Terelgető, vagy pásztoroló „hagyományos” legeltetés lényegét az előbbiekben már ismertettem, vagyis nagy kiterjedésû többé-kevésbé összefüggő gyepterületek megléte esetén a természeti adottságokat kihasználva a mindenkori fûtermés után hajtva legeltetik az állatokat. Ez a legeltetési mód viszonylag lassú növekedési erélyû, extenzív húshasznosítású fajták legeltetésére alkalmas, környezet- és természetvédelmi, továbbá hagyományőrzési céllal, valamint őshonos fajtáink fenntartása érdekében. Megvalósítása akkor lehet gazdaságos, ha a területalapú támogatáson túl különleges minőségû (pl. bio), márkázott termék állítására kerül sor.
A pásztoroló legeltetés előnye az előzőekben leírt szempontok betartása esetén, hogy más legeltetési móddal nehezen hasznosítható területeken is egyszerûen és olcsón alkalmazható. Hátránya, hogy nehezen tervezhető mind takarmányozási, mind állategészségügyi (elsősorban parazitológiai) szempontból. A terület állateltartó képességét nagymértékben befolyásolja, hogy a legelő állatok milyen mértékben legelik, illetve tapossák le a fûtermést, valamint válogatásuk következtében (azt legelik le elsősorban amit kedvelnek) milyen arányban szaporodnak el a takarmányozási szempontból kevésbé értékes (elsősorban kétszikû) növények.
Sajnos napjainkban a pásztoroló legeltetés kivitelezése messze nem felel meg a korábban hagyományosan alkalmazott legeltetési eljárásnak. Sok esetben kis területen történik az alkalmazása, vagy egy adott (szálláshelyhez közeli) terület többszöri, esetleg rendszeres megjáratásából adódóan tovább csökken a legelőterület állateltartó képessége. Az eredetit meghaladó kisebb-nagyobb (20–25%-os) további mértékû taposási kár, és a regenerálódási idő hiánya következtében.
A folyamatos terelgetés állandóan zavarja a legelő állatokat (a stressz következtében fokozott lesz az energia felhasználás, és csökkenni fog a takarmányfelvétel) és a fölösleges mozgás következtében a felvett takarmányból egyre nagyobb mennyiség fordítódik a mozgásra. Nagy melegben a túlzott mozgás növeli a hőstressz gyakoriságát, amelynek következménye lehet a sok üresen maradt anya, mivel a hőstressz hatására a megtermékenyült petesejt a méh nyálkahártyájába nem ágyazódik be. További hátrányt jelent, hogy az állatok nem akkor legelnek és pihennek amikor akarnak, illetve az itatóhelyek esetleges nem megfelelő száma és kialakítása, ezen keresztül az ivóvíz-felvétel túlzott korlátozása további stresszhelyzetet idéz elő az állatok számára. Ezekre a leírt hiányosságokra vezethető vissza többek között a juhászatokban jelenleg egy anyára jutó alacsony (0,8 körüli) értékesített szaporulata.
Pásztoroló legeltetést tehát ott célszerû alkalmazni, ahol viszonylag nagy egybefüggő legelőterület áll rendelkezésre, vagy felhajtó utakon a legelőterületek könnyen és gyorsan az állatok számára elérhetők, illetve az előírások (pl. természetvédelmi) ezt engedélyezik. Ezeken a területeken extenzív, őshonos fajtákat érdemes tartani. Az itató- és szálláshelyek (ezek lehetnek karámok, ligetes erdőrészek, védett domboldal stb.) az adott környezeti adottságokat figyelembe véve az állatok igényeinek megfelelően vannak kialakítva a legeltetés útvonalának megfelelően. A jövedelmezőség szempontjából nagyon fontos kérdés a területalapú támogatások igénybevételén túl, hogy extenzív fajták révén a piacon különleges minőségû márkázott termék előállítása nagyban növelheti megfelelő mennyiségû árualap, szervezett értékesítés és marketing esetén a jövedelmezőséget.
A pásztoroló legeltetésnek egy módosított formája a „lábalóli” legeltetés. Igazából ez hasonlít legjobban a „hagyományosnak” nevezett legeltetési módhoz, amely abban különbözik az előzőtől, hogy a legelő állatokat mindig a legelő egy meghatározott részén nem „menetközben”, hanem „álló” helyzetben láb alól legeltetik. Ennek a módszernek előnye az előbbivel szemben, hogy az állatoknak kevésbé van módja válogatni a növényzet között, így azt többé-kevésbé teljes mértékben lelegelik, javítva ezzel a legelő botanikai összetételét. További előnyt jelent, hogy kisebb lesz a taposási kár és nagyobb lesz a fûtermés hozam, jól tervezett és kivitelezett legeltetés esetén. Hasonló esetekben célszerû alkalmazni, mint az pásztoroló legeltetési módot.
A szakaszos legeltetés napjainkig elsősorban Nyugat-Európában terjedt el. Ennek a legeltetési módnak a lényege, hogy a meglévő gyepterületet szakaszokra osztva (stabil, vagy mobil módon) elkerítve legeltetik. Ennek a módszernek a legfőbb előnye, hogy könnyen tervezhető takarmányozási és állategészségügyi szempontból egyaránt, valamint megfelelő összetételû és hozamú legelő esetén igényesebb hús- és kettőshasznosítású fajták takarmányozására ez alkalmas. E módszer alkalmazásával könnyen biztosítani lehet a gyepnövényzet optimális újrafejlődését a lelegelt részek pihentetésével a következő legeltetés idejére. Szakaszos legeltetés esetén ugyanazon legelőterület jobban hasznosul, mivel a legelő állatok egységnyi idő alatt több legelőfüvet vesznek fel az adott területről a jártatási idő hiánya és az ebből következő taposási veszteség minimalizálódása miatt. Az itatás – kihajtás előtti és utáni időszakra korlátozása helyett – tetszés szerinti időben történhet, így a szomjazásból következő étvágytalanság nem korlátozza a legelést (takarmányfelvételt). A legelőterület botanikai összetétele is kedvezőbben alakul a kisebb válogatási lehetőség következtében. Hátránya, hogy beruházás igényes, és elsősorban különböző előírások miatt nem mindenütt alkalmazható.
Az adagoló, vagy porciós legeltetés a szakaszon belül villanykarámmal lerekesztett, 1-2 napra szükséges legelőterületet, illetve annak fûmennyiségét és lelegeltetését jelenti. A mobil karám és annak rendszeres áttelepítése pluszköltséget jelent, de a friss fû rendszeres legeltetése, a jó minőség, a nagyobb ráfordítás ezt ellensúlyozhatja.
A közleménynek nem lehet célja, hogy a legeltetéssel kapcsolatos valamennyi kérdést akár érintőlegesen is tárgyalja, de fontosságára való tekintettel, illetve a legeltetési módokkal összefüggésben feltétlenül néhány gondolatot meg kell említeni a legeltetett állatfajokról, de még inkább fajtákról és a gyepterületek állateltartó képességéről. Köztudott, hogy a különböző fajok (szarvasmarha, juh, kecske, ló, sertés stb.) szükségletei, legelővel szemben támasztott igényeik jelentősen eltérnek, de az már nem, hogy az egyes fajokon belül a fajták között is jelentős eltérések vannak. Erre jó példa a juh. A magyar merinó a nagy szárazanyag-tartalmú (aprócsenkeszes vezérnövényû) aljfüveket kedveli, ajakai finom mozgatásával ezt könnyen le tudja legelni, az ilyen területet szokták „juhlegelőnek” nevezni. Ezzel szemben például a suffolk (húsfajta) az ilyen legelőt nem tudja hasznosítani, mivel a kisebb szárazanyag tartalmú, szálfüves legelőket (marha legelőnek tartott) tudják jól hasznosítani, legelni. Nagyon fontos azt is figyelembe venni, hogy a magyar merinó anyajuhok átlagosan 50 kg testsúlyúak, ezzel szemben a suffolk-anyák súlya átlagosan 75–80 kg. Ennek megfelelően napi táplálóanyag- és takarmány-szükségletük is másfélszerese a magyar merinóénak. Az állateltartó-képesség meghatározásánál, tehát döntő fontosságú az adott fajta (nem csak faj) igényeinek a figyelembe vétele.
Az állateltartó képesség becslésénél előre el kell dönteni továbbá, hogy egész éven át (365 napon keresztül) az adott gyepterületről akarjuk biztosítani az állatok szükségletét (téli időszakra kaszálással), vagy csak a legeltetési idényben. Fontos figyelembe venni ennek a kérdésnek az eldöntésénél a hektáronkénti átlagos fûhozamon kívül (Magyarországon a gyepterületek hektáronkénti fûhozama igen változó, átlagosan szénaértékben 1,5 t/ha/év) azt is, hogy a gyepterületek terület alapú támogatásánál 0,5–1,5 NE/ha (nagyállat egységnyi) állatlétszámot írnak elő hektáronként.
A cikk szerzője: Dr. Póti Péter
Címlapkép: Getty Images
