Az emelkedő életszínvonal következtében azonban nő az állati termékek aránya a humán diétán belül. A humán táplálkozási szerkezet súlypontjának akár csak részleges átrendeződése növényi élelmiszerekből állati termékekre azt jelenti, hogy sokkal több növényi termék kell egy-egy ember ellátásához, mert az állati eredetű élelmiszerek megtermelése 4–10-szeres növényi biomassza-felhasználással jár a transzformációs veszteségek miatt (Horn, 2008). Amennyiben az egy családra eső éves GDP 1000 dollár alatt van gyakorlatilag állati terméket nem, vagy alig fogyaszt a lakosság, kivéve azokat az eseteket, amikor vadászat vagy halászat révén hozzájut az ember. Az 1. táblázat az állati eredetű élelmiszerek arányának növekedését mutatja be az emberi táplálkozásban annak függvényében, hogy az egy főre eső GDP hogyan változik. Az adatokból kitűnik, hogy a 9000–10000 dollár egy főre eső éves GDP eléréséig növekvő állati termék fogyasztással számolhatunk, e fölött azonban a fogyasztás illetve az arány érdemben nem nő tovább. Az inkább a magasabb értékű, sok esetben luxus termékek irányába tolódik el, ez azonban nem jelent érdemi arányeltolódást illetve mennyiségi növekményt (1. táblázat).

Azt, hogy várhatóan milyen mértékben fog nőni a fejlett és fejlődő világ hús- és tejfogyasztása 2050-ig, mutatják a 2. táblázat adatai.

A fejlődő országok húsfogyasztása előreláthatólag több mint 2,3-szorosára, tejfogyasztása 2,6-szeresére nő. A hús- és tejtermelés együttes növekménye 552 millió tonnát tesz majd ki. Ehhez képest eltörpül a fejlett országokban várható alig 20% feletti hús- és 10%-os tejfogyasztási növekmény, ami összesen
54 millió tonnát, a fejlődőknek várhatóan alig 10%-át teszi ki.

Figyelembe véve az állati termékek iránti növekvő keresletet és prognosztizálhatóan ezt az igényt fedezni hivatott termelés-felfutást, számításokat végeztek arra vonatkozóan, hogy a növényi termékek mennyiségét illetően (takarmány) mekkora igények fognak jelentkezni. A jelenlegi igény növényi termékekből mintegy 2800 millió tonna.

Felmérték azt is, hogy a várható népességnövekedés által generált szükséglet mekkora növényi terméktöbbletet igényel majd, továbbá a jelenleg tervezett bioenergia-termelési célok mekkora növényi alapanyag-mennyiséget fognak lekötni. A számításokat 2030-ig terjedő időszakra végezték el (3. táblázat).

A 3. táblázatban összefoglaltak világosan rávilágítanak arra, hogy már 15 éven belül több mint 60%-kal (1700 millió tonna) kellene növelni a főbb növényi termékek termelését annak érdekében, hogy döntően a fejlődő országok növekvő népességét el lehessen látni élelmiszerrel, és a gyorsan fejlődő országok számára szükséges állati termék többlet-előállításához elegendő takarmány álljon rendelkezésre. Ez a jövőkép önmagában egy új második „zöld forradalom” szükségességét indokolja.

A „második zöld forradalom” sokkal komplexebb interdiszciplináris megoldásokat követel majd, mint az első 1950–2000 közötti. Alapjaiban érinteni fogja a növényi biomassza és állati termék előállítás termékpályáinak minden fázisát és peremfeltételeit. Új innovációs hullám nélkül nem lesz esély a sikerre. Világszerte nagyon számottevő, pótlólagos tőkebefektetésekre lesz szükség, a szellemi erőforrások érdemi bővítése mellett.

Az egyes állattenyésztési ágazatok fajlagos erőforrás-igénye és komplex környezetterhelő hatása

Az utóbbi évtizedben több nagyszabású kutatási program tűzte ki célul azt, hogy a különböző állattenyésztési ágazatok egységnyi termékre vetítve mekkora erőforrásigényűek (pl. energiafelhasználás, termőföldlekötés) és milyen a környezetterhelés különböző paramétereket véve figyelembe (pl. üvegházhatású gáztermelés CO₂ egyenértékben, eutrofizációs potenciál PO₄ egyenértékben, légkörsavanyító hatás SO₂ egyenértékben, növényvédőszer-felhasználás területegységenként).

A kérdés megválaszolására az egyik legelső és legátfogóbb – ma már klasszikusnak tekintetett – nagy analízist az Egyesült Királyságban végezték (Williams és mtsai, 2006). A legfontosabb adatokat a 4. táblázat mutatja, amelyben a baromfihús-, a tojás-, a sertéshús-, a marhahús-, a tej- és a juhhús-előállítás erőforrás-felhasználását és környezetterhelő hatásait mutatja egységnyi összehasonlítható termékmennyiségre vetítve. A 4. táblázatban összefoglalt fajlagos adatok 1 tonna hús, 20 ezer tojás és 10 m3 tej előállítására vonatkoznak a reális összehasonlíthatóság érdekében, figyelembe véve a hús, a tojás és a tej naturális beltartalmi értékét az emberi táplálkozásban betöltött szerepük szerint. Világosan kitűnik, hogy a szapora állatfajok egyértelműen kedvező pozíciókat foglalnak el mind az energiafelhasználásban, mind az üvegházhatású gázkibocsátásban, mind pedig a termőföldlekötésben. Az említett vizsgálatsorozatban korszerű, nagy teljesítményű fajták és tartásrendszerek képezték a felmérések alapját.

Figyelemre méltóak azok a vizsgálatok, amelyek világosan mutatják, hogy az állatfajták illetve -típusok genetikai teljesítményének javítása csökkentőleg hat az egységnyi előállított termékre vetített környezetterhelő hatásokra egyúttal erőforrás­igény-mérséklő hatásúak is.

Az 5. és a 6. táblázatban eltérő növekedési erélyű hízósertések és különböző tejtermelő képességű tehenekre vonatkozóan szemléltetem a genetikailag determinált teljesítménykülönbségek hatását a környezetet terhelő szén-dioxid-termelésre egységnyi termékre vetítve. Az adatok mindkét állatfajnál egyértelműek és a nagyobb teljesítményű állatok fölényét mutatják.

Az OECD országokban közzétett 17 tanulmány adatait összesítette De Vries és De Boer. E tanulmányokban különböző sertés-, brojlercsirke-, húsmarha-, tej- és tojástermelő telepek, illetve rendszerek komplex összehasonlítását végezték el. Az analízisek többek között arra irányultak, hogy integrált szemléletben egységnyi állati termék, illetve fehérje előállításának mekkora az erőforrásigénye, és mekkora a különböző paraméterek szerint mért környezetterhelés. A sokoldalú multidiszciplináris vizsgálatok minden állattenyésztési ágazatban azt mutatták, hogy egységnyi termékre vetítve a legkisebb komplex erőforrásigény és a legkisebb környezetterhelés azokban a termelési rendszerekben volt mérhető, ahol nagy teljesítményű fajtákkal termeltek, intenzív tartási-takarmányozási megoldásokat alkalmaztak, országtól, kontinensektől függetlenül.

A komplex folyamatok szemléletes megvilágítására szolgálhat a következő példa is.

A tejtermelés hatékonyságának az egész termelési folyamatot figyelembe vevő összehasonlítása különösen érdekes egy nagyszabású amerikai vizsgálatsorozat eredményeinek tükrében. Az USA mezőgazdasági kormányzata (USDA) a Cornell Egyetem vezetésével egy konzorciumot bízott meg azzal, hogy mérjék fel a tejtermelésre vonatkozóan azt, hogy mekkora az erőforrásigényben és a környezetterhelésben mutatkozó különbség akkor, ha az 1944-ben alkalmazott fajták tartási és takarmánytermesztési, takarmányozási rendszerek figyelembe vételével állítanák elő a tejet, összehasonlítva azt a 2007-re jellemző komplex feltételrendszerrel (Capper és mtsai, 2009). Természetesen ilyen analízis csak olyan országban lehetséges, ahol a termelés minden egyes összetevőjére vonatkozóan pontos statisztikai adatok állnak rendelkezésre minden egyes szövetségi államra vonatkozóan. A figyelembe vett igen nagy számú tényezőből a 7. és 8. táblázatokban csak a legfontosabb adatokat mutatom be. A 7. táblázatban a termelési rendszerek jellemzőiből csupán a fajtaösszetételt, a tejtermelést egy tehénre vetítve és a takarmányozás legfontosabb elemeit ismertetem.

1944-ben az egy tehénre eső tejhozam alig haladta meg a 2000 litert (Magyarországon ez a tejhozam az 1960-as évek végén volt jellemző). 2007-ben az átlagos tejtermelés meghaladja a 9000 litert (ezt hazánkban is az ellenőrzött állomány már eléri). Természetesen nemcsak a tehenek tejtermelése, hanem a takarmánytermesztésben alkalmazott új növényfajták és fejlett termesztési módszerek, és az állattartási rendszerek is nagyon sokat fejlődtek a több mint 60 év alatt. A 8. táblázatban az 1944-ben és 2007-ben mutatkozó különbségeket érzékelhetjük, az erőforrásigényt és a környezetterhelés néhány fontosabb elemét kiemelve, és egymilliárd liter tej előállítását figyelembe véve. Az adatokból egyértelműen kitűnik, hogy egymilliárd liter tej előállításához 1944-ben összesen több mint 948 ezer szarvasmarha kellett ahhoz, hogy a 414 ezer tejtermelő tehén folyamatosan termelésbe állítható legyen. 2007-ben már csak 202 ezer elegendő ahhoz, hogy 93 ezer tejelő tehén szolgálhassa az egymilliárd liter tej előállítását. Ennek alapján már könnyen érthető, hogy azonos mennyiségű tej előállítására kevesebb, mint negyedannyi takarmány, több mint 10-szer kisebb földterület, és majd kétharmaddal kevesebb víz volt szükséges. Drámai módon csökken az előbbiekből logikusan következően a környezetterhelés, hogy csak két komponenst vegyünk figyelembe, a termelt trágya tömegét és az üvegházhatású gázok mennyiségét.

Teljesen egyértelmű tehát, hogy egységnyi mennyiségű termékre vetítve a mai komplex, nagy hatékonyságú növény- és állattenyésztési rendszer a tejtermelésben mind az erőforrások oldaláról sokkalta hatékonyabb, mint pedig a környezeti hatásait tekintve is összehasonlíthatatlanul kisebb terhelést jelent az ökoszisztémára. A Capper és munkatársai által közölt adatok alapján kiszámítottam, hogy az USA mai tejszükségletét, amely évente 80 milliárd litert meghaladó, nem is lenne lehetséges a kisebb termelőképességű régebbi fajtákkal és a sokkal extenzívebb növénytermesztési és legeltetési rendszerrel előállítani. Ha visszatérnénk az 1944-es termelési formára – amit sokan az USA-ban is ideálisnak tartanának különböző szempontokból –, akkor 143 millió hektár területet kötne le csupán a tejtermelési szektor, szemben a mai helyzettel, ahol ez összesen 13,6 millió hektárt igényel. Bármennyire is ideálisnak tűnik sokak szemében a régebbi környezetbarátnak tűnő termelési mód, a jelenlegi magas igényszintet sem az erőforrások oldaláról, sem pedig a rendkívüli környezetterhelés miatt nem lehetne vállalni, és technikailag sem megoldani (Horn, 2012). Az elvégzett és az előbbiekben közölt számításoknak van egy „kisebb” hibája, nem vették számításba az 1944-es tejtermelési rendszer nagy élőmunkaigényét és köztudomású, hogy az embernek is van – és nem is kicsi – környezeti lábnyoma, ezt tovább terhelné az 1944-es adatsort.

A 9. táblázatban állítottam össze a pecsenyecsirke-hizlalás néhány jellemző paraméterét az 1930-as, az 1960-as és a 2010-es időszakban, Magyarországra vonatkozóan. Minden esetben a naturális mutatók az adott időszak jellemző csirke genotípusaira, valamint az adott korszakra jellemző takarmányon elért teljesítményekre vonatkoznak. Arra való tekintettel, hogy mind az 1930-as, mind az 1960-as takarmányokban alapvetően – 73–75%-ban – cereáliák szerepeltek, feltüntettem a búza- és kukorica termésátlagokat is. A múltban a takarmányok egynegyedét – ma már elképzelhetetlen módon – halliszt és húsliszt alkotta. Ezeket alapvetően szója és mesterséges aminosavak váltották ki. Ezért azt az egyszerűsítést választottam, hogy a számításokban búza-, kukoricabázisra alapoztam az összes kalkulációt, mintha ez tenné ki a teljes takarmányadagot.

A pecsenyecsirke napi súlygyarapodása 800%-kal nőtt, takarmányértékesítése 59%-kal javult, miközben a takarmánynövények termésátlaga 370%-kal lett kedvezőbb 1930 és 2010 között.

A 10. táblázat szemlélteti az 1 kg pecsenyecsirke-előállítás hatékonyságának változását a vizsgált időszakban. Látványosan csökkent az ivóvízigény, a takarmánytermelés vízigénye és a takarmányterület, ami mellett figyelemre méltó mellékhatás, hogy 1930-ban több mint 7,6 kg trágya, 2010-ben 3,2 kg trágya keletkezett 1 kg pecsenyecsirke élősúly előállítása során.

A 11. táblázat mutatja a takarmánytermő területlekötés változását, a 380 ezer tonna (2015) pecsenyecsirke élősúlytermelésünket figyelembe véve. Amennyiben ezt a mennyiséget az 1930-as típusú csirkével 1930-as évekre jellemző búza- és kukoricahozamokkal előállított takarmánnyal kívánnánk megtermelni, 730 ezer hektárnál több szántóterületet kötne le ez az egyetlen ágazat. A mai típusú pecsenyecsirkével és a jelenlegi búza- és kukoricahozamainkat figyelembe véve az összes szántóterület lekötése 99.400 hektárra zsugorodott. Ez a hazai példa a termőföld- és az erőforrás-megtakarítást tekintve tendenciájában nagyon hasonló ahhoz, mint amit az előző, USA-ra vonatkozó tejtermelési példa mutatott.

A múlt adataira támaszkodva, az említett két példa a rendelkezésünkre álló tudományos-technikai eszköztárunk komplex alkalmazásában rejlő lehetőségeket mutatta be. A jelen és még inkább a jövő már az új „zöld forradalom” fejlődési szakaszában van, illetve lesz, amikor számos új – ma még nem is ismert – módszer és eszköz alkalmazására kerül majd sor a mezőgazdaságban (pl.: nanotechnológia, bioinformatika, űrtechnológia, távérzékelés, biotechnológia széles eszköztára stb.), biztosítva több területen a fenntartható élelmiszertermelés jövőbeni fejlődését.

A cikk szerzője: Dr. Horn Péter