Miközben Nyugat-Európában ez a folyamat nyugodt, szerves fejlődés eredményeként megy végbe, az egyébként is válságokkal küszködő magyar mezőgazdaság termőföldre vonatkozó intézményi és szabályozási területén az elmúlt évtizedben sorozatos koncepcióváltásra, illetve annak kísérletére került sor.



M agyarországon a birtok- és üzemi viszonyok alakulása a II. világháború után többször is törést szenvedett (1945-ös földosztás, 1949. évi tsz-szervezés, 1953 és 1956 után a tsz-ek visszaszorulása, az egyéni gazdaságok számának növekedése, 60-as években teljes kollektivizálás, 70-es években a tsz-ek egyesítése, 1990 elején a kárpótlás.) A legnagyobb és leggyorsabb változást a fölosztás és a kárpótlás jelentett. Mindkét alkalommal fígyelmen kívül maradtak fontos gazdasági szempontok. Magyarországon az 1980-as években a nagyüzem fölénye volt jellemző a mezőgazdaságban. Az 1989–1990-es kárpótlási és részarányföld-kiadási eljárások során (melytől sokan a gyors termelési, foglalkoztatási, jövedelmi és életmódbeli változást várták) a meglévő üzemi- és birtokstruktúra teljesen szétzilálódott, és mintegy két és félmillióan jutottak földtulajdonhoz (Szûcs és szerzőtársai, 2003).



Az elaprózódást súlyosbítja az is, hogy nem áll elegendő tőke a kisgazdaságok rendelkezésére, ezáltal nem tudják a meglévő földterületüket növelni bérlet vagy földvásárlás útján. Az elaprózódott birtokterületeket racionálisan a gazdaságos termelés irányába kell állítani, azaz hatékonyabb mûvelést eredményező földhasználati birtokméret kialakításának ösztönzésével sajnos ez idáig a sikerességet mértékül véve nem sok említésre méltó beavatkozást történt.



Azon túl, hogy hazánk mezőgazdasága megszenvedte a gyakori változást, a parasztságot sem hagyta érintetlenül a folyamat. 1990 után a parasztság földhöz való korábbi mérhetetlen ragaszkodása megszûnt, amit nem szabad fígyelmen kívül hagyni sem a birtokpolitikánál, sem az üzemi viszonyok változtatásánál. A kárpótlás során észlelt földéhség már nem a parasztok hagyományos életéből adódó földszeretettel magyarázható, hanem sok esetben inkább az idővel értékesebbé váló vagyontárgyhoz való ragaszkodással (Szûcs és szerzőtársai, 2003).



Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a birtokpolitika megváltoztatja a földtulajdoni és használati viszonyokat, amelyeket előbb-utóbb követ az üzemi méretek és formák átrendeződése (A kárpótlási törvények 1991. évi XXV. 1992. évi XXIV. és XXXII. stb.).



A termőföld magántulajdonba adásának folyamatát döntően a kárpótlási eljárás képezte, melynek során a birtokviszonyok rendkívül elaprózódtak, széttagolttá váltak. Az átlagos birtokméret 2–5 ha között alakult, de ezek is többnyire számos szétszórt parcellákban találhatóak. Ez nem teszi lehetővé a földtulajdonosok termőföldből való megélhetését, mivel sem elegendő munkaalkalmat, sem elegendő jövedelmet nem ad a vállalkozó számára. Az 1,8 millió földtulajdonosból a tulajdonosok 79,4%-a a kárpótlás után sem jutott nagyobb területhez, mint ami korábban a háztáji, illetve az illetményi földhasználat biztosított a számára (Posta, 2003).



1988-ban 133 állami gazdaság és 1247 mezőgazdasági termelőszövetkezet állította elő a mezőgazdaság termelési értékének 64%-át. Ugyanekkor 1,4 millió mezőgazdasági kistermelő adta a termelés 36%-át. A rendszerváltás következményeként az állami gazdaságoknak gazdasági társaságokká kellett átalakulniuk. A 900 ezer hektáros területük 53%-át elvették kárpótlási célokra. 133 állami gazdaságból mindössze töredéke maradt tartós állami tulajdonban, ami talán nem olyan tragikus, mert mûködésüknek hatékonysága igen sok kívánni valót hagy maga után, terhelve az államkasszát. Az 1992. évi új szövetkezeti törvény átalakításra kényszerítette a szövetkezeteket is. A szövetkezeti gazdaságok szétváltak, felaprózódtak, illetve felszámolódtak. A szövetkezetek használatába lévő földterület a negyedére esett vissza.



A tulajdonváltozás leggyakrabban a földtulajdonban mutatkozott meg. A kárpótlás folyamán több mint 2 millióan jutottak földhöz. Ennek nagy része bérbe van adva, nem a tulajdonosa mûveli a földjét. A szövetkezetek földterülete csaknem teljes egészében magántulajdonba került. Az üzemi struktúra is jelentős változáson ment át (grafikon).



Magyarországon eleve kevés egyén, család vállalkozott mezőgazdasági termelésre, de mint látható ezek száma is csökkent, pedig a mezőgazdaság versenyképességének javításában fontos szerep vár rájuk, ami az agrárpolitikában kiemelt fígyelmet érdemel.



Ilyen feltételek mellett, aki mégis a gazdálkodás mellett döntött, kénytelen földet bérelni a meglévő tulajdonához. Ugyanezt tehetik azok a gazdasági társaságok is, amelyek a földtulajdonszerzésből ki vannak zárva, de gazdálkodni szeretnének. Így a földet bérlő magánszemélyek és gazdasági társaságok költségei között megjelenik a bérleti díj, ami bár szorosan közgazdasági értelembe véve nem költség, de mindenképpen tovább tetézi az ágazatban tevékenykedő vállalkozások jövedelem elérési nehézségeit. Ugyanakkor az is érthető törekvés a földet tulajdonlók részéről, hogy földbe fektetett tőkéjük után megfelelő hozadékot, földjáradékot várnak el, hasonlóan a mezőgazdasági vállalkozókhoz, akik pedig eszközeik kamatigényét szeretnék viszontlátni a gazdálkodásból származó jövedelmük részeként (Posta, 2003).



A kérdéskör további árnyalása és a folyamatok tisztázása érdekében vizsgáljuk meg a termőföldtulajdon és -használat agrárjogi vonatkozásait.



A termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény (Tft.), továbbá a kárpótlási, szövetkezeti, valamint a földkiadásra vonatkozó jogszabályok átalakították a földtulajdoni viszonyokat, a mûvelhető föld 70%-át magántulajdonba juttatva. A termőföld-privatizáció következtében sokszor felaprózódott, mûvelésre alig alkalmas, úthoz nem kapcsolódó, szigetszerû ingatlanok jöttek létre, melyek nagy része gazdaságosan nem mûvelhető, későbbi értékesítésük, bérbeadásuk csak nehezen és hátrányosan biztosítható.



A magyar termőföldtulajdon és -használat szabályai a birtoknagyság meghatározásában strukturálisan hasonlítanak a nyugat-európaihoz, de alkalmazkodott a kialakult helyzethez, fenntartva az egészségtelen tulajdoni és birtokstruktúrát hazánkban. A viszonylag magas, de a feles bérlet és részesmûvelés lehetőségét figyelembe véve elvileg korlátlan felső szerzési határral biztosítani kívánták a privatizáció során létrejött, munkavállalókat foglalkoztató középüzemek létjogosultságát csakúgy, mint a kárpótlás során kialakított, életképtelen kisbirtokok fennmaradásának elvi lehetőségét azzal, hogy minimális birtokméretet sem állapítottak meg.



Az 1997-es Tft. módosítási tervezet a termőföldtulajdon és -használat kérdésében a következő változtatásokat irányozta elő:

• Belföldi jogi személy és jogi személyiség nélküli szervezet a jövőben korlátlan mértékben szerezhetne termőföldtulajdont, de 300 ha vagy 6000 AK felett a helyi önkormányzat engedélye lenne szükséges.

• Mezőgazdasági szövetkezet és gazdasági társaság a jövőben ugyancsak a fenti mértékben és módon szerezhetne termőföldtulajdont.

• Külföldi magán- és jogi személy továbbra sem szerezhetne termőföldtulajdont.

• A belföldi magánszemély tulajdoni, haszonbérleti vagy más használati jogcímen továbbra is a jelenleg hatályos szabályok alapján szerezhet földet.

• A Tft.-ben megjelölt többi szervezetre vonatkozó szabályok változatlanok maradnának.

A felsorolt öt pontból gyakorlatilag semmi sem valósult meg a Tft. 2001-es módosítása során. Egyrészt a nyugat-európai birtokstruktúrával ellentétesen növelte volna a nagygazdaságok számarányát és a kisbirtokosok részére semmiféle szociális védelmet nem nyújtott volna.



A Tft. 2001-es módosítása egyértelmû elmozdulást jelentett a családi gazdaságok preferálása felé.



A földbirtok-politikai irányelvekről szóló – tartalmában az előző kormányhatározat helyébe lépett – országgyûlési határozat már nem foglal egyértelmûen állást abban a kérdésben, hogy milyen szervezeti forma szerinti agrárstruktúra lenne kívánatos. Bár a családi gazdaságok kialakításának kiemelt szerepe megmaradt, első helyre a jelenlegi földhasználók helyzetének stabilizálása, fejlődésük előmozdítása került.



A Tft. 2001-es módosítása elsősorban a helyben lakó agrártermelők, különösen az új földterületeket szerezni kívánó családi gazdaságok földszükségletének kielégítését tartotta legfontosabb céljának mind a tulajdonhoz jutás, mind a haszonbérleti jog megszerzésére vonatkozóan. A Tft. 2002-es módosítása ezzel szemben az eddigi földhasználót védi. Az előhaszonbérleti jog gyakorlása esetén pedig, ha a volt haszonbérlő a tulajdonos beleegyezésével ültetvényt vagy halastavat létesített, kijelölheti maga helyett a tevékenység folytatóját. Ezzel a jogalkotó a bérlő által a termőföld minőségi javításába fektetett beruházásainak használati jogát kívánja megvédeni.



A Tft. a földhasználat új nevesített eseteként szabályozza a szívességi földhasználatot. Ezzel a tulajdonos a termőföld használatát a Ptk. szerinti közeli hozzátartozójának ingyenesen átengedheti.



A birtokmaximum számítási módja is változásokon ment keresztül. Belföldi magánszemélyek esetén a tulajdonolt, illetve haszonbérelt földterületekre külön birtokkeretet állapítottak meg, azokat összeszámítani nem kellett. A családi gazdaságok esetén azonban ez utóbbi birtokkeret-szabályozási mód jelent meg, kiegészítve a használati jogcímen való szerzés mértékével is. Új elem a 2002-es Tft.-módosításban a családi birtokmaximum előírása, ami azonban nem a családi gazdaságok, hanem általában a család tagjainak tulajdonában lévő termőföld mennyiségét korlátozza 1000 ha-ban, ami tovább csökkenthető, ha az adott településen meghaladja a család földjeinek nagysága a település közigazgatási határában lévő földek egynegyedét. A jogalkotó ezzel kívánja megakadályozni, hogy egy szûk réteg az adott településen élők elől zárja el a mezőgazdasági érvényesülés lehetőségét.



A történeti, a közgazdasági és a jogi összefüggések alapján az alábbi következtetések fogalmazhatók meg:

Összegezve a legfontosabb gondolatokat úgy véljük, hogy Magyarországon a birtokpolitikának kiemelkedő jelentősége van. Ebben a helyzetben, amikor véglegesen elvált a földtulajdon és a földhasználat, felaprózódott a földtulajdon, nagy a jövedelemkivonás a mezőgazdaságból a birtokpolitika általános célkitûzései az alábbiak lehetnek, mely nélkül a versenyképes mezőgazdaság és a mezőgazdasági népesség elfogadható megélhetése nem valósulhat meg:

• a tulajdon és használat egybeesésének elősegítése,

• a mûvelési ágak sajátosságaihoz igazodó méretû gazdaságok észszerû arányának elősegítése és fenntartása,

• a mezőgazdaságból élők földtulajdonlásának és versenyképes üzemi méretek kialakításának előmozdítása.

A földbirtok-politika kidolgozása keretében több kérdésben is állást kell foglalni. A legfontosabbak a következők:

• A földtulajdon, a földhasználat és a kettő kapcsolata.

• A családi gazdaságok, a nagyobb méretû gazdaságok és a részfoglalkozású, kisegítő gazdaságok racionális arányainak kialakítását szolgáló teendők tisztázása.

• A földtulajdoni, használati viszonyok és az üzemi struktúrát alakító irányítási- és eszközrendszer felvázolása is. Ezek közül a legfontosabbak: a földpiac megteremtése és szabályozása, az ár-, adó-, pénzügyi- és hitelrendszer földallokációt előmozdító szerepének átgondolása. (Szûcs és szerzőtársai, 2003)

Az olvasó számára – ha eddig esetleg kételyei lettek volna – az egész bizonyossággal megállapítható, hogy a földkérdés máig sem megoldott. Folytatódik a küzdelem a föld tulajdonlásáért, használatáért, újra-átrendeződéséért, miközben a racionális megoldást egymással szemben álló érdekek és értékek veszélyeztetik.

Irodalomjegyzék:



Szûcs István (szerk.)–Bedéné Szőke Éva–Farkasné Fekete Mária–Molnár József–Széles Zsuzsanna–Szûcs István–Takácsné György Katalin–Takács István–Vas Judit (2003): Birtokviszony és a mérethatékonyság. Agroinform Kiadó és Nyomda Kft. Budapest. 39–46. o.

Posta László (2003): A bérleti gazdálkodás során elérhető jövedelmek alakulása 2000–2002 években Agrárgazdaság, vidékfejlesztés és agrárinformatika az évezred küszöbén (AVA) konferencia előadás április 1–2. CD kiadvány 2. o.

Tóth Zsuzsanna–Orlovits Zsolt (2003): A termőföldtulajdon és -használat agrárjogi vonatkozásai. Gazdálkodás, 2003. XLVII. évf. 5. sz. különkiadás 94–100. o.

A cikk szerzője: Naárné Tóth Zsuzsanna