Ahhoz, hogy ez ne így legyen, nagyon céltudatos – és pénzügyi támogatásokban sem szûkölködő – felkészülésre lett volna szükség. Sajnos, megállapíthatjuk, hogy erre nem került sor. Így a magyar sertéságazat egyértelmûen a csatlakozás kárvallottja lett.
K özismert volt ugyanis, hogy a sertéstartás, a sertéshús-előállítás az Európai Unióban a közvetlen támogatásban nem részesülő mezőgazdasági tevékenységek közé tartozik. Ahogy a szaksajtóban gyakran elhangzott, az Európai Unió Közös Agrárpolitikája a sertéshúst az un. könnyû piacszabályozású termékpályák közé sorolja. Ezért azt is prognosztizálni lehetett, hogy a magyar sertéshústermelés csak akkor maradhat meg a korábbi méretében, vagy léphet – esetleg – növekedési pályára, ha a mindenkori EU-s termelői átlagáron jövedelmet tud realizálni. Ugyanis csak ebben az esetben lehet versenyképes az Európai Unió többi sertéstartójával, akiknek a termékével korlátozás nélkül versenyez a teljes uniós piacon.
Már a 90-es évek második felében, amikor dátumszerûen is behatárolhatóvá vált a csatlakozás időpontja, több tanulmány jelent meg (például Udovecz, 1997, Varga, 1997, Kiss, 1997, Dohy és Wittmann, 1998, Hegedûs és mtsai., 1998, Nagy, 2000, Horn, 2000 tollából) arra vonatkozóan, hogy a magyar állattenyésztés, s benne a sertéságazat „túlélése”, esetleges további térnyerése érdekében milyen intézkedésekre van, illetve lesz szükség. Egyértelmûvé vált, hogy a magyar sertéságazat versenyképességét javítani kell. E téren a szakemberek – szakterületüktől függően – más és más részletre helyezték a hangsúlyt. Voltak, akik a költségek jelentős csökkentésében látták a kiutat, mások elsősorban a technológiai fejlesztéseket szorgalmazták, megint mások az üzemszerkezet korszerûsítését emelték ki. Egységes volt viszont a vélemény abban, hogy gyors és hatékony gyakorlati lépésekre van szükség, mert különben sem a költségcsökkentésre, sem a minőségjavításra nem kerülhet sor, s a magyar sertéstermelő versenyképtelenné válik a közös uniós piacon.
Ha a gyakorlat oldaláról nézzük ezeket a kérdéseket, leegyszerûsítve a következőkről volt szó. Tudtuk, hogy a régi uniós tagországok sertéstartóinak és tenyésztőinek túlnyomó többsége szántófölddel rendelkező farmer, akik az abraktakarmányt túlnyomó részben saját maguk termelik meg. Az ő föld(terület)-alapú támogatásuk már hosszú időre tekint vissza és 100%-os, szemben a mi mezőgazdasági termelőinkkel, akik 2004-ben csak 25%-os, s azt követően is csak folyamatosan növekvő uniós támogatásban részesülnek. A nagyobb sertéstartó gazdaságaink túlnyomó többsége pedig egyáltalán nem rendelkezik sem saját, sem bérelt takarmánytermő területtel. Így tehát kettős – támogatási és takarmánytermesztési – hátrányból kell indulnunk. A régi EU-s tagországoknak ezt az óriási előnyét csak többéves, világosan megtervezett és szigorúan végrehajtott előzetes felkészüléssel lehetett volna mérsékelni, illetve eliminálni.
Tendenciák a statisztikai adatok tükrében
Sajnos, erre az előzetes felkészülésre nem került sor. Ezért a valóság a pesszimistább előrejelzéseket is meghaladja. Mindezek kifejeződnek a rideg statisztikai mutatókban is.
Elsőként nézzük a sertésállomány létszámának változását (1. táblázat). A 10 éves adatsor áttekintéséből kitûnik, hogy 2004-ig az év végi sertéslétszám – a konjunkturális hatások által befolyásoltan – 4,5 és 5,5 millió között váltakozott. Az európai uniós csatlakozás évében, 2004-ben hirtelen bekövetkezett egy rendkívül nagymértékû (600 ezer db-os, csaknem 13%-os) létszámcsökkenés. Ilyen alacsony év végi sertéslétszám az utóbbi évtizedekben nem volt hazánkban. Ezzel nagyon jelentős gazdasági potenciál maradt kihasználatlanul mind a termék-előállítás, mind az itthoni takarmány-felhasználás, mind a foglalkoztatottság területén.
Mindezen hátrányoktól eltekintve a sertéslétszámban bekövetkezett mélypont önmagában még nem is adna okot nagy aggodalomra, ha a kocalétszám alakulása (például változatlansága, esetleg kismértékû növekedése) viszonylag rövid időn belüli gyors, jelentős létszámnövelést tenne lehetővé. Az adatok azonban azt bizonyítják – amit a gyakorlati tapasztalatok is megerősítenek –, hogy a termelők elbizonytalanodtak és emiatt számottevő létszámnövelésre nem gondolnak.
Mindezt megerősíti az anyakocák létszámának utóbbi évekbeli változása, melyet a 2. táblázatban mutatunk be. Amint az adatokból kitûnik, a kocalétszám az utolsó öt évben meglehetősen hullámzó volt, de a belső szerkezetét tekintve (vemhes-, üres-, szûz-, előhasi-kocák száma) 2003-ig éltették a reményt, hogy ha szükséges, nagyon gyors létszámnövelést lehet elérni. Úgy tûnik, hogy ez a lehetőség 2003-tól már inkább csak egy elméleti verzió, gyakorlati megvalósulására – belátható időn belül – kevés a remény. Egy év alatt, 2003 év végére csaknem 55 ezerrel, s egy újabb év elteltével további 30 ezerrel csökkent a kocaállomány. Ahogy Tóth (2005) fogalmaz, „ez a csökkenés előrevetíti sertésállományunk további számbeli fogyását”.
A sertéstartás és a foglalkoztatás kapcsolata
A sertéstartásnak, mint az egyik legnagyobb termelési értéket előállító állattenyésztési ágazatnak a hazai foglalkoztatás-politikában is meghatározó jelentősége van. Gondoljuk csak meg, hogy 15–20 éve igazi falusi porta elképzelhetetlen volt malacok, hízók nélkül, s még 4 évvel ezelőtt is több mint félmillió háztartásban volt jelen a sertéstartás valamilyen formája. Ezért mindig kiemelt figyelemmel követtük a sertéstartók számában bekövetkezett változásokat. Az utóbbi években e téren végbement történéseket mutatja a 3. táblázat.
Az köztudott – és társadalmi szinten is elfogadott – dolog, hogy a gazdaság minden területén, így a sertéstartásban is végbemegy valamilyen mértékû koncentráció. Nyugat-Európában is mindig kevesebb és kevesebb termelő állítja elő a szükséges hízóállományt. Ennek következtében a sertéstartók számának folyamatos csökkenésére számítottunk/számítunk itthon is. Az a koncentráció, mely az elmúlt 10 évet jellemezte, jól követhető a 3. táblázat oszlopaiban feltüntetett számokon. Természetesen a sertéstartók számának csökkenése nem teljesen lineáris lefutású, azt befolyásolják a pillanatnyi konjunkturális hatások. Különösen nálunk, ahol a háztáji sertéstartásnak évszázados hagyományai vannak, s az évente felhizlalt végtermékek csaknem fele az egyéni gazdálkodók istállóiból, óljaiból került ki.
A drasztikus változás a sertéstartók számát tekintve 2004-ben következett be. Ilyen mértékû visszaesést nem prognosztizáltunk. Bár már 2003-ban voltak előjelek, amelyek azt vetítették előre, hogy a sertéssel foglalkozók közül többen fogják feladni e tevékenységüket, mint az előző évek átlagában. Elsősorban az aszály következtében megdrágult takarmány, s a rendkívül alacsony felvásárlási ár volt az a két meghatározó tényező, mely sok termelőt meggondolásra késztetett. Különösen a kocatartók reagáltak érzékenyen erre a helyzetre, melyet jól jelez, hogy mind a nagyüzemi (23 üzem), mind az egyéni termelői kör jelentős része (csaknem 13 ezer termelő) már 2003 év végére felhagyott a kocatartással.
A kocalétszám ilyen mértékû csökkenéséből számítani lehetett a sertéságazat termelési volumenének 2004. évi zsugorodására, azonban annak mértékét illetően eltérő becslések voltak. A legnagyobb bizonytalansági tényezőt az európai uniós csatlakozás 2004. május 1-jei ténye jelentette, melynek közvetlen (pénzügyi-gazdasági) és közvetett (lélektani) hatása előre kiszámíthatatlan volt. A 2004-es év végül is előre nem sejtett mértékû leépülést hozott a sertéstartók számában annak ellenére, hogy ez évben két globális hatású, s kedvező kihatású esemény is történt: egyrészt rekordmértékû gabonatermést takaríthattunk be, másrészt pedig az európai uniós csatlakozást követően a vágósertés felvásárlási átlagára elmozdult a másféléves mélypontról és az EU felvásárlási átlagára szintjére emelkedett. Mindez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a sertéságazatban 2003-ban megindult eróziót megállítsa.
Lélektani hatások szerepe
Ahhoz, hogy az elmúlt évben felerősödött sertéstartás-csökkenési tendenciát megértsük, a gazdasági folyamatok mellett a lélektani vonatkozásokra is figyelemmel kell lenni. Természetesen ezek szerepe eltörpül a közvetlen pénzügyi-gazdasági hatások mellett, azonban olyan kritikus helyzetekben, amikor ökonómiai szempontból feltétlen döntéskényszerbe kerülnek a termelők, akkor a „fenntartás vagy felszámolás” dilemmájában a pszichikai tényezők szerepe felértékelődik. Véleményünk szerint elsősorban abban, hogy az egyéni termelők százezrei – kis túlzással ez megfelel a valóságnak, hiszen csaknem 182 ezer (volt) egyéni termelőről van szó – hagyták abba egy év alatt a sertéstartást, nem lebecsülendő a lelki tényezők szerepe. A bizonytalanság vagy biztonság érzése, az a meggyőződés, hogy a jövőben várhatóan kedvezően vagy kedvezőtlenül alakulnak a dolgok, billentik el egyik vagy másik irányba a végső döntést.
Ilyen szempontból a sertéstartás körüli általános „társadalmi közhangulat” – ha szabad ezzel a kifejezéssel élni – az elmúlt két évben nem volt biztató, pozitív kicsengésû. Szakmai tanácskozások sokaságán ugyanúgy az európai uniós csatlakozást követő sertéságazati veszélyekről, nehézségekről, nehezen teljesíthető követelményekről, kötelező előírásoknak való megfelelésről esett a legtöbb szó, mint az írott és elektronikus médiákban. Sertéstartó gazdák tömegeiben keltette mindez azt a meggyőződést, hogy ezek a feltételek teljesíthetetlenek, a jövőjük e téren perspektíva nélküli és a legcélszerûbb megoldás az állományuk felszámolása.
A sertéstartás jövedelmezősége
Pedig nagy többségüknél ez a döntés – gazdaságossági szempontból – nem minősíthető teljesen megalapozottnak. Az AKII 2003-ban publikált gazdaságossági elemzése, melyet a 4. táblázatban mutatunk be, azt jelzi, hogy az egyéni gazdaságokban is folyhat jövedelmező sertéstartás. A táblázat a sertéságazat egészének üzemtípus szerinti költség- és jövedelem-viszonyait mutatja be országos szinten mérvadónak tekinthető nagy adatbázisra alapozva.
Amint a számokból kitûnik, a két üzemtípus gazdaságossági mutatói eltérnek egymástól. A vizsgált négy év adatai az egyéni gazdaságok jobb versenypozíciójáról tanúskodnak. E termelői kör alacsonyabb önköltséggel állította elő a vágósertést és magasabb értékesítési árakat ért el, melyek hatására a fajlagos jövedelem is magasabb volt. A költségarányos jövedelmezőség színvonalát tekintve ugyancsak az egyéni gazdaságok előnye figyelhető meg.
Azonban feltétlenül meg kell ezzel kapcsolatban említeni, hogy a gazdaságok jövedelem- és jövedelmezőség-számításánál eltérés van a nagyüzemek és az egyéni gazdaságok között. Az egyéni gazdaságok jövedelme ugyanis zömében bruttó jövedelem, vagyis tartalmazza a gazda munkabérét és tevékenységének jövedelmét, míg a nagyüzemeknél a munkabér a költségek között szerepel. Mindez azonban nem kérdőjelezi meg az egyéni gazdaságok (kistermelők) sertéstartásának gazdaságos voltát kiegyensúlyozott gazdaságpolitikai viszonyok között, amilyenekre az EU-s csatlakozás után joggal számíthatunk. A kisebb gazdaságok, rugalmasságuknál fogva, képesek a költségek csökkentésére, a naturális mutatók javítására, s az értékesítés ésszerû integrációja esetén hosszú távon is a sertéságazat szereplői maradhatnak.
A közeljövő kilátásai
Az előzőekben leírtakból egyértelmûen kitûnik, hogy a jelenlegi helyzetben a hazai sertéstartás tekintetében nincs igazán értelme a címben megfogalmazott gondolatnak, azaz az ágazatban nincsenek „főbb tendenciák”. Szerencsés dolog volna, ha arról lehetne számot adni, hogy például amíg egyik területen esetleg visszafejlődés van, addig a másikon kedvező perspektívák nyílnak. Jelenleg azonban erről nem beszélhetünk. A statisztikai adatok és az ágazati „közhangulat” alapján egyértelmû, hogy a jelenlegi egyetlen főbb tendencia: az ágazat zsugorodása, további leépülése. Ennek mértékét megítélni, prognosztizálni azonban felettébb merész vállalkozás lenne, hiszen az előzőekben mutattuk ki, hogy a pénzügyi-gazdasági hatások mellett a lélektani tényezők szerepe sem elhanyagolható. Az azonban biztosnak tûnik, hogy az egyéni gazdaságokban tovább folytatódik a viszonylag gyors ütemû állomány-felszámolás, s a sertéstartó gazdasági társaságok termelése is csökkenni fog.
Ahhoz, hogy ez ne így legyen, az AKII felmérései alapján a sertéstelepeink rekonstrukciójára, fejlesztésére, a környezetvédelmi és állatjóléti feltételek megteremtésére évente legalább 24–25 milliárd Ft értékû beruházásra lenne szükség. Az ágazat jelenlegi és várható jövedelempozíciója miatt ezek megvalósítása saját üzemi forrásokból nem várható. Ezért jól szervezett támogatásra, nyugodt piaci körülményekre és tisztességes jövedelmet biztosító felvásárlási árra lenne szükség, mely megteremtené a most még hiányzó bizalmat. Mindezek esetleges hiányában – ahogy Ács és Gere (2005) fogalmaz – a magyar termelők nehezen fognak megfelelni az EU-n belüli fokozódó gazdasági versenynek.
Irodalmi hivatkozások:
Ács, P.–Gere, Zs.: HUNGAPIG táj. 2005. 3. 9., Dohy, J. és Wittmann, M.: MTA kiadvány. 1998. Bp., Hegedûs, F.–Schmidt, J.–Kiss, Gy.: MTA Strat. kutatások. 1998. Bp., Horn, P.: Acta Kap. Különszám. 2000. Kaposvár., Kiss, J.: MTA kiadvány. 1997. Bp., Nagy, F.: Óvári Tud. Nap. kiadványa. 2000., Tóth, P.: A sertés. 2005. 1. 4–11., Udovecz, G.: MTA kiadvány. 1997. Bp., Varga, Gy. (szerk.): MTA kiadvány. 1997. Bp.
A cikk szerzője: Dr. Csató László
