Mivel a sertések részére általában a lizin az elsődleges limitáló aminosav, a takarmánykeverékek összeállításakor a fehérjebeépülés növelése érdekében feltétlenül törekednünk kell a legkedvezőbb lizin/energia- (emészthető energia, DEs) arány kialakítására.
V izsgálatok eredményei azt is bizonyítják, hogy a hizlalás első felében (25–60 kg) a legkisebb zsírbeépüléssel 0,6 g ileálisan emészthető lizin/MJ DEs arány esetén számolhatunk. A hizlalás második felében (60–105 kg) ez az arány 0,5 g ileálisan emészthető lizin/MJ DEs értékre csökken (Babinszky, 2002).
Felmerül a kérdés milyen értékekkel számoljunk a többi aminosav esetében, ha azt akarjuk, hogy hizlalás alatt a lehető legnagyobb legyen a fehérje és a legkisebb a zsírdepozíció mértéke. Erre a kérdésre az ún. ideális fehérje elv alkalmazása adja meg a választ.
Az ideális fehérje elv alkalmazása a hízósertés-takarmányozásban
Az utóbbi években mind a receptúrák összeállításakor, mind a fehérjeforrások helyettesítésekor előtérbe került sertéstakarmányozásban az ún. ideális fehérje elv alkalmazásának szükségessége. Az „ideális fehérje” elnevezésû elmélet sertések részére történő kidolgozásával Angliában már az 1980-as évek elejétől foglalkoztak. Ez azonban még az állatok összes (bruttó) aminosav-szükségletén alapult. Ezt megelőzően, már több szerző fejezte ki a sertések aminosav-szükségletét, oly módon, hogy az egyes aminosavakból szükséges mennyiséget a lizin százalékában adta meg. Az elsők között volt Loen (1966), aki keményítőérték-arányosan határozta meg a hízósertések bruttó lizin-szükségletét és a lizin százalékában közölte a többi aminosav mennyiségét.
Időközben a különböző takarmányok ileális emészthető aminosav-tartalmára is megfelelő adatbázis jött létre és ezért az ideális fehérje elmélet is módosulhatott, azaz pontosabbá válhatott. De Lange (1992) hívta fel a figyelmet arra, hogy az aminosavak ileális emészthetőségével számolva az ideális fehérje összetétele részben megváltozik. A legnagyobb eltérés a treonin esetében tapasztalható (1. táblázat). Ez azzal magyarázható, hogy az ún. ileális endogén fehérjének viszonylag nagy a treonin-hányada. A nagy endogén eredetû treonin azt eredményezi, hogy a treoninnak a vékonybél végén mért emészthetősége lényegesen elmarad a lizin ileális emészthetőségétől.
Ismeretes, hogy igen sok tényező befolyásolja a sertések napi aminosav-szükségletét és ezáltal az ideális fehérje aminosav összetételét. Az aminosav-szükséglet függ többek között az állat korától, genotípusától, ivarától, a különböző környezeti és takarmányozási tényezőktől, mely tényezők nehezítik az ideális fehérje pontos aminosav-összetételének megállapítását. Mindezek ellenére azonban úgy tûnik, egyre inkább pontosítani tudjuk az aminosavaknak a lizinhez viszonyított arányát. Igen fontos felismerés volt például az, hogy az ideális fehérjének más az aminosav-összetétele a létfenntartás és a növekedés (termelés) esetén. Az ide vonatkozó vizsgálatok adatai szerint, a létfenntartás aminosav-szükségletének kielégítéséhez az ideális fehérjének nagyobb arányban kell a metionint és cisztint, továbbá a treonint és a triptofánt tartalmaznia, mint a súlygyarapodás esetében (2. táblázat). Ez a gyakorlat számára annyit jelent, hogy ezen aminosavak arányát – a létfenntartás aminosav-szükségletének fedezése érdekében – az ideális fehérjében növelni kell, mert az élősúly növekedésével nő a létfenntartás fehérje-, illetve aminosav-szükséglete is. Az aminosav-szükséglet pontosabb kielégítése érdekében Baker és Chung (1992) az ideális fehérje aminosav-összetételét (5–100 kg között) három különböző testsúly-kategóriára vonatkozóan javasolja megadni. Az ajánlásokat a 3. táblázatban foglaltuk össze.
Következtetések, javaslatok
Az ide vonatkozó vizsgálatok eredményei tehát azt mutatják, hogy a sertéstakarmány-receptúrák összeállításakor akkor járunk el helyesen, ha alkalmazzuk az ideális fehérje elvet. Ezen elv alkalmazásakor először meghatározzuk az állatállomány korának (testsúlyának) és hasznosítási irányának megfelelő napi energia-felvételét (vagy az abrakkeverék energiatartalmát), majd beállítjuk a kívánatos lizinenergia arányt, és az ideális fehérje elv alapján meghatározzuk a többi aminosavnak a lizinhez viszonyított mennyiségét. Az így összeállított abrakkeverékkel megfelelő minőségû és mennyiségû sertéshúst tudunk rentábilisan előállítani. Hasonló elveket kell követnünk, ha az abrakkeverékek fehérjeforrását ileálisan emészthető aminosav-tartalom alapján akarjuk egy másik takarmányfehérjével részben vagy teljes egészében helyettesíteni.
A cikk szerzője: Prof. Dr. Babinszky László
