontos a fertőzésmentes környezet biztosítása, a fertőzés lehetőségét minimálisra kell csökkenteni minden munkafázisban, egészséges növényről, egészséges dugványt kell szedni, tiszta körülmények között kell dugványozni, a szaporító berendezés tiszta és fertőzésmentes legyen, a gyökeresedés során folyamatos preventív védekezés szükséges. Emellett azonban nagyon figyelni kell még a szaporító közeg fertőzésmentességére is. A közeggel szemben támasztott kritériumok a következők: fertőzéstől mentes legyen, a beletûzdelt dugványt tartsa meg, porózus, jó víztartó, és jó levegőző legyen, jó vízelvezető, finom szemcséjû, a kémhatás enyhén savas legyen: pH 5,5–6,5 közötti.

Hormonkezelés és szaporítóközeg

A lerakandó dugványokat auxintartalmú gyökereztető hormonnal kezeltük. Incit-K gyártmánynevû hormont használtam, amelybe 0,5% IVS és 0,8% NES található. (IVS =  -Indolvajsav, NES = -Naftilecetsav). Ez a hormon talkumporos készítmény. Használata során először vízbe mártjuk a növényt, majd 0,5 cm-es vastagságig talkumporba. A felesleges port le kell ütögetni a növényről és a növényt pár percig állni hagyjuk. A már használt port nem szabad újra használni, ugyanis hatóanyaga megváltozhat a belehullott növényi részektől.

Kertészeti termesztésre csak a 3 mm szemcsenagyságú, úgynevezett kertészeti perlit felel meg. Előnye, hogy a dugványok tápoldattal öntözhetők, így fejlődésük meggyorsul. Nagyon könnyû, így a dugványok nagy gyökérlabdával szedhetők ki, gyökérzetük nem sérül meg, növekedésükben nem esnek vissza. Jól megkötik a vizet, ezért nem kell sokszor öntözni a dugványokat. Jól a gyökérre tapad, szállításkor nem hullik le, nem szárad ki. Teljesen steril, expandáláskor minden mikroorganizmus elpusztul rajta. Száraz állapotban viszont nem tudnak a baktériumok a vízhiány miatt megtelepedni rajta. Hátránya, hogy a sekélyen eltûzdelt dugványok kidőlhetnek. Jellemző a perlit-homok keverék 1:1 aránya, ettől azonban eltérő is lehet.

Megfigyelések

A tuja dugványok gyökereztetési kísérlete keretében a Malonyanai tornyos tuján végeztünk hormonkezelést, a kereskedelemben kapható, koniférákhoz ajánlott Incit-K nevû standard készítménnyel. A dugványokat perlit közegû párakamrába tûzdeltük. A gyökeresedést a tûzdeléstől számított 127. napon (gyökérhossz és darab) alapján figyeltük meg. Eredési százalék a hormonkezeltnél 89,4%, míg a kontrollnál 56,1%. Gyökérszám tekintetében hormonkezeltnél 3,8 db, míg kontrollnál 3,1 db; valamint gyökérhosszúság esetében hormonkezeltnél 153 mm, míg kontrollnál 146 mm volt az átlagos hosszméret.

A környezeti tényezők közül elsőként az öntözést említjük meg. Naponta többször, kis mennyiségû vízzel öntöztünk. A páratartalmat így 90–100% körül állítottuk be. A páratartalmat mindaddig biztosítani kell, amíg a növény megfelelő számú gyökeret nem fejleszt. A páratartalmat porlasztó szórófejekkel biztosítjuk. A szórófej azért előnyös, mert 20–100 mikrométer nagyságú cseppméretet ad és így nem mossa ki a dugványt. A páratartalom megtartására fóliaalagút használata jellemző. Ez a fólia egy finom szövésû fátyolfólia, ami lehetővé teszi a levegő ki- és beáramlását egyaránt. Másodsorban a fényről néhány szót. Fontos tényező, mivel a hajtásdugványok minimális mennyiségû tartalék tápanyaggal rendelkeznek, így szükséges a fény a megfelelő asszimiláták, előállításához. Fontos szempont, hogy a légzéshez képest az asszimiláció mindig túlsúlyban legyen. A fényigény fajtól, fajtától, napszaktól és évszaktól függ. Az ezüstös növényeknek mindig nagyobb a fényigénye, mint a zöld színûeknek. Nyáron vastagabb árnyékolót kell feltenni a napsugarak égető hatása miatt, míg télen teljesen elhagyható az árnyékoló. A tavasz és az ősz átmenetet képez. Tavasszal, általában márciusban kell feltenni az árnyékolót, míg ősszel szeptemberben-októberben kell levenni. Az árnyékoló szerepét Raschell-háló tölti be. A harmadik kevésbé elhanyagolható tényező a hőmérséklet. Optimális gyökeresedési talphőmérséklet: télen 15–16 °C, tavasszal 20–22 °C, nyáron 25–28 °C ± 2–3 °C. A talphőmérséklet állandó szinten tartását egy automata fûtőszálas berendezés segíti, amely egy termosztát segítségével szabályozható. Ez jellemző nagyüzemi körülmények között. Ugyanakkor kísérletünkben ezt a célt a növényasztal alján elhelyezett radiátor szolgálta. A radiátor hőmérsékletét csap segítségével szabályoztuk. A hőmérséklet beállításánál ügyelni kell arra, hogy inkább alacsonyabb legyen az előírtnál, ugyanis ekkor csak vontatottabb gyökeresedést kapunk, ha azonban túlfûtünk, akkor pusztulni fognak a dugványok (túlsúlyba kerül a légzés, elfogy a növény tartalék tápanyaga). Optimális az lenne, ha a talphőmérséklet 3–4 °C-kal magasabb, mint a léghőmérséklet, ekkor ugyanis alul lesz intenzívebb az anyagcsere, gyökeresedik a növény, ha azonban fent nagyobb a hőmérséklet, akkor a növény hajt, de gyökérzet hiányában hamar elpusztul.

Egyéb szaporítási módszerek

A fenyőknél és a tujáknál esetlegesen alkalmazható a gyökérdugványozás is, bár ez az eljárás üzemi szinten nem jellemző, és sokkal elterjedtebb a lombos díszfák és díszcserjék esetében. Szót kell ejteni a bizonyos értelemben még költséges (különösen a beruházást illetően) modern eljárásról: a merisztématenyésztésről. Ebben az esetben a növény egy kicsi, mikroszkopikus ivartalan részét választják le és tenyésztik táptalajon. A folyamat laboratóriumi körülmények között zajlik. A meggyökeresedett növényeket a táptalajról konténerekbe ültetik, és megfelelő páratartalmú üvegházba továbbnevelik.

A xenovegetatív szaporítások esetében téli, üvegházi oltást alkalmaznak. Egyes nehezen gyökeresedő fajtákat vagy magas törzsön nevelt törpe növekedésû fajtákat szaporíthatunk így. Gondoskodni kell megfelelő alanyról ezüstfenyőnek lucfenyő a legjobb alanya, míg a tujaféléknél a Thuja occidentalis vagy a Thuja orientalis cserépben előnevelt magcsemetéje. Az oltásra szánt szabadföldi magoncokat 2-3 éves korban konténerbe ültetik, hogy jól begyökeresedjenek. Ezen alanyokat egészen januárig fagymentes körülmények között kell nevelni, majd január közepén 12–14 °C-os üvegházba vagy fóliasátorba kell helyezni. Nagyon fontos a megfelelő páratartalom biztosítása. Oltásra a nemes fajta szabadföldről frissen szedett hajtásai a legmegfelelőbbek. Az oltásmód oldallapozás vagy oldalékezés. Az oltványnak ugyanazokat a feltételeket kell biztosítani mind az alanynak. Ha az alany és a nemes sikeresen összenőtt, akkor fokozatosan megkezdhetjük az alanycsemete koronájának eltávolítását. Nyár elején az oltványokat szabadföldi árnyaló alá kell helyezni, a cserepeket pedig homokba süllyesztik. A növények tél beálltáig vannak ezen a helyen, télen ismét a fagymentes állapot biztosítása a legfontosabb feladat. A sikeres oltványok a következő évben kiültethetők.

A cikk szerzője: Dr. Iváncsics József