A takarmányadagok készítése, optimalizálása során alapvetően a szilázzsal ki nem elégített szükségletekre, a megfelelő minőség hiányából eredő problémákra keresünk alternatívát. Ez a hiány határozza meg a felhasznált abrak mennyiségét, arányát, a vásárolt takarmányféleségek, takarmány-kiegészítők mennyiségét. A növekvő abrak hányad költségnövelő és az állati szervezetre destabilizáló hatású, a vásárolt takarmányok (tömegtakarmány, abrak) fokozott pénzmozgást stimulálnak, a takarmány előállítási költsége helyett a piaci értéket emelik be a gazdálkodásba.

A minőség viszonylagos, a felhasználó által támasztott elvárásoknak megfelelő terméket nevezzük minőséginek. Esetünkben ezek az elvárások a szilázst fogyasztó tehenek igényeivel esnek egybe, amit, az ökonómiai tényezőket is figyelembe véve az állattenyésztő és takarmányozási szakemberek fogalmaznak meg. Ezek alapján a minőségi szilázs biztosítja a bendő optimális mûködését, a bendőmikrobák fermentációs tevékenységéhez megfelelő mennyiségû és minőségû táplálóanyagokat szolgáltat, jó értékesülésével csökkenti a tej előállítási költségeit. Számszerûsítve az ideális szilázs 33-38% szárazanyagtartalmú (A kissé magasabb jobban kezelhető, mint az alacsonyabb!), 4,0 pH-jú vagy ez alatti,  6,5 MJ vagy efeletti laktációs nettó energiájú, 62-66%-os. nyersrost emészthetőségû.

Az előállított szilázs minősége egy éves időszakra alapvetően meghatározza a termelt tej minőségét és mennyiségét, a takarmányozás költségét.

A szilázs minősége komplex folyamatsor eredménye, melynek kezdő pontja a vezetői elhatározás. A gazdasági döntéssel a gazdálkodó felvállalja, hogy tejtermeléssel szeretne nyereséghez jutni. Mivel a genom kihasználásához leghatékonyabb környezeti tényező a takarmány, ebben a döntési pillanatban fel kell vállalnia a jó minőségû tömegtakarmány előállítását is. Például nem elégedhet meg a silányabb takarmánykukoricák silóvá minősítésével, vagy a hibrid előállítás melléktermékének, az apasoroknak a besilózásával.

A folyamatsor meghatározó lépése a fajtaválasztás.

A silókukorica fajták jellemzői:

- dús levélzetû, magas növény Þ nagy zöldtömeg- és szárazanyag- hozam

- jó szemtermő képességû, a szilázs alapanyag 40-50%-a szem Þ nagy energiatartalom

- zöldszáron érő, vegetatív típusú, betakarítás viaszéréskor, 30-35%-os szárazanyag-tartalom mellett Þ optimális táplálóanyag-tartalom

- növényi betegségekkel szemben ellenálló (pl. fuzarium, üszög),   rezisztens Þ minimális mikotoxin hatás

- magas tőszámmal, sûrû vetéssel termeszthető, korán vethető és korán kelő, jó hőhasznosító Þ versenyképes a többi szántóföldi kultúrával

- jó szárazságtûrő, de gyenge vízleadó képességû, ezért betakarítása hosszabb időre kihúzható Þ biztonságos takarmány-előállítás, egységes kazal minőség

- ízletes, nagy táplálóanyag-tartalmú, jó emészthetőségû Þ hozamnövelő, gazdaságos

A megfelelő fajtákból fajtasort (FAO szám szerinti) kell kialakítani, ami a szükséges tömeg betakarítása alatt folyamatosan az optimális silózási minőséget biztosítja. Például a 800-as létszámú tehenészeteknek 5 fajtából javasolják a sor összeállítását. A silókukoricának nemesített fajtákat előnyben kell részesíteni, mert ezeknél a nagyobb energiatartalomra, a jobb emészthetőségre, a sûrûbb vetés okozta problémák ellensúlyozására törekedtek.

Az silókukorica termesztés alapjait a csalamádé előállítás adta, de napjainkra a szemes kukorica előállításhoz közelít. Az agrotechnikai jellemzői alapján a növényünk a szemes kukoricánál igényesebb, a sûrûbb vetés, tőszám és a nagy hozam (nagy zöldtömeg és magas érettségû szem) miatt jó tápanyagellátást igényel. Azonban gyakran nem a legjobb (kevés tápanyag, táblánként több talajtípus) táblákra kerülnek, és a vetésforgó hiányában az ebből eredő termésbiztonságot veszélyeztető tényezőknek is jobban ki vannak téve. A vetési időket célszerû 20-25 napos szakaszra széthúzni. Megfelelő technológiák esetében 15-46 t/ha hozam érhető el.

A szilázskészítés feladata, hogy a betakarított silókukorica jól hasznosítható formában, sokat megőrizzen a táplálóanyag-tartalmából. Ennek során ügyelni kell a kritikus pontokra: a betakarítás idejének megválasztására, a növények aprítottsága, a megfelelő légtelenítésre, tömörítésre, az adalékanyagok „józan” alkalmazására, a gyors kazalzárásra és a kazal szakszerû letakarására.

A betakarítás időzítésénél cél a nagy hozam. A szár és a levél zölden való betakarításánál a nagy táplálóanyag-tartalom és a jó emészthetőség, a szemek esetében a nagyobb energiatartalmat biztosító érettség az iránymutató. A optimális vegetációs szakasz és táplálóanyag-tartalom a legjobb fajtáknál akár 10-14 napig is tartható, de az utóbbi években a hőségnapok hatására ez jóval lerövidült. Az elhúzódó betakarítás egyenetlenné teszi a szilázs kazlon belüli minőségét, ami alapvetően a folyamatosan változó érettségi állapotnak, szárazanyag- és szemtartalomnak a hatásával magyarázható. A gyomos táblákról származó kukorica közé bekeveredő gyom csökkenti a szilázs értékét, a kazal egyes részeiben kedvezőtlen irányba tereli az erjedés folyamatát, és potenciális ”biológiai bombát” képez. A gyom magvak jelentős része megőrzi csírázó képességét az erjedési és emésztési folyamatok hatása után is; a későbbiekben a jobb földek szerves trágyás tápanyag visszapótlása során azok gyomosítását is megoldjuk.

A kukoricát az érő növény ellenállásától függetlenül azonos szecskahosszra (3-4 mm), szemaprítottságra kell vágni. Ez a szecskázó szerkezet folyamatos karbantartásával, állításokkal érhető el. A kukorica emészthetőségét nagymértékben javíthatjuk, ha az emészthetetlen rosttartalmú részekből, a magas lignintartalmú szárból minél nagyobb részt hagyunk a szántón. A takarmányozási ajánlásokban a szokásos 20 cm-es helyett ezért inkább a 40 cm-es tarlót javasolják.

A beérkező napi mennyiség akkor ideális, ha jól letaposható. A taposásra a legnagyobb súlyú traktorokat (pl. Rába-Steiger) használjuk első-hátsó tolólappal, nehezékekkel (pl. gyûrûshenger). A napi beszállításokat követően még legalább 2-4 órát tapostatjuk a szecskát.

A taposásos módszer alapján a 2 beton fallal rendelkező áthajtós siló a legkedvezőbb. Ott, ahol ennek kiépítésére nincs mód, vagy csak kevesebb mennyiséget készítenek a korszerû megoldásokból a fóliatömlős (AG-BAG) ajánlható. Ebben az esetben az alapanyag a levegőtől gyorsan elzáródik, hamarabb bekövetkezik a tejsavbaktériumok számára kedvező környezeti pH, nincs felületi és szélveszteség, kisebb a szárazanyag veszteség.

A silózáskor célszerû a segédanyagok (pl. tejsavbaktérium kultúrák) alkalmazása, mert meggyorsítják, és optimális irányba terelik a növény erjedését, illetve kitároláskor stabilabban tartott szilázs minőséget eredményeznek. Azonban fontos megjegyezni, a segédanyagok használatával nem fedhetők el az alapanyag gyengeségei, az előállítás mûveletének hiányosságai. Megfelelő, a homogén eloszlást megközelítő kijuttatás hiányában a tartósító használata nem javasolt.

A kazlat leállás nélkül, folyamatosan kell készíteni, a befejezéskor azonnal takarni kell. A növénytermesztésnek a búza aratásával azonos súllyal kell kezelni a szilázskészítést. A letakarásra vastag fekete fóliát kell alkalmazni, amit teljesen vagy részlegesen kis szalmabálákkal lehet lefogatni. Az egyéb letakarási módok nagyobb takarmányveszteséggel járnak (szalmás lefedés), vagy szennyezhetik a takarmányt (földes, gabonavetéses módszerek).

A szilázsban megőrzött növényi táplálóanyagokkal, a tárolás felügyeletével, a veszteség megelőző kitárolással, az optimalizált takarmányadagon és az állomány ismeretén alapuló takarmányozási technológiával a tenyésztő gazdálkodik.

A cikk szerzője: Molnár Ernő