Ezt itt és most részletesen megismételni szükségtelen. A témát nem nagy érdeklődés kísérné. Miért került akkor mégis ez a dolgozat az Agro Napló hasábjaira?
A magvak és termések terjedésének módjai valóban alapvető fontosságúak a gyomok térfoglalását illetően. Egyes gyomfajok azonban az azonos botanikai, biológiai terjedési módjuk ellenére is nagyon különböző gyorsasággal képesek a területhódításra. Más gyomok meg mindinkább visszahúzódnak, térfoglalásuk, illetve borításuk csökken. A gyomirtással foglalkozó szakembereket az első csoport tagjai érdeklik, hisz ezek okoznak kultúrnövényeinknél kártételükkel terméscsökkenést, védekezni kell ellenük.
Miért szaporodott el szántóföldjeinken olyan nagy mértékben a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a fehér libatop (Chenopodium album), a selyemmályva (Abutilon theophrasti), a parlagfû (Ambrosia artemisiifolia), a gyermekláncfû (Taraxacum officinale) stb.? Az egyformán áttelelő egyéves, azonos toktermésû és egyformán herbicidérzékeny konkoly és pipacs közül miért lett védett gyomnövény a konkoly (Agrostemma githago) és miért olyan tömeges a pipacs (Papaver rhoeas)? Miért lett özönnövény a magas aranyvessző (Solidago gigantea) és legfőbb allergénünk a parlagfû? Hova lett a búzavirág, az egynyári tisztesfû és a lángszínû hérics? Mindezek megértéséhez azért röviden tekintsük át a gyomok fontosabb szaporodásbiológiai jellemzőit.
A magprodukció
A gyomnövények gyors elterjedésének oka fajaik nagy – helyesebben óriási – maghozama. A magtermő képesség fajonként eltérő. Egy-egy példány maghozamát viszont környezeti feltételei határozzák meg. A fehér libatop például kapás kultúrákban tövenként húszezer magot is teremhet, míg gabonavetésekben a sûrû állománytól elsatnyulva csak 50–200 darabot. Ez majdnem minden gyomnövényfajra jellemző. A gyomnövények elleni védekezésnek éppen ezért egyik sarkalatos pontja, hogy a gyom a kultúrnövény állományában ne tudjon kiteljesedni, sok magot hozni. Ezért szükséges a termesztett növény állományát (sor- és tőtávolság, gyors fejlődésû fajták, megfelelő tápanyag-ellátottság stb.) a gyom rovására „igazítani”. Egyébként minden növényfajra, de különösen a gyomokra jellemző tulajdonság, hogy ha visszaszorulva kevesebb magot is terem, a kevés mag (termés) tökéletes fejlettségû (ezermagsúly) lesz. Ezzel is fennmaradását segíti, hisz a csírázáshoz, egyedfejlődéshez szükséges raktározott tápanyaga a fajra jellemző változatlan mennyiségû. Megfelelő környezetbe kerülve egyedei a talajok gyommagkészletét ismét gyarapíthatják. Ez a növények (gyomok) reproduktív stratégiája.
Egy-egy gyomnövény magvai, termései ha mind az anyanövény közelébe hullanának, a belőlük fejlődött növények fejlődésükben egymást akadályoznák. Ezért szükséges, hogy a termett nagy mennyiségû mag az a anyanövénytől minél távolabb kerüljön és szétszóródjék. Az elterjesztést szolgálják a növények legváltozatosabb mechanikai berendezései. Az elterjedéshez segítségül jön a szél, víz, állatok és – akarva nem akarva – az ember is.
A szél a különböző módon felnyíló termésekből kirázza a magokat és kisebb-nagyobb távolságra szállítja. A könnyebbek kerülnek a legmesszebbre. A szádorgó- (Orobanche) fajok szinte alig látható apró magvait a szél kilométerekre szállítja. A pipacs ennél nagyobb magvai is megtehetnek több kilométeres utat. A repítőkészülékkel ellátott magvak jutnak a legnagyobb távolságra. Ilyenek a fészekvirágzatúak családjába tartozó bóbitás termések (gyermekláncfû, mezei aszat, csorbókafajok, betyárkóró stb.). A szintén bóbitás, veszélyes selyemkóró (Asclepias syriaca) is igen nagy távolságra jut el. Egyes gyomok elszáradt kóróit a szél messzire görgeti és útközben szórja szét terméseit (homoki ballagófû – Salsola kali).
Az állatok szerepe is igen nagy a gyommagvak elterjesztésében. Sok gyommag az állatok bélcsatornáján emésztetlenül, sértetlenül halad át (disznóparéj-, libatop-, arankafajok). Ezek az istállótrágyába jutva terjednek. Az alom szalmába került gyommagvak is a trágyán keresztül fertőzik szántóföldjeinket.
A horgas tüskékkel és szigonyos szőrökkel rendelkező termések az állatok szőrébe kerülve jutnak el jelentős távolságra (tüskés ördögbocskor, ragadós galaj, subás farkasfog, átoktüske, ragadós muhar stb.). A vízi gyomok magvait a vízi madarak, a fagyöngy terméseit a léprigó terjeszti.
A víz szintén felelős a vízi gyomok (sásfélék) terjesztéséért, de a csapadékvíz is sok szárazföldi gyommagot terjeszt, illetve juttat el a folyók által lerakott iszapba.
Az önterjesztő berendezéssel ellátott növényeket dinamochor növényeknek nevezzük. Magterjesztésük szinte látványos. A mezei árvácska, egynyári szélfû, kutyatejfajok, a lednek- és bükkönyfajok stb. éréskor összeszáradó termésfala felpattanva, felpattanás után összecsavarodva szórják ki magvaikat legtöbbször néhány méteres távolságra.
Vegetatív szaporodás
A legnehezebben kiirtható gyomok nemcsak magvakkal, hanem vegetatív úton is képesek szaporodni. Ez a szaporodásmód történhet szárak legyökerezésével (hamvas szeder, tyukhúr), sarjgumókkal (salátaboglárka), sarjhagymákkal (bajuszos- és kígyóhagyma, gumós perje), indákkal (kúszó boglárka, indás pimpó, tarackos tippan), tarackokkal (tarackbúza, nád, csillagpázsit, mezei zsurló, fenyércirok, lómenta, vidra keserûfû) és tarackszerû gyökerekkel (apró szulák, mezei aszat, útszéli zsázsa, hamvas szeder).
Az élősködő növények közül a szárélősködő aranka- (Cuscuta) fajok vegetatív részekkel való terjedése is gyakori. Kloroplasztisz nélküli hajtásrészeiket elsősorban a legelő állatok és a mezőgazdasági gépek terjesztik.
A különböző módon elterjedt gyommagvak a termőtalajban nem csíráznak ki egyszerre. Kultúrnövényeink vetőmagjával szemben támasztott fő követelmény az, hogy azok vetés után gyorsan és egyenletesen csírázzanak. Minél régebben kultúrába vett valamely kultúrnövényünk, ezt a tulajdonságát annál nagyobb mértékben sikerült állandósítani (búza, kukorica, napraforgó stb.). Gyomnövényként nem is jöhetnek számításba, legfeljebb árvakeléseik gyomosítanak. A rövidebb ideje kultúrába fogott növények magvaiból (pl. somkóró, szarvaskerep, komlós lucerna, madárcsucsor) a talajban sok nem csírázó mag maradhat vissza. Később, más kultúrákban mint gyomok vannak jelen (pl. lucernában a somkóró). Ezeknek a növényeknek a termesztésbe vétele ugyanis minél később történt meg, annál közelebb állnak a „vadon termő” alakokhoz.
A természetes vegetációban található növények fajainak, illetve a gyomnövényeknek az a tulajdonsága, hogy nem csíráznak ki mind egyszerre, a leghatásosabb biztosítéka fajuk fennmaradásának. A hosszabb időszakra elosztott csírázás oka az, hogy az életképes, de nem csírázó (nyugvó) magvak csírázásgátlását a csírázást befolyásoló tényezők különböző ütemben oldják fel. Így az időben elhúzódó csírázással biztosított, hogy a növényfajok magvai közül mindig lesznek olyanok, amelyek kicsírázva, a kedvezőtlen vegetációs periódusok (hőség, fagy, szárazság) káros hatása alól mentesülve fejlődjenek ki és ismételten magot érleljenek. Szembetûnő módon tanúsítják ezt a szántóföldi gyomok. SCHERMANN (1930) szerint: „Kipusztíthatjuk onnan a gyomokat mind egy szálig, a következő esztendőben újból ott lesznek, mert a talajban maradt elfekvő magvak gondoskodnak utódaikról”. Miért nem csíráznak ki a gyommagvak mind egyszerre?
A gyommagvak csíranyugalma
A csíranyugalomnak számtalan befolyásoló tényezője van. Ezek két nagy csoportra oszthatók:
1.) Ha a csírázási feltételek (víz, hőmérséklet, levegő, fény vagy sötétség, egyéb tényezők) teljes vagy részleges hiánya okozza a nyugalmi állapotot, akkor külső feltételektől függő kényszernyugalomról beszélünk. A kedvezőtlen külső körülmények ha megszûnnek, a csírázás megindul.
2.) Gyomnövényeink magvainak legnagyobb része azonban akkor sem csírázik, ha egyébként a külső környezetben a csírázási feltételek biztosítottak. Ezek a magvak tehát nem a külső feltételek elégtelensége miatt kényszerültek nyugalomba, hanem csírázásgátlásukat maguknak a magvaknak (terméseknek) az anatómiai és fiziológiai sajátosságai okozzák. Ez a valódi magnyugalom.
A külső feltételek közül a víz hiánya alapvető, mert jelenléte nélkül a magvak nem csíráznak. Az életmûködések megindulásához a plazma hidratált, duzzadt állapota szükséges. A légszáraz magvak életképességüket hosszú ideig megtartják (l. magbank). Levegő (oxigén) hiánya a túl tömörödött talajban, vagy a talaj mélyebb rétegeiben gyakori. A talajban lévő sok víz (belvíz) is csökkenti az oxigén hozzáférhetőségét. A magvak gátlóanyagainak oxidálásához is levegő szükséges. Egyes gyomfajok magvai csírázásukkor a talaj szén-dioxid-tartalmára is eltérően reagálnak. A vadrepce (Sinapis arvensis) magvai például 7 cm-nél mélyebbről már nem csíráznak. A héla zab (Avena fatua) viszont a 15 cm-es mélységben lévő nagyobb szén-dioxid-tartalmat is elviseli. Az optimális csírázási hőmérséklet fajok szerint változó. A gabonafélék és gyomnövényeinek csírázási minimuma –5 és 0 °C között van, az optimum 20–25 °C . A kukoricánál ez 8–10 °C, illetve 32–35 °C. UJVÁROSI (1973) az egyéves növényeket (terofitonok) tulajdonképpen csírázási hőigényeik alapján osztotta fel a T1 (10–12 °C) , T2 (4–6 °C), T3 (5–10 °C, de csak tavasszal csíráznak) és T4 (18–22 °C) életformacsoportokra. Természetesen az egyéb életformába (hemikriptofitonok, geofitonok) tartozó gyomfajok magvai is eltérő hőmérsékletet igényelnek csírázásukhoz. A legtöbb gyommag csírázásánál a fény nem játszik fontos szerepet. Némely növény magja azonban csak a fény (disznóparéj, pásztortáska) vagy csak a sötétség (bársonyos árvacsalán, mézontó fû) bizonyos idejû hatására indul csírázásnak. A kosborfélék magvai csak akkor csíráznak, ha szinbionta gombák is jelen vannak. A szádorgók (Orobanche-fajok) magvai, ha nem érintkeznek gazdanövényeik gyökereivel, akkor csírázásképtelenek.
Valódi nyugalom vagy dormancia egyik csoportja az, amikor a maghéj vagy terméshéj sajátos felépítése okozza a csírázásgátlást. Mivel ezek a mag (termés) külső részei, oxigén típusú csírázásgátlásnak is nevezzük. Egyik esete az, amikor a maghéj (ill. termésfal) nemcsak a víz át nem eresztése miatt jelenthet akadályt, hanem mechanikailag is gátolja az embrió növekedését (pl. a Rosaceae család egyes nemzetségeinek belső terméshéja, endokarpiuma).
Ha a magnyugalmat kizárólag a maghéj víz-átnemeresztése (impermeabilitása) okozza , keményhéjúságról beszélünk. Az elnevezés abból ered, hogy a csíráztatóba helyezett, vagy a nedves talajban lévő magvak az egyébként optimális csírázási feltételek mellett nem csíráznak, meg sem duzzadnak, mintha csakugyan olyan „kemény” héjuk volna, hogy azon a víz nem tud áthatolni. A nem vízáteresztő magvakra használatos még a „kemény mag”, illetve a „keménymagvúság” kifejezés is, ami arra utal, hogy ezek a magvak nem is duzzadnak meg (puha magvak), hanem kemények maradnak. Ilyen keményhéjú, ill. keménymagvú gyomok: somkóró-fajok, tövises iglice, lucernafajok, tarlóhere, apró szulák, sövényszulák, arankafajok, varjúmák, selyemmályva stb. A keményhéjú gyommagvak impermeabilitása szántóföldben talajtényezők (homokszemcsék okozta szkarifikáció, fagyhatás, talajmûvelés stb.) hatására fokozatosan megszûnik és az ilyen magvak vízfelvétel után csírázásnak indulnak.
A fiziológiai magnyugalom oka lehet az embrió éretlensége (pl. salátaboglárka, mocsári gólyahír). A embrió fejlődéséhez általában az alacsony hőmérséklet (5 °C) a kedvező. Igen gyakori jelenség, hogy a magvak egyes részei (embrió, terméshéj, maghéj) csírázásgátló anyagokat tartalmaznak, vagy egyéb endogén anyagcsereakadályok (fényigény, hûtés iránti igény) okozzák a csírázás gátlását. Összetett nyugalom esetén a morfológiai és fiziológiai tényezők együttesen okozzák a dormanciát.
Indukált vagy másodlagos magnyugalom általában akkor jön létre, ha a gyommagvak egy bizonyos ideig kedvezőtlen környezeti feltételek közé kerülnek. A szerbtövis (Xanthium) termések például 27 °C felett az oxigénellátás egyidejû csökkenésével nyugalomba kerülnek. A túlszárítás vagy túlszáradás is másodlagos nyugalmat indukálhat (pl. Brassicaceae-keresztesek családja).
Bármilyen tényező is okozza a gyommagvak (termések) nyugalmi állapotát, ez a biztosíték arra, hogy az elszórt, elsodródott magvak területfoglalásukkal biztosítsák tartós megtelepedésüket. Ez az időben elhúzódó csírázás egyúttal növeli a talajok életképes gyommagtartalékát (magbank). A gyomnövények maghozamából és ezek magnyugalmából adódik, hogy a talajokban szükségszerûen akkumulálódnak és egy bizonyos tartalék alakul ki az életképesekből, amelyek kedvező feltételek között kicsírázhatnak. Ezt az egységnyi területre számított gyommennyiséget nevezzük potenciális gyomosodásnak.
A potenciális gyomosodás KROPÁÈ (1966) szerint Csehszlovákiában 100 és 800 millió között ingadozik hektáronként. Hazai talajainkban BENCZE (1954) négy kultúra talajának 0–10 cm-es rétegében 1 négyzetméteren 32 681 db, a 10–20 cm-es rétegben 30 353 db, összesen 63 034 db gyommagot talált. Ez egy hektárra vetítve a talaj 0–20 cm-es rétegében 630 millió 340 ezer darabot jelent.
A gyommagvak életképessége a talajban
Az óriási életképes gyommagtartalék évekre, évtizedekre biztosítja a fajok megjelenését még akkor is, ha jelentős hányaduk pusztul el a változó ökológiai körülmények és a különböző agrotechnikai behatások következtében. A talajokban lévő gyommagvak életképességének hossza fajonként igen változó. Nagy részük 5–20 évig, míg egy bizonyos hányaduk 20, sőt 50 év múlva is életképes. Számtalan vizsgálati eredményből megállapítható, hogy a fajok kisebb része veszti el életképességét 3–5 év alatt. Egyes fajok magvai viszont a talajban életképességüket 50–100 évig is megtarthatják. Átlagosan tehát a talajokban lévő gyommagvak 20–30 évig őrizhetik meg életképességüket, természetesen csak az összes bizonyos százalékában. Ebből következik, hogy ha a talajok gyommagtartaléka 20–30 évig nem pótlódna, akkor a legtöbb gyomfaj az adott szántóföldről eltûnne és csak a túlélők maradnának meg, de ezek is csak bizonyos évekig. Ezzel szemben köztudott, hogy a talajok gyommagkészlete évről évre pótlódik, tehát nincs remény arra, hogy a gyomnövényzet egy adott szántóterületről, vagy bármilyen más mûvelésû területről eltûnne. Változások azonban mégis bekövetkezhetnek. Ennek oka az ún. intenzív növénytermesztés.
Az intenzív növénytermesztés hatása
Az intenzív növénytermesztés (kiváló fajták, vetőmag, géprendszerek, herbicidhasználat, trágyázás stb.) hatására bizonyos gyomfajok térfoglalása csökken vagy el is tûnik, míg más, versenyképesebb vagy herbicidrezisztens gyomok felszaporodnak. A gyommagtartalékok mennyiségi visszapótlását illetően tehát a fajok között eltérések lesznek. Így a gyomflóra összetételében is lassú változások következnek be. Ennek következménye, hogy ma már mintegy 30–40 gyomfaj alig található meg szántóföldjeinken (védett gyomok), míg más fajok nagyon elszaporodtak, ill. szaporodóban vannak (pl. az özönnövények).
Az életképes gyommagtartalék kimerülésére jó példa egyik gazdaságunk „mintaértékû” monokultúrás kukoricatermesztése. Mintegy 30 éves monokultúrás kukoricatermesztés következtében csak az ún. kukorica-gyomirtószereknek ellenálló gyomfajok maradtak meg, más fajok gyommagtartalékai kimerültek. Ezeket a fajokat ugyanis a monokultúra „hatása” évről évre elpusztította. A gyomflóraváltozást az igazolta, hogy 30 év után a kukorica helyére vetett őszi búzában csak a tipikus kapás-gyomok jelentek meg, a gabonagyomok viszont eltûntek. A vetésváltás hatására természetesen a gabonagyomok újból felszaporodhatnak. Ez azonban csak akkor és olyan gyorsan következhet be, ha az illető termesztési tájon bőséges a búzagyomok fajszáma, ahonnét magvaik terjedése következtében az eredeti gyomflóra tud regenerálódni. Ha az eltûnt fajok másutt is hiányoznak, vagy csak kis egyedszámban vannak jelen és ezek csírázásbiológiai jellemzői sem kedvezőek a faj fennmaradása szempontjából, akkor végleges kiszorulásuk következhet be.
Miért tûnt el a konkoly?
Hova lett búzavetéseink klasszikus gyomnövénye, a konkoly (Agrostemma githago) és miért olyan sok ma is a pipacs (Papaver rhoeas)? Az elő-
zőekben elmondottak is-meretében ez megmagyarázható. Nézzük a két gyom fontosabb biológiai jellemzőit az 1. táblázaton.
A konkolymagvaknak nincs nyugalmi állapota. A gabonatermesztés (búza) kezdete óta annyira alkalmazkodott a kultúrnövény egyedfejlődéséhez, hogy később egyedei már más kultúrákban, vagy a természetes flóra fajai között nem is tudtak kifejlődni. Magvai méretüket tekintve is hasonlítottak a búza szemterméséhez. A vetőmagban így szinte állandó „útitárs” volt. Nem volt a fajnak szüksége arra, hogy a talajokban elfekvő magvaival állandósítsa jelenlétét, hisz a kultúrnövénnyel együtt került elvetésre. Kisebb maghozama is biztosította évről évre a búza állományában való megjelenését. Ott fejlődtek ki nagyobb maghozamú példányai, ahol a ritkább állományú búza nagyobb életteret biztosított számára. Ez leginkább a kézi búzavetés miatt következett be. Az egyre nagyobb színvonalú búzatermesztés következtében a konkoly életfeltételei szûkültek.
Megoldódott a búza vetőmagtételeinek gépi tisztítása (triőrözés), a korszerû vetőgépekkel történő vetés homogén állományfejlődést biztosított. Így a konkoly-tövek kisebb tenyészterülete csak kevés konkolymag kifejlődésének adott lehetőséget. Az intenzív fejlődésû búzafajták között egyébként sem tudott a létfeltételekért versenyre kelni. Ráadásul megmaradt példányait a herbicidek biztosan elpusztították. Ezért lett ma már hivatalosan is védett gyomnövényünk. Érdekes, hogy a ritkán előforduló konkolyt ma már még szakembereink közül is csak kevesen ismerik fel és így ritkán kap megkülönböztetett „státust” a gyomirtást illetően. Sokan nem tudják azt sem, hogy a bibliai konkoly nem az Agrostemma githago, hanem a konkolyperje (Lolium temulentum) volt.
A pipacs óriási maghozamú gyomnövény. Nagy tőleveleivel képes elnyomni a bokrosodó búzatöveket. Talajba jutott magvai hosszú évekig életképesek maradnak, rezerválódnak. Igaz, hogy ez is herbicidérzékeny, de amikor a vegyszeres kezelés elmarad, elfekvő magvai csírázása nyomán szinte lángtengerré alakítják búzatábláinkat. Bármilyen más gyomfaj terjedésének vagy visszaszorulásának okára is a fenti példa alapján kaphatunk választ. Nem szóltunk azonban még egy napjainkban aktuális témáról, a globális klímaváltozásnak a gyomok terjedését befolyásoló hatásáról.
A klímaváltozás hatása a hazai gyomnövényzetre
A klímaváltozás mezőgazdaságot befolyásoló hatását a szakirodalom alapján elemezve a legtöbben azt prognosztizálják, hogy a legnagyobb változások a gyomnövényzetet illetően várhatók. Leggyakoribb az az elképzelés, hogy a globális felmelegedés hatására hazánkban a melegebb igényû gyomfajok szaporodnak el, illetve az ilyen igényû fajokkal (mediterrán elemek) fog gyarapodni a hazai gyomflóra.
A gyombiológiai kutatásokban élenjáró hazai agráregyetemek (Mosonmagyaróvár, Budapest) és két németországi kutatóintézet (ZALF, Müncheberg; FAL, GFF, Braunschweig) szakemberei – korábbi vizsgálataikra támaszkodva – határozták el, hogy a klímaváltozás gyomnövényzetre gyakorolt hatását közös kutatómunka keretében vizsgálják. Ahhoz, hogy a várható hatásokat prognosztizálni lehessen, szélességi fokonként eltérő, ún. horizontális felvételezések szükségessége rajzolódott ki. Ennek egyik mintaterülete a Szigetköz, amely a magyarországi gyomnövényzet összetételét regisztrálja, ill. reprezentálja. Az európai vizsgálati helyeket közel azonos típusú, 1,5 °C-os évi átlaghőmérséklet-különbségû helyeken jelöltük ki (2. táblázat).
Minden felvételezési ponton gabonafélék vetéseiben (őszi búza és őszi árpa, ritkán tavaszi árpa) és első éves parlagon felvételeztünk, amit mindig négy fő végzett. Mindenütt külön értékeltük az intenzív és extenzív mûvelésû kultúrák gyomviszonyait.
Felvételezett adataink alapján megállapítottuk, hogy a melegebb igényû gyomfajok felszaporodása csak részben következhet be. A változásokat ugyanis nemcsak az átlaghőmérséklet emelkedése fogja meghatározni. A gyomflóraváltozást három alapvető tényező fogja befolyásolni: 1.) Milyen jellegû a hazánkat érintő klímaváltozás? 2.) A nagyobb meleg igényû gyomfajoknak milyen egyéb szaporodásbiológiai jellemzői vannak? 3.) Milyen a növénytermesztés színvonala?
Klimatológusaink szerint valóban regisztrálható egy kisebb méretû átlaghőmérséklet-emelkedés, de ez a melegebb nyári hetek, hónapok és a szinte változatlan téli átlaghőmérséklet adataiból tevődik össze. Egyértelmû, hogy az utóbbi 50, ill. 100 évben nőtt a szélsőséges időjárású évek száma. Egyre több a szélsőségesen száraz, meleg nyár.
Ez azt jelenti, hogy ezekben az években a nagyobb hőigényû, szárazságtûrőbb fajok borítása emelkedhet a termesztett növényállományok hozamát csökkentve. Ezek a fajok nagyobb része a pázsitfû-félék (Poaceae), a fészkes-virágzatúak (Asteraceae), a disznóparéjfélék (Amar-anthaceae) és a libatopfélék (Chenopodiaceae) családjába tartozik. Felvételezéseink szerint Európában – és hazánkban is – száraz éghajlati viszonyok között a tarackbúza (Agropyron repens), a parlagfû (Ambrosia artemisiifolia), a nagy széltippan (Apera spica-venti), a mezei aszat (Cirsium arvense) és az apró szulák (Convolvulus arvensis) mutattak nagyobb előfordulású gyakoriságot. Egyértelmû, hogy ezekben az években nőhet a C4-es fotoszintézis típusú gyomfajok borítása, kártétele.
Az áttelelő egyéves fajok (T1- és T2-es életformacsoport) borítása az átlaghőmérséklet emelkedésével növekedni fog. Új áttelelő mediterrán fajok megtelepedését viszont a hazai erősebb téli fagyok akadályozhatják. A melegebb mediterráneumban a gyomok legnagyobb része áttelelő egyéves. A téli enyhe hónapok számtalan gyomnövényfaj fejlődésének kedveznek. A nagy nyári hőség, ill. szárazság miatt itt nyári gyomok (T4-es fajok) nem találhatók. Ebben az évben nincs is vegetáló kultúrnövény, kivéve az öntözött területeket vagy az olajfaültetvényeket. Példaként említem, hogy új mediterrán származású jövevényünk, a fehér kányazsázsa (Diplotaxis erucoides) kivétel. Ez a 20–25 éve hazánkba került áttelelő növényfaj azért tud egyre nagyobb területeken megtelepedni, mert – a többi mediterrán származású gabonagyomunkhoz (árvacsalánfajok, konkoly, mezei árvácska, pipacs) hasonlóan – a nagy téli hideget is elviseli. (Egyébként kiváló mézelő, kora tavaszi és késő őszi méhlegelő jó kiegészítője lehet.) Természetesen más alkalmazkodó fajok betelepedése, illetve elterjedése is elképzelhető.
A melegebb klímát kedvelő fajok Közép-Európában elsőként az erősen zavart termőhelyi viszonyok (szeméttelepek) között fognak megjelenni. Kultúrnövényeink vetéseiben csak olyan mértékben fognak teret hódítani, ill. károsítani, amennyire ezt a növénytermesztés színvonala lehetővé teszi. A gyomnövényzet mennyiségi változásait (gyomborítás) a kultúrnövények versenyképessége (kompeticiója) is befolyásolja. A 2. táblázat adatai igazolják, hogy például az intenzív mûvelésû gabonavetésekben Európa minden felvételezési körzetében lényegesen kevesebb a gyomosító fajok száma és ezek borítása, illetve gyakoriságuk is kisebb, mint az extenzív mûvelésû területeken. A gyomnövények a növénytermesztés kezdetével egy időben, a termesztett növények életfeltételeihez alkalmazkodva jelentek meg. A modern növénytermesztés ezeket a fajokat „gyomszabályozással” vissza is tudja szorítani.
A parlagfû (Ambrosia artemisiifolia) a felmelegedés miatt lett tömeges (özönnövény) hazánkban?
Ez a rendkívül kellemetlen, allergiát okozó gyomnövény Észak-Amerikából került Európába különböző mezőgazdaságitermény-szállítmányokkal. Magyarországon már 1888-ban megjelent, de igazán csak 1920 után kezdett a Dunántúlon elszaporodni. Rohamos invázióját a második világháború utáni időszakokból írják le, amikor a mezőgazdasági termékek szállításának útvonalai mentén terjedt el. Ma már hazánk valamennyi fontosabb termesztett növénykultúrájában előfordul, de a legtöbb gondot a kapáskultúrákban (napraforgó) okozza.
Gyors terjedésére jellemző, hogy országos átlagborításával 1950-ben még csak a 21. helyen állt, míg 1997-re már az első helyre került. Az utolsó tíz évben továbbterjedése robbanásszerû volt. Mi ennek az oka?
Hőigénye valóban nagy, ami országos viszonylatban befolyásolhatta terjedési sebességét. Nagy maghozamát a 26/32 °C alternáló hőmérséklet biztosítja, ami hazai viszonyok között gyakori. Mély gyökérzetével a szélsőségesen száraz talajokban is kiválóan megél. A nagy nyári szárazabb periódusokat is sikerrel átvészeli. Ha ismét rátekintünk az 1. táblázatra, akkor a gyomok terjedését elősegítő biológiai tulajdonságok szinte mindegyikével rendelkezik. Terméshozama 3–4 ezer növényegyedenként. Az Egyesült Államokban is háromezer az átlagos termésszám. Terméseik a talajban sokáig életképesek ma-radnak. Kísérletekkel bizonyították, hogy a talajok mélyebb rétegeiben lévők 30–40 év után is kicsíráznak. A talajfelszínre kerülők (parlagokon) is csak 4–5 év után veszítik el csírázóképességüket. Így óriási magtartalékai képződnek a talajokban.
Termései természetes körülmények között legfeljebb a szél segítségével terjednek néhány méteres távolságra. Legnagyobb jelentősége az ember általi terjesztésnek van. Leginkább fertőzött vetőmaggal, mezőgazdasági gépekkel (kombájn) és egyéb jármûvekkel hurcolódik szét. A vele táplálkozó madarak is terjesztik és kis termésfogaival az állatok szőrébe is tapadhat.
A parlagfû a bolygatott, nyílt élőhelyek növénye. Ahol üres talajfelszín képződik (parlagok, építkezések, földmunkák), azonnal elszaporodik. Állandóan ott van jelen, ahol a termőtalaj rendszeresen bolygatott, mûvelt. Nagy fényigénye miatt a magasabb növésû termesztett növények állományainak általában a szélén tömeges, mert zárt társulásokban az árnyékolás növekedését gátolja. Másutt összefüggő állományokat alkot. Nem mûvelt tarlóban is igen nagy térfoglalással lehet jelen.
Allelopátiás hatása is kiemelkedő. Érdekes, hogy ahol először jelenik meg, rendkívül nagy versenyképességével (erős kompetíciós erejû) a környezetében lévő fajokat elnyomja.
A gyomirtószerekre ugyan érzékeny, de már kiszelektálódtak karbamid- és triazin-rezisztens típusai is. Mivel kelése folyamatos, a későbbi, ún. utánkelések a herbicidek hatásait kikerülik.
A fent elmondottakból látszik, hogy a parlagfû rohamos terjedésének oka a viszonylag magasabb hazai klíma és a pipacshoz hasonló szaporodásbiológiai jellemzői. Miért nincs akkor ugyanilyen tömeges állománya a melegebb klímájú mediterrán területeken (Olaszország, Spanyolország)? A válasz: intenzív növénytermesztés, stabil tulajdonviszonyok. Itt kihangsúlyoznám az utóbbi jellemzőt, mert ennek köszönhető, hogy ezekben az országokban a legfertőzöttebb táblaszéleket kaszálással, gyomlálással állandóan tisztán tartják.
Meggyőződésem, hogy a parlagfû visszaszorításának másik legfontosabb akadályozó tényezője az is, hogy sokan vannak nálunk olyanok, akik ezt a gyomfajt – sajnos – nem ismerik fel. Ez azért nagy hiba, mert a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok szerint országunkban mintegy egymillióra tehető a kisebb-nagyobb földtulajdonnal (telkek, kiskertek, kis- és nagygazdaságok) rendelkezők száma.
A cikk szerzője: Dr. Czimber Gyula – Glemnitz
