Ez egyrészt jó, mert felkelti az emberek érdeklődését, felelősségérzetét, netán cselekvőképességét is; másrészt a szenzációhajhászás, az eleve elrendelés a politikai és gazdasági érdekek csapdájába ejtenek bennünket.



A téma iránt érdeklődők számára sokkal inkább mértékadóak (mértéktartóbbak is) a szakközlemények és a tudományt népszerûsítő cikkek. Még akkor is így van ez, ha a kutatás a lehetséges klímaváltozásról és annak mozgatórugóiról – a kérdés bonyolultsága miatt – sok tekintetben ma még csak bizonytalan válaszokra képes. A gyakran nem kielégítő válaszok okai:

•  kozmikus hatások bonyolultsága,

• a globális és regionális következmények közötti eltérések különböző értelmezése,

• a mérési/értékelési módszerek korlátai,

• a múltbéli változásokat kiváltó tényezők többféle értelmezése,

• a kozmikus történések és a tudományos megismerés közötti időparadoxon,

• a földtörténeti korokból megismert klímaváltozások bizonytalan kivetíthetősége (extrapolálása) a jövőbe,

• szintézis hiánya a különböző tudományterületek között,

• változatos politikai és gazdasági érdekek stb.

Mi az, amire napjainkig a tudomány egyértelmû válaszokat adott? A tudatos emberi tevékenységet megelőző földtörténeti korokban „gyakran” voltak éghajlatváltozások. Ezek a Föld, a Hold, a Nap és bolygórendszerünk tömegvonzására, keringési sajátosságaira, kozmikus katasztrófákra (aszteroid és üstökös becsapódások), a kontinensek mozgására, tektonikus és vulkáni tevékenységekre vezethetők vissza.

Az éghajlatváltozások mindig a Föld hőháztartásában bekövetkező módosulásokkal indultak. A paleoklimatológia egyértelmûen igazolta azt is (jégminták és levegőzárványaik, fosszíliák alapján), hogy a felmelegedés és a légkör CO2-tartalma között mindig szoros, pozitív korreláció volt.



A több ezer éves mintákból tudjuk, hogy a klímaváltozások adott térségben egy emberöltőn belül is végbemehetnek és a fitoprodukción keresztül alakíthatják az élővilágot.



Az éghajlat legjellemzőbb tulajdonsága a változékonyság. Változásról akkor beszélünk, amikor egy kor szélsőértékei által képzett sáv ± tartományban tartósan irányt változtat.



Az írásbeliség kialakulásától a középkorig már bővebb ismereteink vannak a klíma és az időjárás változásairól, de ezek csak empírián alapulnak, többnyire az emberi létet negatívan befolyásoló eseményekre koncentrálódnak. A tudomány fejlődése a XVII. századtól már méréseken alapuló eredményekhez is vezetett. A napjainkig eltelt öt évszázad vizsgálatai egyértelmûvé tették, hogy a klímaváltozásokhoz az emberi tevékenység is hozzájárul. Az európai ipari forradalom kezdetén (1650–1700 között) a légkör CO2-tartalma 270–290 ppm volt, ami a XX. század közepére 300–320 ppm-re, az 1990–2000. közötti időszakra pedig már 360–380 ppm-re nőtt. Az elmúlt 150 évben ennél is jelentősebb mértékû a metán (CH4) légköri mennyiségének gyarapodása (150%) és az úgynevezett CFC-gázok (halogénezett szénhidrogének) kibocsátása. A sok nemzetközi megállapodás, értekezlet (pl.: Riói Nyilatkozat, 1992., Kiotói Jegyzőkönyv, 1997.), az ENSZ szervezetek jelentései (IPCC, WMO) ellenére glóbuszunk CO2-tartalma napjainkban is évi 1,3–1,5%-kal nő. A felsorolt gázok koncentrációjának növekedéséért jórészt az ember a felelős:

• fosszilis energián alapuló ipari termelés,

• szárazföldi, vízi és légi közlekedés,

• iparszerû mezőgazdálkodás,

• a Föld CO2-forgalmát szabályozó nö-vénytakaró megváltoztatása,

• a megapoliszok szmog (füstköd) termelése.

Miért veszélyes ezeknek a gázoknak koncentrációnövekedése? Milyen klímaváltozásokat indukálhatnak? Miért hívják ezeket a gázokat „üvegházhatásúaknak”? Vannak-e már jelei az éghajlat változásának? Lehet-e alkalmazkodni a változáshoz, módunkban áll-e esetleg védekezni? Ilyen és még sok-sok egyéb idevágó kérdés vár válaszra az emberi lét minden területén.



Mai ismereteink szerint a Föld átlaghőmérséklete 14,7–15,3 °C. Ha a légkör csupán N-ből és O2-ből, illetve elenyésző mennyiségû nemesgázból állna, akkor kb. 33 °C-kal lenne hidegebb, azaz az átlaghőmérséklet –18 °C körül alakulna. A különbség oka, hogy a levegőben jelentős mennyiségû vízgőz (H2O), CO2, CH4, CFC-gázok, ózon (O3), NO2, SO2 is található. Ezek egy része (N, O2, O3, H2O) visszatartja a napsugárzás élettanilag káros részét, míg mások (O3, H2O, CH4, CO2, CFC, SO2, NO2) a Föld felszínéről visszaverődő hősugárzás nagy részét nem engedik a világûrbe szökni, ezért a légkör úgy mûködik, mint egy üvegbúra. Innen ered az üvegházhatású gázok elnevezés is. Az általuk létrehozott egyensúlyi állapot azonban roppant törékeny. Ha a CO2, a CFC-gázok, a CH4, a NO2 vagy a SO2 tovább koncentrálódik (sajnos mennyiségük a jelenlegi önkéntes korlátozások mellett is évi 1,2–1,5%-kal nő), akkor kiszámítható, hogy 100 éven belül 500 ppm lesz belőlük a légkörben, ami 1,8–5,8 °C hőmérséklet-emelkedést okoz, ami a tudósok szerint az élővilágunkra visszafordíthatatlanul káros. A bajt tetőzi az ózon (O3) problémája. Az ózon nagy része 15–40 km-es magasságban található. Egyrészt visszaveri a napfény élővilágra káros sugárzását, másrészt nem engedi a Földről visszaverődő hőt a világûrbe jutni. Az O3 molekulákat sajnos a CFC-gázok (CFC-11, CFC-12) szétrombolják. A vékonyodó ózonréteg miatt az élővilágban gyakoribbá válik a mutáció, a káros sejtburjánzás. Az ózonpajzs vékonyodását már az 1950-es evékben megfigyelték, az elmúlt évtizedekben a sarki területek felett nemegyszer „ózonlyukat” is észleltek. Mindezek alapján a tudósok nagy része vallja, hogy az üvegházhatású gázok gyarapodása és a Föld átlaghőmérsékletének emelkedése között szoros összefüggés van. Nem hallgatható el azonban az sem, hogy vannak, akik a felmelegedés okait – az emberi tevékenységet meghaladóan – kozmikus hatásokkal, vulkáni tevékenységgel hozzák összefüggésbe. Való igaz, Földünk és a Naprendszer az ûrben „bolygó” mozgást végez. A Föld tengelyének dőlésszöge 40 000 évente 21,8–24,4° között változik (1°-os eltérés jégkorszakot idézhet elő), a tengely precessziója 23 000 éves ciklust mutat, a Föld ellipszis alakú pályája a Nap körül 100 000 évente megnő, 433 000 évente lecsökken, a Naprendszer 150 millió évente áthalad a Tejútrendszer csillagporból álló karjain stb. Az 1991. évi Pinatubo vulkánkitörés után pl. az ózonpajzs látványosan (mûholdfelvételeken jól kivehetően) elvékonyodott. Mivel az üvegházhatást fokozó gázok között a CO2 meghatározó, ezért mennyiségének változásait különleges figyelem kíséri. Izotópos vizsgálatokkal igyekeznek nyomon kísérni a CO2-mérleg alakulását. Egyértelmû, hogy a meleg tengerek, a trópusi őserdők, az éven át díszlő ősgyepek több CO2-t kötnek meg (fotoszintézis), mint amennyit kibocsátanak. Az egynyári-, áttelelő kultúrnövények is jelentős CO2-t építenek be szervezetükbe, azonban hasznosításukat követően – az ember/állat révén – a tárolt CO2 (és még a metán is) visszakerül a légtérbe. Akárhogyan is alakuljon az üvegházhatású gázok vizsgálata, az ember felelőssége, hogy tevékenységével légköri mennyiségüket ne növelje. De mekkora is az a CO2-koncentráció, ami még nem okoz visszafordíthatatlanul káros folyamatokat az élővilágban, elsődlegesen a növényvilágban? A tudósok többség úgy véli, hogy 2 °C hőmérséklet-emelkedésig a mérsékelt CO2-növekedés még fokozza a fitoprodukciót, de nagyobb melegedés esetén a több CO2 ellenére is csökken a Föld növényzetének hozama (ami tudvalévőleg az élet alapja). Sajnos a GCM-(Global Climate Model) vizsgálatok már 2050-re 1,5–4,5 °C hőmérséklet-emelkedést prognosztizálnak.

Milyen jelenségekre, mérésekre alapozva gondolják a tudósok, hogy a globális hőmérséklet-emelkedés indukálta klímaváltozás előtt állunk? Időszámításunk óta a XX. század volt a legmelegebb. 1861 óta az 1990-es évtized átlaghőmérséklete volt a legmagasabb. A XX. században a globális hőmérséklet-emelkedés 0,6 °C volt. 1850-től a légkör CO2-tartalma 30%-kal nőtt, a metáné pedig 151%-kal. A hőmérséklet-emelkedést Földünk „vészjelei” is mutatják. A XX. században 0,2 m-rel nőtt a tengerek vízszintje, ami, ha változatlan ütemben folytatódik, 2100-ra 0,8 m-es lesz. Ezzel kb. 5 millió km2 lakott parti sáv és sziget kerül víz alá. 1960-tól napjainkig az „örök jég- és hótakaró” területe több mint 10%-kal csökkent. Ezzel együtt jár az amúgy is csekély édesvízkészletünk fogyása, továbbá az üvegházhatást mérséklő hővisszaverődés csökkenése. Sokan a globális felmelegedés kísérőjelenségei közé sorolják az időjárási szélsőségek gyakoriságának növekedését, a mérsékelt övekben a csillagászati évszakok klimatikus anomáliáit is. A klimatikus szélsőségek megítélését azonban kellő kritikával kell kezelni. A mai kor embere, még a természethez közeli foglalkozást ûző is több időt tölt épített környezetben, mint elődei, ezért érzékenyebbé is vált. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy napjainkban azonnal értesülünk a világ bármely részén előforduló szélsőségekről.



Korántsem biztos, hogy a globális felmelegedés hasonló módon érinti a Föld különböző térségeit. A tudósok egy része feltételezi a nagy óceáni áramlatok (termohalin áramlatok) megváltozását. Szerintük pl. a Nyugat-Európát melegítő Golf-áramlat leállása sem kizárt. Ennek következtében pedig a térségben lehûlés következik be. Ezért aztán sokan úgy vélik, hogy az általános felmelegedésnek lesznek nyertesei és vesztesei is.



Földünk vészjelzései és a velük kapcsolatos mérések a tudósokat és a felelős nemzetközi szervezeteket arra sarkallták, hogy szcenáriókat (forgatókönyveket) dolgozzanak ki a lehetséges klímaváltozásokra és az arra adandó válaszokra. Ilyen kutatások az 1970-es évek óta hazánkban is folynak az MTA koordinálásával. 2003-tól pedig az MTA és a KvVM közösen indított klímaváltozással kapcsolatos programot VAHAVA elnevezéssel, amelyben az agrárium, az egészségügy, az ipar, a turisztika és a katasztrófavédelem jeles képviselői is részt vesznek. A kutatási projekt betûszava (VAHAVA) rövidített jelentése: Változás–Hatás–Válasz.



A következő számban a lehetséges klímaváltozás hazánkat érintő kérdéseivel foglalkozunk, különös tekintettel az agráriummal kapcsolatos véleményekre.

Felhasznált irodalom:



1. Bartholy, J. et. al (2004): A XX. században bekövetkezett és a XXI. századra várható éghajlati tendenciák Magyarország területére. „AGRO-21” füzetek. 2004. (33) „AGRO-21” Kutatási programiroda, Budapest

2. Domonkos, P. (2004): Éghajlat-előrejelzés 2005–2025 időszakra. „AGRO-21” Füzetek, 2004. (33) „AGRO-21” Kutatási Programiroda, Budapest

3. Glick, D. (2004): Földünk vészjelzései – Változó Föld.

National Geographic Magyarország 2 (9). pp. 38–67.

4. Hargitai, M. (2004): Jövőutazás.

National Geographic Magyarország 2 (11). pp. 112–116.

5. Hargitai, M.–Ladányi, L. (2004): Azért a víz az úr.

National Geographic Magyarország 2 (9). pp. 68–77.

6. Kovács, F. (2004): Az üvegházhatásért talán nem az ember a felelős.

Előadás a Mindentudás Egyetemén.

7. Ladányi, L. (2004): Újabb jégkorszak következik? Kisalföld, 2004. 03. 06.

8. Láng, I. (2003): Bevezető gondolatok „A globális klímaváltozással összefüggő hazai hatások és az arra adandó válaszok” c. MTA–KvVM közös kutatási projekthez. „AGRO-21” Füzetek, 2003. (31) „AGRO-21” Kutatási programiroda, Budapest

9. Mészáros, E. (2002): A környezettudomány alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest

10. Mika, J. (2003): Regionális éghajlati forgatókönyvek: Tények és kétségek. „AGRO-21” Füzetek, 2003. (32) „AGRO-21” Kutatási Programiroda, Budapest

11. Montaigne, F. (2004): Földünk vészjelzései 2.–Élővilág.

National Geographic Magyarország 2 (10). pp. 54–75.

12. Morell, V. (2004): Földünk vészjelzései 3. – Múlt és jövő.

National Geographic Magyarország 2 (11). pp. 94-111.

13. Varga–Haszonits et al. (2004): Az éghajlati változékonyság és az extrém jelenségek agroklimatológiai elemzése. Monocopy Kft., Mosonmagyaróvár

14. Vermes, L. (2004): Agroökológia és vízgazdálkodás. „AGRO-21” Füzetek. 2004. (37) „AGRO-21” Kutatási Programiroda, Budapest

A cikk szerzője: Dr. Petróczki Ferenc