A 2003-as év bebizonyította, hogy nem mondhat le a gazdálkodó az agrotechnika nyújtotta lehetőségekről, annál is inkább, mivel hasonló szélsőségek megjelenésére a jövőben is számítani kell. Az éghajlatkutatók körében is vitatott, hogy a klíma átalakulásának vagyunk-e tanúi, vagy pedig egy átmeneti időszak részesei vagyunk. Az azonban tény, hogy kontinentális éghajlati viszonyaink között egyre nagyobb valószínûséggel kell számítani túlzott csapadékbőségre (belvíz) és tartós aszály megjelenésére egyaránt.

Az aszálynak három típusa van, amelyek hatásaiban némileg eltérőek. Légköri aszály esetén a talajban van elegendő növény számára hasznosítható nedvesség, azonban a gyökéren keresztüli vízfelvétel nem tud lépést tartani a forró levegő miatt intenzíven párologtató levélfelület vízleadásával. Nyári napokon gyakran előforduló jelenség, a kultúrnövény aszálytûrése révén többnyire károsodásmentesen képes átvészelni ezt az időszakot. A fiziológiai aszály a gyökérzóna és az ún. transzspirációs (párologtató) zóna közötti nagy hőmérséklet különbség miatt, a gyökér vízfelvételi zavara következtében lép fel. Az aszály legkárosabb formája a talajaszály, amikor a talaj nedvességtartalma a holtvíz szintjéig süllyed, vagyis nem lesz elegendő víz a növény ellátására. Ha ez az állapot nem szûnik meg rövid időn belül (pl. öntözéssel, csapadékkal) a növény elhal.

A tartós szárazság elleni védekezésnek számos módszere van. Az öntözés elsősorban intenzív kultúrában lehet gazdaságos. Magyarországon jelenleg a teljes szántóterület 3-4 %-a öntözhető, ami várhatóan a közeljövőben sem fog jelentősen módosulni. Az öntözőberendezések létesítésének és fenntartásának költsége a legtöbb szántóföldi növény termesztésénél nem teszi lehetővé a gazdaságos üzemeltetést. Aktuális gond továbbá, hogy akkor lenne a legnagyobb szükség öntözővízre, amikor a felszíni vagy felszín alatti vízkészletek is megcsappannak a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt. Országos méretekben tehát az öntözés hosszú távon nem jelenthet megoldást az aszály elleni védelemben, hanem előtérbe kell helyezni az agrotechnika és a biológiai alapok nyújtotta lehetőségeket.

A helyes fajta megválasztása az időjárás szélsőségei elleni megelőző védekezés egyik leghatékonyabb és legolcsóbb formája. A hazai nemesítői munka egyik fontos feladata aszálytûrő fajták előállítása. Az OMMI fajtakísérletek eredményei jó támpontot adnak az adott térségben és talajtípuson alkalmazható legkiválóbb fajtákról.

A kedvező tápanyag-ellátottságú talajban fejlődő növény sokkal inkább ellenáll az időjárás szélsőségeinek. Kutatási és gyakorlati eredmények egyaránt azt mutatják, hogy a kedvező és kedvezőtlen ellátottságú talajokon megjelenő terméskülönbségek aszályos évjáratokban sokkal nagyobbak, mint átlagos, kedvező csapadék-ellátottságú években. Nagyon fontos lenne tehát, hogy ahol szükséges javítsuk a talajok tápelemtartalmát. A rendszerváltás előtti folyamatos mûtrágyakijuttatásnak köszönhetően káliummal és foszforral többnyire közepesen, illetve jól ellátottak a talajok, azonban a nitrogéntartalmú mûtrágyák rendszeres kijuttatása elengedhetetlen a biztos termés eléréséhez.

Az aszály elleni megelőző védekezési módszerek közül a legtöbb lehetőség az okszerû talajmûvelésben rejlik. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a talajmûvelés csak abban az esetben lehet víztakarékos, nedvesség veszteséget csökkentő, eredménye a növényi produktumban közvetlenül megjelenő, ha folyamatosan, hosszú évek kitartó, tudatos munkájára épül. Jelen cikkben ezeket a legfontosabb technológiai elemeket mutatjuk be.

A talaj kedvező fizikai állapota (szerkezetes, tömör zárórétegtől mentes) a kedvezőtlen időjárási jelenségek mérséklésében alapvető fontosságú. Hazai talajainkban még ma is gyakori probléma a tömör réteg kialakulása a nagy menetszám, a rendszeres azonos mélységû szántás és tárcsás mûvelés következtében. Tömör záróréteg jelenléte nem csak belvíz kialakulását segíti elő, de az aszályhatást is fokozza. A talaj vízáteresztő képességét ugyanis ebben az esetben a felszín és a tömör réteg közötti szelvény vastagsága határozza meg. Minél vékonyabb ez a réteg, annál nagyobb az esélye aszályhatás kialakulásának. A fel- és altalaj közötti zavartalan kapcsolat hiányában a nedvesség nem tud a mélyebb rétegekben elraktározódni, hanem visszakerül a légtérbe a párolgás révén.

A tömör záróréteg megszüntetésének és megelőzésének számos módszere közül legfontosabbak a vetésforgó alkalmazása, talajlazító növények (pl. mustár, olajretek) termesztése, a mûvelés mélységének váltakoztatása és az időnkénti talajlazítás. A lazítás mélységét a tömör réteg elhelyezkedése határozza meg. Mindig ügyelni kell arra, hogy a mûvelet után a fel- és altalaj között kedvező kapcsolat alakuljon ki. Ezért elengedhetetlen a lazítás mélységének megválasztása előtt a tömör záróréteg elhelyezkedésének feltárása. Mûszeres vizsgálattal (penetrométerrel) lehetőség van arra, hogy akár 70-80 cm mélységig bemérjük a talajellenállást, amiből következtetni lehet a tömör réteg jelenlétére, és az esetleges lazító mûvelet szükségességének elbírálására. Talajtípustól, nedvességtartalomtól függően akkor beszélhetünk károsan tömör rétegről, ha a penetrométerrel mért talajellenállás meghaladja a 3-3,5 MPa értéket. Mûszeres vizsgálat hiányában jó megoldás lehet a talajállapot megítélésére az ún. ásópróba is. Ezzel a módszerrel két ásó segítségével tégla formát hasítunk ki a talajból, amely közvetlenül alkalmas nem csak a fizikai, hanem a biológiai talajállapot elbírálására 30-40 cm mélységig. A tömör réteg, amely többnyire e tartományon belül helyezkedik el, lemezes szerkezetû, általában kagylósan törő, hasábos szerkezetû, és a biológiai tevékenység jeleit elvétve mutatja (földigiliszta járatok nem találhatók benne).

A talajlazítás helyes mélységének megválasztásához a hazai mezőgazdasági gyakorlatban kevéssé alkalmazott mind a mûszeres vizsgálat, mind az ásópróba. Javasolt azonban az elvégzésük, mert a leghatékonyabb és leginkább költségkímélő eljárás csak a talajállapot pontos ismeretében választható meg. Eredményes lazítás csak száraz talajon végezhető, ezért erre a munkamûveletre a nyári hónapok a legmegfelelőbbek.

A tarlóhántás a nyári betakarítású növények tarlóján végzett sekély, legfeljebb 10-15 cm mély talajmunkát jelenti. Az aszály káros hatásainak mérsékléséhez elengedhetetlen a végrehajtása, azonban ez csak abban az esetben érvényes, ha a szabályait betartják. A nyár elején, nyár közepén lekerülő növények betakarítása nagyrészt az aszályra hajló, csapadékhiányos időszakra esik, ezért az őszi alapmûvelés elvégzéséig a fedetlenül maradt talaj kiszáradásának megakadályozása fontos feladat. A hántott réteg talaját úgynevezett késleltetett vízleadás jellemzi. A tarlóhántás (sekély talajmunka) önmagában a párolgást növelő, ezért a felületet hengerrel minden esetben le kell zárni, és ilyen módon kialakított kettős szigetelő réteggel (nem mûvelt talajréteg a lazító mûvelés alatt, illetve a felszíni tömörítés) a nedvességveszteség csökkenése érhető el. A sekélyen hántott tarló, amelyre a tarlómaradványok részleges bekeverése és felületen maradása egyaránt jellemző, átlagosan 8-36 %-kal kevesebb nedvességet veszít, mint a rögös vagy nyitottan hagyott tarló. Emiatt a tarlóhántás a nedvességtakarékos termesztési technológiák egyik legfontosabb elemének tekinthető. Sajnos Magyarországon az utóbbi években a takarékoskodás kényszere sok gazdálkodót késztetett arra, hogy kihagyja mûvelési rendszeréből a tarlóhántást, amely azonban az alapmûvelés energiaigényét növelheti meg azon túl, hogy a talajbeéredés folyamata nem indul meg. Abban az esetben lehet indokolt a tarlóhántás elhagyása, ha a nyári időszakban elegendő csapadék éri a talajt, illetve talajvédelmi célból például deflációra hajlamos homoktalajon.

A tarlóhántás elvégzésére a talaj kötöttségétől függően bármely sekélyen lazító és porhanyító eszköz (tárcsa, ásóborona, kultivátor, talajmaró) alkalmas. Az elmunkálást lehetőleg egy menetben végezzük a hántással, a kisebb taposás és a költségkímélés miatt. Erre a célra gyûrûs-, pálcás hengert, fogast, stb. szerelnek a hántó eszközhöz. A hazai gyakorlat kedveli a tárcsát, azonban kíméletesebb a kultivátorral vagy ásóboronával végzett munka. Sajnos még ma is gyakori, hogy egyes területeken ekével végzik a tarlóhántást. Mivel azonban a növényi maradványokat teljesen aláforgatja, túlzott mértékben bolygat, kerüljük tarlómunka céljára történő alkalmazását.

A tarlóhántás fentiekben leírt kedvező hatásai csak abban az esetben jutnak kifejezésre, ha néhány fontos szabályt betartunk.

·        A tarlóhántást lehetőleg a betakarítást követően azonnal végezzünk el. A talaj ún. beárnyékolási érettsége (a felső talajréteg nyirkos állapotban van) lehetővé teszi, hogy jó minőségû talajmunkát kapjunk.

·        Száraz évjáratokban a hántás mellőzése, késői vagy rossz minőségû elvégzése (túl mély, túl rögös) rontja az őszi vetésû növények alapozó mûvelésének esélyeit.

·        Lejtős területeken jobb, ha a talajt nem zárjuk le, a durva, érdes felszín alkalmasabb az eróziós és deflációs károk mérséklésére.

·        Túlzottan nedves talajt ne hántsunk, mert ez további talajszerkezet romlást vetít előre. Kivételt jelent a laza homoktalaj.

Fontos a fokozatos mélyítés elvének betartása. Az egymás után azonos mélységû talajmunka rontja a mûvelés minőségét, növeli a mûvelőtalp vastagságát.

Alapmûvelés és aszály

Az alapmûvelés a talajmûvelés rendszerében a legmélyebb talajmunkát jelenti, ezért különösen ügyelni kell arra, hogy a lehető legkevesebb nedvesség veszteséggel járjon. A leggyakrabban ekével végzik. A szántást a szakirodalom és a köztudat általában a leginkább nedvességpazarló eljárásként tartja számon. Ez a megállapítás azokra az esetekre érvényes, amikor nem a megfelelő időben és módon végzik el. A szakszerû forgatásos mûvelés száraz időszakban szintén lehet víztakarékos, ha a felszínét rögtön a mûvelet után lehetőleg azonos menetben elmunkálják. Az 1. ábra gödöllői termőhelyen végzett nedvességtartalom vizsgálatok eredményeit mutatja csapadékos, átlagos és aszályos évjáratban. A talajmûvelés nedvességtartalomra gyakorolt hatása száraz időszakban mutatkozik meg. Legkisebb vízvesztéssel a forgatásos és a lazítással kombinált szántás, illetve tárcsázás járt. A tárcsázás és a direktvetés után ugyanakkor aszályos évjáratban jelentősen fokozódott a párologtatás. A direktvetésben a felszíni növényi maradványok sem tudták ellensúlyozni az aszályt. A direktvetés ilyen időjárási körülmények között csak abban az esetben tudja mérsékelni a szárazság kedvezőtlen hatásait, ha a betakarítás után sekély tarlóhántást végeznek.

Az aszály szempontjából a szántás számos veszélyt is magában hordoz. Elsősorban takarékossági szempontok miatt számos gazdálkodó hagyja el a nyári betakarítású növények tarlóján a hántást, és július végén, augusztusban 20-25 cm mélyen felszántja azt. A nyári szántás azonban rendkívül kockázatos, kiszárítja a talajt (nem indul meg a biológiai feltáródás, a szerves anyag lebomlásából keletkező szén-dioxid akadálytalanul távozhat a légkörbe), különösen abban az esetben, ha nem történik azonnali elmunkálás. E munkamûvelet jelentőségét hangsúlyozza az a vizsgálat, amelyet a Szent István Egyetemen végeztünk 2003-ban. Nyári hőségnapon különböző módon mûveltük a talajt, majd három nap múlva mértük a nedvességvesztés arányát a kiindulási állapothoz képest a felső bolygatott talajrétegben. Szántás után több mint 40 % volt a veszteség, azonban 20 % alá csökkent, ha ugyanabban a menetben elmunkálást végeztünk. (Szerencsére a mûvelőeszköz-gyártó cégek kínálatában csaknem mindenhol megtalálható az egymenetes elmunkálás lehetősége.) Ezzel megegyező arányban csökkent a nedvesség kultivátoros mûvelés után, míg a tárcsázás 25-30 % nedvességveszteséggel járt. Az elmunkálás nélküli szántással megegyezett a direktvetés (bolygatatlan felszín a betakarítás után) vízvesztése, ami a betakarítás utáni sekély tarlóhántás jelentőségét igazolja.

A talajmûvelés valamennyi munkamûveletének tehát a nedvességgazdálkodást szem előtt kell tartania, mert hosszú távon sokkal hatékonyabban mérsékelhetőek az aszálykárok olyan termőhelyen, amelyen a megelőző években is a víztakarékosság figyelembevételével avatkoztak a talaj állapotába.

Szervesanyag-gazdálkodás

A szerves anyag (élő és élettelen egyaránt) a talaj egyik legértékesebb alkotóeleme. Kedvezően befolyásolja a mûvelhetőség talajnedvesség tartományát, vagyis a talajmûvelés kevésbé kitett az időjárási körülményeknek. A talaj szerves anyag tartalma hordképesebbé teszi a talajt, a taposással szemben ellenállóbbá válik, megnöveli a lazítás tartamhatását. Tapasztalataink szerint szerves anyagban szegény talajon a lazítás hatása egy évre csökkenhet. A szerves anyagban gazdag talaj ellenállóbb lesz a szárazsággal szemben, több nedvesség hosszútávú raktározására képes.

Hazai termőhelyeink szerves anyag tartalma az elmúlt évtizedek intenzív mûvelésének következtében jelentősen csökkent. Az egész országra kiterjedő vizsgálati eredmények nem állnak rendelkezésre, azonban a térségszintû mérések 25-30 %-os csökkenést mutatnak. Talajkímélő mûvelési módszerekkel a szerves anyag veszteség megállítható, hosszútávon sikeresen növelhető. Kerülni kell a tarló- és szalmaégetést, a betakarítással egymenetes szalmaaprítással a növényi maradványok jól előkészíthetők a későbbi talajmunkákhoz. A növényi részek bedolgozásához tárcsa helyett javasolt a csillagkerekes elmunkálóval felszerelt kultivátor, amely a talajt kíméletesebben mûveli, egyenletesebb szalmabedolgozást tesz lehetővé. A mulcshagyó mûvelés és technológia (a talaj felszíne vetés után is részben növényi maradványokkal fedett) csökkenti a nedvességveszteséget, a termőhely kevésbé lesz kitéve az időjárás viszontagságainak, egyúttal hozzájárul a stabilabb, tartósabb talajszerkezet kialakulásához, és végsősoron a biztos termésmennyiséghez.

1. ábra. A talajnedvesség-tartalom alakulása az 50 cm-es talajrétegben átlagos, aszályos és csapadékos évjáratban (Gödöllő)

Jelmagyarázat: D = Direktvetés; T = Tárcsázás (16-20 cm); SZ = Szántás (22-25 cm); L+T = Lazítás (35-40 cm) + Tárcsázás (16-20 cm); L + SZ = Lazítás (35-40 cm) + Szántás (22-25 cm)

A cikk szerzője: Dr. Gyuricza Csaba