A sikeres növénytermelés alapfeltétele a szakszerû, ökolnómiai és ökológiai szempontokat egyaránt figyelembe vevő tápanyag ellátás. A különböző trágyázási szaktanácsadási rendszerek a mérleg elvén alapulnak. Egyfelől feltételezik a tervezett termésszint eléréséhez szükséges tápanyagok mennyiségének, másfelől pedig a talaj tápanyagszolgáltató képességének ismeretét. A kettő különbözete adja meg azt a tápanyag hiányt, amit trágyázással kell pótolnunk.



A talaj tápanyagszolgáltató képessége függ a talaj összes tápanyag tartalmától, az azt alkotó vegyületek kémiai összetételétől, a talajban lejátszódó egyensúlyi folyamatoktól, a talaj mikrobiológiai tevékenységétől, valamint a növények gyökerének tápanyagfeltáró képességétől. Az összes tápanyagtartalom mellett tehát a felvehető tápanyagtartalom ismeretére is szükség van. A gyakorlatban ennek megállapítása az adott tápanyagadag-számítási rendszer által előírt módszerekkel, többnyire meghatározott pH-jú híg sav vagy sóoldatokkal történik.



A talaj tápanyagtartalmát laboratóriumi talajvizsgálattal állapíthatjuk meg. A 49/2001. (IV. 3.) Kormányrendelet alapján a „jó mezőgazdasági gyakorlat” szabályai szerint mûtrágyát csak talajvizsgálatra alapozott számítások alapján lehet felhasználni. A rendelet értelmében a talajvizsgálatokat szántókon legalább 5 évente, gyepek esetében pedig 10 évente kell elvégezni.



A különböző mûtrágyázási irányelvek a terméseredményeket meghatározó egyéb talajtulajdonságokat általában a talajok genetikus osztályozási rendszerére (csernozjom, barna erdő-, réti, öntés, szikes, stb. talajok) épülő termőhelyi kategóriák bevezetésével, illetve a fizikai talajféleség (homok, homokos vályog, vályog, agyagos vályog, agyag), kötöttség, kémhatás és mészállapot alapján veszik figyelembe. Ezek a kategóriarendszerek a genetikai osztályozás mellett - kisebb nagyobb súllyal - a talajok víz- és tápanyaggazdálkodási tulajdonságaira támaszkodnak és lehetővé teszik a hazai agrokémiai kutatás és gyakorlat tápanyag-vizsgálati eredményeinek általános értelmezhetőségét, valamint összehasonlíthatóságát.



A trágyázási szaktanácsadási rendszerek irányelveinek számos, többnyire gyakorlati és környezeti elvárással kell összhangban lenni. A termőhelyi és gazdasági körülmények változása egyaránt maga után vonhatja ezeknek az irányelveknek a felülbírálatát, az új körülményekhez való adaptálását.



A szakszerû tápanyaggazdálkodási rendszereknek összhangban kell lenniük a vetésforgó, illetve a vetésváltás rendszerével, ami egyúttal a talajmûvelés rendszerével való harmonizációt is jelenti.



A vetésforgó, vetésváltás, monokultúra kérdéskör régóta vita tárgya a szakemberek körében. Érvek midegyik rendszer mellet és ellen egyaránt hozhatók. A gyakorlatban a termőhelyi adottságok mellett azonban főképp a piaci kereslet határozza meg a vetésszerkezetet. Szabadföldön végzett agrotechnikai kísérletek eredményeiből ismert viszont, hogy a tápanyagellátás termésre, illetve talajtermékenységre gyakorolt hatását nagymértékben befolyásolhatja a termesztett növények aránya és sorrendje, mivel ezek által gazdálkodhatunk a talaj víz- és tápanyagkészletével, valamint egyben az ásványi és szerves trágyával kijuttatott tápanyagok hasznosulását is szabályozhatjuk. Ugyanaz a termésszint ugyanis különböző növényi sorrendek alkalmazásával, különböző mennyiségû tápanyag-adagolással is elérhető. Az előnytelen növényi sorrend "kompenzálására" kiadott tápanyagmennyiség azonban nem épül be a növénybe, a későbbi hasznosulás bizonytalan, ezért komoly a környezetszennyezés veszélye. Ésszerû vetésváltással és a vetésforgós szemlélet alkalmazásával tehát, amellett, hogy kisebb ráfordítással érhetünk el nagy terméseket, egyúttal csökkenthetjük a környezet terhelését, biztosítva ezzel talajaink termékenységének hosszú távú fenntarthatóságát.



A növényi sorrend hatása általában nagyobb az alacsony tápanyagellátási színvonalon és fordítva, kisebb a magasabb tápanyagadagok alkalmazása esetén. Ezért is érthető, hogy a vetésforgó jelentősége az ipari ráfordításokkal (kifejezetten mûtrágyával) bőven bánó termelési rendszereknél kisebb volt, vagy alig volt jelentősége, míg alacsony mûtrágyázási színvonalon felértékelődik.



A jelenlegi gazdasági körülmények között a '70-es és '80-as évekre jellemző évenkénti intenzív tápanyag visszapótlási gyakorlattól eltérően - aminek célja a talaj tápanyaggal való feltöltése és többnyire maximális termésszintek elérése volt - napjainkban a tápanyaggazdálkodás rendszerének célja inkább a növények tápanyagokkal szembeni sajátos igényeit és a tápelemszolgáltatást befolyásoló talajtulajdonságokat nagyobb súllyal figyelembe véve optimális termésszintek elérése.



A mûtrágyák alkalmazásakor figyelembe kell venni, hogy egyes tápelemek a talajban kevésbé mozgékonyak, ezért jól raktározódnak, míg mások a talajviszonyok, vagy biodinamikájuk sajátosságai miatt könnyen mozognak, kimosódhatnak. Az előbbiek miatt bizonyos tápelemekből (foszfor, kálium) bizonyos talajféleségeken (középkötött, kötött) ezért több évre előre nagyobb mennyiségeket is kijuttathatunk, míg másokból (pl. nitrogénből) csakis annyit, amennyi a következő, illetve az adott évben tervezett terméshez szükséges.



A nitrogéntől eltérő módon, a foszfor és a kálium mozgása nem jelentős a talajban, aminek több oka van. A talaj szélsőséges kémhatása elsősorban a foszfor felvételét rontja, mivel savas közegben nő a fémionok koncentrációja és oldhatatlan alumínium- illetve vas-foszfátok keletkeznek, lúgos körülmények között pedig nehezen oldható, vagy oldhatatlan kalcium-foszfátok képződnek. (kémiai adszorpció). A talajkolloidok felületén is rövidebb-hosszabb ideig adszorbeálódhat mindkét tápelem, a kálium pedig bizonyos agyagásványok rétegrácsai közé is be tud épülni, ami időszakosan szintén gátolja felvehetőségét.



A talajokban a foszfor szerves és szervetlen kötésben fordul elő. A szerves alakban jelenlévő foszfor az összes foszfornak ásványi talajokon 40-60 %-a, humuszban gazdag talajokon több mint 60 %-a. A foszfortartalom függ az anyakőzet minőségétől, bomlási fokától, vagyis a talajok mechanikai összetételétől és humusztartalmától. Így a humuszban igen szegény, könnyû mechanikai összetételû talajok foszfortartalma csekély.



A talaj összes kálium tartalma a legtöbb esetben meghaladja a foszfor és a nitrogén mennyiségét. A legtöbb kálium a kötött, agyagos talajokban van, mert főképp az agyagrészecskékben található.



A káliummûtrágyák nyersanyagai a káliumtartalmú ásványok, ezért a kálium mellett gyakran egyéb kísérőelemeket is tartalmazhatnak. Hazánkban a kálium-klorid tartalmú kálisók felhasználása a legnagyobb volumenû. A 40, 50 valamint 60 %-os kálisó összetételében ugyancsak nem a koncentráció az egyetlen különbség. A 40 %-os kálisó ugyanis mintegy 21 %-ban tartalmaz még NaCl-ot is, ami a nátrium igényes növények számára kedvező, ugyanakkor elősegíti a talaj szikesedését. A kénsavas kálium előállítása ipari vegyi folyamatot igényel, ezért rendszerint drágább mint a kálisó. Elsősorban a klórra érzékeny növények (pl. dohány, komló, bogyósok, burgonya) mûtrágyája. A kálium-magnézium sók kálium tartalma ugyan kisebb (26-30 %), de 10-15 % magnézium-szulfátot is tartalmaznak, ezért olyan termőhelyeken, ahol a magnéziumhiány könnyen előfordulhat (pl. laza szerkezetû homoktalajokon) alkalmazásuk kedvező hatású.



A foszfor és kálium mûtrágyák kijuttatásának módját és idejét az határozza meg, hogy - különösen a foszfor esetében - az oldhatóság, a szemcseméret, a talajtípus, kémhatás, stb. függvényében gyorsan megkötődnek, így ugyanazon a helyen maradnak, ahová kerültek. Ezért kell a talaj azon rétegeibe vinnünk ezeket a tápanyagokat, ahol a gyökérzet zöme elhelyezkedik, és ahol a talajnedvesség is állandóbb, mivel a növények így könnyebben hozzájutnak ezekhez a tápanyagokhoz. A talajban ily módon alaptrágyaként történő elhelyezésük az őszi mélymûveléssel oldható meg.



Az őszi kijuttatás a kálium-klorid tartalmú mûtrágyák kijuttatása esetében azért is előnyös, mivel a téli csapadék hatására a nemkívánatos kloridionok tavaszra kimosódnak a talajból. A vályog és agyagtalajokban a kálium stabilan kötődik, homoktalajokon és a csapadékos vidékek laza talajain, ahol a kálium kilúgozódás előfordulhat, a tavaszi kálium mûtrágyázás és talajba dolgozás is megengedhető. Ez esetben is figyelemmel kell lenni a fiatal növények klorid érzékenységére.



Az árunövény termesztéssel jelentős mennyiségû tápelem kerül ki az üzemi körforgásból, ezért ezek mennyiségét pótolni kell. Mivel a foszfor és a kálium mozgása nem jelentős a talajban (csupán az alacsony szervesanyag tartalmú laza homok talajokon kell kismértékû kálium kimosódással számolni) és a felvehető valamint a nem felvehető formák között dinamikus egyensúly áll fenn, a jó ellátottsági szint fenntartására kell törekedni.



Foszforral és káliummal ezért nem szükséges minden évben trágyázni, hanem - különösen kötöttebb talajokon - több évre előre periodikusan is kijuttathatjuk (feltöltő trágyázás) a foszfor (gabonák), illetve kálium (kukorica, cukorrépa, burgonya, rostnövények, repce, stb.) igényes növények előtt mélymûveléssel a talajba dolgozva. Ily módon a periodikus trágyázás és mélymûvelés rendszere összhangba állítható és úgy illeszthető be a vetésváltás rendszerébe, hogy az egyben a mûtrágyák legjobb hasznosulását és a gépi munkák számának csökkentését is eredményezze.



A vetés előtti alaptrágyázáson kívül kis adagú foszfor és kálium startertrágyakénti lokális elhelyezése is javasolható, amennyiben a vetőgép alkalmas ennek elvégzésére. A sávos elhelyezés csökkenti a mûtrágyák és a talaj érintkezési felületét, ezáltal a hatóanyagok lekötődését. A fiatal, még fejletlen gyökérzettel rendelkező kultúrnövények így kellő mennyiségû tápanyaghoz jutnak, ami különösen a foszfor esetében igen nagy jelentőségû. A növények foszfor igényének ugyanis két maximuma van: a fejlődés kezdeti szakasza és a virágzás-megtermékenyülés ideje. Az előbbit vízben oldható mûtrágya lokális elhelyezésével az utóbbit alaptrágyázással fedezhetjük. A kifejlett növényegyedek szerteágazó gyökérzetükkel, nagy térfogatú talajt behálózva gyökérsavtermelésük által - közepes, vagy jó ellátottságot feltételezve - már kellő mennyiségû gyengesav-oldható foszfort képesek kioldani és felvenni a talajból.



Lokálisan elsősorban gabonaféléknél a sorba, vagy a sor mellé és alá 4-5 cm-re a vetéssel egy időben arra alkalmas vetőgéppel helyezhetjük el a mûtrágyákat kis mennyiségben (5-20 kg P2O5 ha-onként). Kálium startertrágya alkalmazása különösen nagy kálium fixációra hajlamos talajokon javasolható.



A tápanyagellátás, talajmûvelés és vetésváltás összehangolt rendszerének természetesen fontos eleme az elővetemények hatásának figyelembe vétele, ami korrekciós tényezőként egyaránt növelheti (pl. a növénymaradványok tág C/N aránya), illetve csökkentheti (pl. pillangós virágúak N kötése, szármaradványok K tartalma, istállótrágyázott elővetemény, stb.) a kijuttatandó hatóanyag mennyiségeket.



A fenti szempontok érvényesítésével és a trágyaszerek helyes megválasztásával elérhetjük, hogy a növénytáplálás hatékonyságának növelésével a költségek csökkenése mellett a környezet terhelését is csökkenteni tudjuk, megfeleve egyben a mai kor elvárásainak.



Dr. Tóth Zoltán

Veszprémi Egyetem

Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar Keszthely

Földmûveléstani Tanszék