Az utóbbi 25 évben eltérő irányú koncentrációs folyamatok zajlottak az élelmiszer-ellátási láncban. Az agrárszektorban dekoncentrációs folyamat ment végbe, ezzel szemben a feldolgozóipar kisebb, a kereskedelmi szektor gyorsabb ütemben koncentrálódott. Az ellátási lánc vertikális fázisai között a piaci koncentrációban mutatkozó eltérések befolyásolhatják az egyes fázisok közötti árak alakulását. A feldolgozóipar beszerzésének földrajzi piaca az alapanyagok szállíthatósága és szállítási költsége miatt viszonylag korlátozott, ezzel szemben az értékesítési oldalon a magasabb hozzáadott érték alacsonyabb fajlagos szállítási költségeinek köszönhetően egyre kiterjedtebb földrajzi piacra termel, ahol a versenytársak növekvő számával kell versenyezni.

Növekvő verseny az értékesítési piacokon

Az értékesítési piacokon tapasztalható növekvő verseny piaci hatásait a feldolgozók kénytelenek közvetíteni a beszállítók felé. Az értékesítési piacok árainak közvetítési szintje attól függ, hogy az adott feldolgozónak milyen földrajzi piaci beszerzési lehetősége és/vagy földrajzi értékesítési pozíciója van. Az élelmiszerpiacon különösen erős a verseny az alacsony feldolgozottságú, alacsony hozzáadott értékű termékeknél. Mivel a magyarországi mezőgazdasági termelők és feldolgozók jellemzően tömegtermékeket állítanak elő, maga a feldolgozóipar is erős versenynyomás alatt áll. A termelés, a logisztika, a kiskereskedelem fejlődésének és globalizálódásának köszönhetően még a friss élelmiszerekre is a kínálat és választék stabilitása, relatív állandósága jellemző (már nem az adott földrajzi terület éghajlati sajátosságaihoz igazodik). Az élelmiszer-beszerzési logisztikai rendszerek kiépítése adott földrajzi területen időjárási, vagy más okokból fellépő kínálati zavarok esetén a kereskedelem részére alternatív lehetőséget kínál az alkalmazkodásra (többletmennyiség beszerzésével) és a tárgyalási pozíció erősítésére (árcsökkentési nyomásgyakorlással). Ugyanakkor a kiskereskedelem jövedelmezőségét a láncok közötti élénk verseny korlátozza, aminek következtében nő a termelékenység, a versenyképesség és a társadalmi jólét.

Alacsony a hazai integrációs készség

Az élelmiszerek útját a szántóföldtől a fogyasztó asztaláig integrált rendszerek fogják át, ahol a feldolgozók és a kereskedelmi láncok követelményei, szabványai a meghatározóak. Az elmúlt évtizedekben komoly szerepet játszott az integrált vertikális termékpályák kialakulása, ezért egyre kevésbé lesz arra lehetőség, hogy a termelők különböző önkéntes szabványok teljesítése, vagyis élelmiszer-biztonsági, minőségirányítási, környezetirányítási rendszerek működtetése nélkül beszállítói legyenek az élelmiszeriparnak és -kiskereskedelemnek. Ugyanakkor egyre nagyobb vásárlói igény mutatkozik a közvetlen értékesítésre is, mert a fogyasztók előnyben részesítik a termelőtől vásárolt friss, megbízható, regionális és/vagy helyi élelmiszert. A mezőgazdasági piacok egyre nagyobb mértékű integrációjának eredményeként a mezőgazdasági termelésben a tradicionális mennyiségi megközelítés helyett a piacra termelés és a jövedelemcentrikusság lesz meghatározó. A mezőgazdasági termelést tradicionálisan meghatározó emberi munka szerepe is átalakul, mert a fizikai erő helyett mindinkább a termelést szervező és vezető tényező, azaz a munkaerő minőségi oldala kerül előtérbe, ugyanis a piaci kereslet határozza meg a termelői döntéseket.

A növekvő versenyben a gyenge verseny- és alkalmazkodási képességű termelők piacról való kiszorulásához hozzájárul(t) a vertikális szintek közötti eltérő koncentrációs fokkal magyarázható érdekérvényesítési különbség és a számukra ebből adódó jövedelemvesztés. A profitosztozkodás arányaiban fontos szerepet játszik a koncentrációt növelő integrációk (horizontálisan: termelői társulások, nagyobb üzemméret, vertikálisan: értékesítési szövetségek, saját és/vagy közös tulajdonú feldolgozók, kereskedelmi létesítmények) létrehozása. A magyar élelmiszer-gazdaságban mégis alacsony az integrációs készség, ezért a gyenge piaci alkuerő miatt a termelő a nála koncentráltabb szereplőkkel kénytelen osztozkodni a képződő profiton. A piaci kapcsolatok erősödésével párhuzamosan a termelési méretek is gyorsan növekednek, különösen az állattenyésztésben, ahol a technológiák fejlődése egyre nehezebb helyzetet teremt a kisüzemek és a családi gazdaságok számára. A tapasztalatok szerint csak szorosabb együttműködés, valamint egységes és szervezett piaci fellépésük esetén lesznek képesek a tartós fennmaradásra.

Versenyjogi szabályok

Magyarországon a versenyjogot az uniós és a harmonizált hazai versenyjogi szabályok jelentik. Az agrárszektor specialitásait ezzel szemben a közös és a nemzeti agrárpolitika jeleníti meg. Egyes jogalkotási megoldások a vállalkozások működésének jogi környezetére gyakorolnak befolyást, de nem tudják megszüntetni a vállalkozások nemzetközi versenyképességének javításával összefüggő gondokat (pl. koncentrációs aszimmetria a vertikális szintek között, kis üzemméret, gyenge termelési hatékonyság, koordináció és alkalmazkodás hiányosságai stb.). A sikeres feldolgozói és kiskereskedelmi beszállítói státuszhoz szükséges versenyképességet azonban nemcsak a termelési hatékonyság, hanem a szervezet és a menedzsment szellemi és kapcsolati tőkéje is befolyásolja. A piaci zavarok esetében az állam piacbefolyásoló, árakat is érintő ad hoc beavatkozásai nem képesek a piaci folyamatokat tartósan befolyásolni, sőt csökkentik a tartós megoldások kialakulásának esélyét is (legfeljebb az indulatok csillapítására alkalmasak). A hazai és nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a közvetlen kiskereskedelmet korlátozó, vagy beszállítókat támogató közigazgatási eszközök rövid- és középtávú eredményt ugyan hozhatnak, de hatásuk nehezen mérhető és fenntartható. Kérdés, hogy az élelmiszer-kiskereskedelem szereplői között folytatódó kíméletlen verseny esetében célszerű-e a hazai élelmiszer-gazdaság további erodálódását meggátolni, illetve a racionális piaci szelekcióval szemben harcolni?

Versenyjogi specifikumok az agrárszektorban

Az agrárszektorban a versenyjog alkalmazása specialitásokat is magában hordoz, mivel az agrárpolitika ágazati szabályozása sajátos közérdekre való hivatkozással előnyt élvez az általános versenyjogi szabályozással szemben. A Közös Agrárpolitika tehát versenykorlátozó beavatkozásokat és vállalatközi megállapodásokat legalizál, mert nincsenek érdemi akadályai a piaci szereplők közötti koncentráció, illetve vertikális koordináció kialakításának az élelmiszer-gazdaságban. A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) is ajánlja a versenyjogot nem sértő összefogásokat, nevezetesen a vertikális megállapodásokat vagy a kisméretű, kis piaci részesedéssel rendelkező vállalkozások közötti horizontális összefogásokat. Csoportmentességi rendelet formájában a mikro-, kis- és középvállalkozások szereplői közötti összefogások (javuló hatékonyságot vagy költségmegtakarítást hozó vertikális integráció és koordináció) mentesülhetnek a versenykorlátozásra vonatkozó tilalmi szabályok alól. Speciális szabályozás a kereskedelemre is vonatkozik a magyar jogban, annak figyelembe vételével, hogy a kereskedelmi vevői erő jogszerű használatának kimutatható előnyei vannak jóléti szempontból. Tehát nem a vevői erő létezése, hanem a visszaélésszerű alkalmazása tiltott. E szabályokon alapuló sérelmeket tartalmazó beadványok az elmúlt időszakban alig érkeztek az eljárási hatáskörrel rendelkező GVH-hoz közvetlenül az élelmiszer-gazdaság szereplőitől. Egyes jogalkotási megoldások nem tudják megszüntetni a vállalkozások nemzetközi versenyképességének javításával összefüggő gondokat (pl. koncentrációs aszimmetria a vertikális szintek között, kis üzemméret, gyenge termelési hatékonyság, koordináció és alkalmazkodás hiányosságai stb.). A piaci zavarok esetében az állam piacbefolyásoló, árakat is érintő ad hoc beavatkozásai nem képesek a piaci folyamatokat tartósan befolyásolni, sőt csökkentik a tartós megoldások kialakulásának esélyét is (legfeljebb az indulatok csillapítására alkalmasak). A sikeres feldolgozói és kiskereskedelmi beszállítói státuszhoz szükséges versenyképességet azonban nemcsak a termelési hatékonyság, hanem a szervezet és a menedzsment szellemi és kapcsolati tőkéje is befolyásolja.

A szilárd alapú szerződéses kapcsolatok előrelépést jelentenének a belföldi piacok előnyeinek kihasználásában

Az Európai Bizottság az elmúlt évtizedben a tagállamokkal együttműködve arra törekedett, hogy szilárd alapra helyezze a szerződéses kapcsolatokat annak érdekében, hogy a szerződő felek teljes mértékben ki tudják használni a belföldi piac előnyeit (bevezették az információcserét a szerződési gyakorlatokról, felléptek a beszállítók és kiskereskedők közötti kapcsolatot torzító gyakorlatokkal és a termékpiacokat jellemző kártékony spekulációkkal szemben stb.). A Bizottság kezdeményezte a monitoringrendszer felállítását az élelmiszerárak nyomon követhetősége érdekében (nemzeti árfigyelő rendszer segítségével). Ennek ellenére Magyarországon a zöldség-gyümölcs termelői szerveződések piaci részaránya az elmúlt években 15–18% között mozgott, vagyis a termelői összefogás nem mutatott változást. A gabona- és olajnövény ágazat termékpályán sem javult a termelők együttműködési hajlandósága az elmúlt évek során, sőt gazdasági tevékenységének súlya folyamatos csökkenést mutat, a termelői csoportok értékesítési aránya az összes termelésből a 10%-ot sem érte el. Ennél jobb a helyzet az állattenyésztésben, ugyanis a sertéshús-, baromfihús- és tejtermelésben a termelői csoportok piaci részaránya 20–30% között alakult az elmúlt időszakban, ennek ellenére a kibocsátás stagnálásáról beszélhetünk. A nyugat-európai tagországokban sokkal nagyobb piaci részarányt képviselnek a termelői összefogások. A magyar mezőgazdaságban a szövetkezés hiánya nemcsak a szocializmusban erőltetett szövetkezetpolitikai rossz emlékével magyarázható, hanem sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. A hazai mezőgazdaság helyzete kísértetiesen hasonlít az Ereky Károly 100 évvel ezelőtti munkásságából megismert időszak mezőgazdaságához, amikor a következőket írta: „Magyarországon nem fejlődhet ki szövetkezeti mozgalom, mindenekelőtt azon oknál fogva, mert egyetlen parasztgazda sem hajlandó feladni az önállóságát.” Sarkosan fogalmazva nemzeti sajátosságnak tekinthető a gazdálkodási önállóság feladásának és a bizalomnak a hiánya, ami továbbra is hátráltatja a szövetkezést.

Külföldi példa

Megoldást kínálnak még külföldi példák is, mint a már működő olasz Coldiretti projekt, amely keretében a végső cél a 20 ezer „A vidék a barátunk” árusítóhely megvalósítása, 10 000 gazdaság közvetlen értékesítése, 5 000 agroturizmus helyszín kiépítése, 2 000 termelői piac, 2 000 szövetkezet és 1 000 gazdabolt létrehozása, valamint a termelés helyszínén történő vendéglátás megvalósítása. Így az ellátási lánc lerövidítésével 4 milliárd euró többletköltség takarítható meg a termelők és a fogyasztók javára. A közvetlen értékesítés a 20 ezer értékesítési pont létrehozásával hosszabb távon elérheti az élelmiszertermékek forgalmának 20%-át is (élvezeti cikk nélkül). A helyi termelés és helyi fogyasztás megvalósításával további nemzetgazdasági haszon a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, a helyi gazdaság támogatása és a helyi termék könnyű és olcsó nyomon követhetősége.

*Ereky K. (1916): Parcellázás, mezőgazdasági nagyüzemek és élelmiszertermelés. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvény-Társulat, Budapest. 22. p.

A szerződéses szabadság polgári jogi elvéből következően igen sokféle szerződéses konstrukció jöhet létre a termelők irányába. A termelők alacsony szervezettségű szintjéből kifolyólag az érdekérvényesítő képességük is igen csekély. Alapvetően ez a körülmény teszi kiszolgáltatottá a felvásárlókkal szemben őket. A következőkben bemutatott szerződéstípusok jellemzői, hogy bizonyos garanciális elemeket tartalmaznak kötelező jelleggel a mezőgazdasági termelők védelme érdekében.

Szerződéses kapcsolatok az agrárgazdaságban

Az agrárgazdaság szereplői között felépülő együttműködési struktúrák rendkívül sokfélék és sokszínűek, azonban közös jellemzőjük, hogy szerződéses viszonyrendszereken alapulnak. Ezen szerződések alanyait a következők szerint csoportosíthatjuk: termelő, felvásárló, feldolgozó és kereskedő, valamint a szerződéses kapcsolatrendszeren kívül álló, azonban arra igen erőteljes kontroll hatást gyakorló tényezőnek tekinthetjük az államszervezet hatósági, valamint bírósági intézményrendszerét.

A termelő a mezőgazdasági termék (alaptermék) előállítója, üzemmérete széles skálán mozog (az őstermelőtől a nagyvállalatig), a termelési kockázatok nála jelentkeznek, bevételei ágazatspecifikusan időszakosak (pl. szántóföldi termelés, szabadföldi kertészet). Piaci helyzetét hátrányosan befolyásolja, hogy a piacszervezési ismeretei gyengék és az egyéni érdekérvényesítő képessége szintén nagymértékben korlátozott.

A felvásárló gyűjtő-elosztó (allokációs) funkciót tölt be: a termékláncolatban közvetítő kereskedő. Jellemzője a nagy volumenű piaci jelenlét, a széles ügyféli kapcsolatrendszer, ami erősíti az alku pozícióját. Közgazdasági szempontból fontos, hogy tevékenységének leginkább csak tőkeigénye van, sem a termelési, sem a piaci kockázatok nem relevánsak számára, hiszen ezek javarészben átháríthatóak a láncban előtte és mögötte állókra.

A feldolgozó tevékenysége hozzáadott érték előállításban nyilvánul meg. Az alapanyag felvásárlása lehet időszakos vagy folyamatos, a termék-előállítás azonban folyamatos. Ebből eredően elsősorban forgóeszköz-finanszírozási igénye merül fel. Piaci szempontból szüksége van mind a stabil beszállítói kapcsolatokra, mind pedig a stabil értékesítési csatornákra. Esetében a piaci kockázatok relevánsak (termelési kockázat csak pl. vis maior esetén), amelyek viszont részben és korlátozottan átháríthatóak.

A kereskedő az értékesítési csatorna utolsó szereplője, ő van közvetlen kapcsolatban a fogyasztóval, így „kapuőr” pozíciót tölt be. Folyamatos az áruigénye, de helyzetéből adódóan lehetősége van a beszállítóinak rotálására. A bevételek azonnal jelentkeznek nála, így tőkeerős. Az ellátási láncolaton belül – a multinacionális háttérből eredően – itt a legszélesebb a lehetősége az importnak. A piaci kockázatokat rugalmasan át tudja hárítani, a legerősebb az alkupozíciója.

Az ellátási láncban szereplő kapcsolatok közös jellemzője, hogy a polgári jog szabályozza, amelynek sajátossága a diszpozitivitás, vagyis a felek szerződéses szabadságukból eredően eltérhetnek tőle. Ugyanakkor a hatósági oldal vonatkozó normarendszerét közigazgatási jogszabályok alkotják, amelyek kógens előírások és a magánfelek közti szabályok megsértése esetére szankciót tartalmaznak.

Az agrárgazdasági kapcsolatok körében alkalmazott és polgári jogban tipizált szerződések többfélék lehetnek. Leggyakoribb esetben adásvételi szerződés jön létre, amely tisztán piaci ügylet, azaz a termék tulajdonjogának átruházása mellett minden más feltételt a felek szabadon határoznak meg.

Gyakori szerződéstípus a saját termelésű mezőgazdasági áru szolgáltatására kötött adásvételi szerződés, amely során – az adásvétel különös eseteként – a Polgári Törvénykönyv szerint, ha az eladó az adásvételi szerződésben maga termelte mezőgazdasági termény, termék, saját nevelésű vagy hizlalású állat későbbi időpontban történő szolgáltatására vállal kötelezettséget, jogosult a szerződésben kikötött mennyiségnél tíz százalékkal kevesebbet teljesíteni. Az eladó jogosult a kikötött teljesítési idő előtt is teljesíteni, feltéve, hogy a vevőt a teljesítés megkezdéséről az átvételhez szükséges felkészülési idő biztosításával előzetesen értesíti.

Integrációs ügyletekben alkalmazott szerződés a vevő közreműködésével előállított mezőgazdasági áru szolgáltatására kötött adásvételi szerződés, amely szintén az adásvétel különös esete. Ha az eladó az adásvételi szerződésben maga termelte mezőgazdasági termény, termék, saját nevelésű vagy hizlalású állat későbbi időpontban történő szolgáltatására vállal kötelezettséget, és a felek megállapodnak abban, hogy a vevő a teljesítést elősegítő szolgáltatást nyújt, továbbá ehhez kapcsolódó tájékoztatást ad az eladónak, akkor az eladó köteles ezt a szolgáltatást a tájékoztatásnak megfelelően igénybe venni. Az eladó a vevő teljesítést elősegítő szolgáltatásainak szerződés szerinti ellenértékét akkor is köteles megfizetni, és a vevő által folyósított termelési előlegnek a vételárral nem fedezett részét akkor is köteles visszafizetni, ha erre a termelés eredménye nem biztosít fedezetet.

A mezőgazdasági vállalkozási szerződés vállalkozási típusú ügylet. A vállalkozó a megrendelő tulajdonában álló állat nevelésére, vagy terménynek a megrendelő tulajdonában álló területen való megtermelésére, a megrendelő díj fizetésére köteles (bérmunka). A vállalkozó a szerződésnek az állat vagy a termény betegsége miatti lehetetlenné válásáért nem felelős, ha a megbetegedést az ellenőrzési körén kívüli elháríthatatlan ok idézte elő. Ebben az esetben a vállalkozót arányos díj illeti meg. A megrendelő által elszámolásra vagy előlegként adott szolgáltatások visszafizetését a termelő nem tagadhatja meg azon az alapon, hogy azok a termelés eredményéből nem fedezhetők.

A fizetési határidőre vonatkozó általános szabályok a Ptk-ban és a felek szerződésében jelennek meg. További követelményeket tartalmaz a mezőgazdasági termékpiacok szervezésének egyes kérdéseiről, a termelői és a szakmaközi szervezetekről szóló 2015. évi XCVII. törvény a termelő, a feldolgozó, illetve felvásárló, valamint a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek vonatkozásában a beszállítókkal szemben alkalmazott tisztességtelen forgalmazói magatartás tilalmáról szóló 2009. évi XCV. törvény a beszállító és a kereskedő viszonylatában, amely szerint a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termék ellenértékének kifizetése az áru átvételétől számított harminc napot nem haladhatja meg, ha a helyesen kiállított számla az átvételt követő tizenöt napon belül átadásra kerül. Ha a számla az átvételt követő tizenöt napon túl kerül rendelkezésre bocsátásra, a termék ellenértékét a helyesen kiállított számla kézhezvételétől számított tizenöt napon belül kell kifizetni. Késedelmi kamatként a Ptk. szerinti, de legalább a jegybanki alapkamat kétszeresének megfelelő késedelmi kamatot (és 40 € behajtási költségátalányt) kell fizetni, valamint a szerződésben inkasszó felhatalmazást kell biztosítani az ellenérték és a kamatok mértékéig.

Betakarítás előtti szerződési szabályok szerint a mezőgazdasági terményt saját nevében és saját kockázatára előállító mezőgazdasági termelővel az általa használt mezőgazdasági földterületen megtermelt mezőgazdasági termény értékesítésére annak betakarítása előtt csak saját termelésű mezőgazdasági áru szolgáltatására kötött adásvételi szerződés, valamint a vevő közreműködésével előállított mezőgazdasági áru szolgáltatására kötött adásvételi szerződés köthető. A termelő mentesül a szerződött mennyiség teljesítése alól, ha vis maior miatt nem termett meg a szerződéses mennyiség és erről a betakarítást megelőzően értesítést adott, továbbá a kárenyhítési rendszer szerinti hatósági igazolással rendelkezik. Azonban a fedezeti szállítási kötelezettsége alól csak akkor mentesül, ha a vis maior az összes földjét érintette.

Láthatjuk tehát, hogy a legkisebb védelemben az úgynevezett „szállítási szerződés” és az „adásvételi szerződés” során részesednek a termelők. Jelenleg a Minisztérium a Nemzeti Agrár Kamarával együttműködésben vizsgálja, hogy milyen további jogalkotási lépésekkel lehet a termelők védelmét fokozni.

Óriási mértékű a termelők kiszolgáltatottsága

A magyar mezőgazdaság piaci problémái közül a legnagyobb gond a termelők szervezettségének hiánya. Jól látható, hogy az élelmiszer-feldolgozás és -kereskedelem világszerte rendkívül gyors ütemben centralizálódik, ez zajlik hazánkban is. Európában e folyamatot felismerték és minden eszközzel támogatják a mezőgazdasági termelői együttműködéseket és szerveződéseket, hogy megfelelő ellenpólust tudjanak kialakítani. Magyarországon e tekintetben nagyon nagy az elmaradásunk. Ennek számos, részben történelmi, részben szemléleti, de legalább ennyire szabályozási oka van.

A teljesség igénye nélkül csak néhány problémára szeretném felhívni a figyelmet. A magyarországi jogalkotás a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején próbált garanciákat nyújtani a gazdáknak. E körbe tartozik pl.: a 30 napos fizetési határidő, a beszerzési ár alatti értékesítés tilalma, egyes mezőgazdasági termékek kötelező és hatóságilag szabályozott minősítése stb. E szabályok bizonyos védettséget jelentenének a termelőknek, ha betartásukat következetesen ellenőriznék. (Ez esetben például nem lennének 60 napot meghaladó kintlévőségek a csődbe került feldolgozóknál.) Erre a felvetésre sokszor az a válasz, hogy a termelő jogi úton érvényesítse jogait. Ha a valóságot nézzük ez a szemlélet képtelenség, sőt megkockáztatom, cinikus hozzáállást feltételez. A termelő abszolút mértékben ki van szolgáltatva a feldolgozóknak, a centralizálódott kereskedelemnek. (Pl. elég csak 1-2 napig át nem venni a termelőktől a tejet ahhoz, hogy jobb belátásra térítsék.)

A fentiekből következik, hogy komolyan, minden érintett bevonásával végig kellene gondolnunk a jelenlegi jogi szabályozási környezetet és – mint Európában sok helyen – a termelők kiszolgáltatottságát csökkentő intézkedéseket kellene hozni. A MOSZ tavaly év végén e témában részletes szakmai javaslatokat juttatott el az érintett kormányzati szerveknek.

Elgondolkodtató az is, hogy vajon Magyarországon miért nem működnek kellő hatékonysággal az EU-ban bevált, unió által támogatott termelői szerveződések. Sokan e problémát könnyedén elintézik azzal, hogy adott a lehetőség, a termelőkben azonban nincs meg a hajlandóság az összefogásra. Én úgy gondolom, hogy ez így nem igaz.

A Magyarországon kialakított TCS alapítási és támogatási szabályok mindennek nevezhetőek, csak gazdabarátnak nem. A rendszer úgy működik, hogy ha valakik összefognak termelői csoport alakítására és elkészítik az ehhez szükséges programjukat, először ezt elismerésre be kell nyújtaniuk az FM-hez, számos kötelezettséget is vállalva. Ha a minisztérium elismerte őket, akkor pályázhatnak a Miniszterelnökségnél uniós forrásra. Ezt jó esetben valamikor talán el is bírálják, de a kötelezettségvállalásuk már az FM elismerésével fennáll. Ha szerencséje van az érintetteknek és megkapják az elismerést, és a pályázaton is nyernek, pár év múlva már érdemi tevékenységet is folytathatnak.

Sokat beszél a gazdaságpolitika az integráció szükségességéről. Erre tényleg nagy szükség lenne. Mielőtt azonban ennek szabályait megalkotják, jó lenne, ha komolyan elemeznénk az integrációk uniós fejlődésének történetét és eredményeit. Ellentétben a magyarországi, vitára bocsátott koncepcióval, minden jól működő európai integráció alulról szerveződött. Először összeálltak a termelők „csak” értékesítésre, később elkezdték összehangolni termelésüket, s mára ott tartanak, hogy meghatározó tulajdoni hányaddal rendelkeznek a feldolgozókban.

Ezzel szemben a jelenleg egyeztetés alatt lévő hazai koncepció még inkább ki kívánja szolgáltatni a gazdákat a feldolgozóknak és kereskedőknek. A koncepció valódi ösztönzést az ún. országos integrációknak tervez nyújtani és azt mondja, hogy a nagy feldolgozók kapnának gessziókat arra, hogy a mezőgazdasági termelőket összefogják. A termelő pedig, ha ebben részt kívánna venni, köteles lenne legalább 3 évre (garanciák nélkül) aláírni egy olyan szerződést, hogy kizárólag az integrátornak szállít. Úgy gondolom a koncepció igazán „gazda barát”, hiszen az integrátoroknak vannak jogai, a gazdáknak pedig kötelezettségei.

A koncepció nem véletlenül alakult így. El kellene dönteni, hogy a feldolgozókat, kereskedőket, vagy a gazdálkodókat akarjuk-e helyzetbe hozni. Az unióban nem a feldolgozókat hozzák helyzetbe, azért segítik a termelők szövetkezéseit, hogy létrehozzák ezeket az integrációkat. Magyarországon azt látjuk, hogy szinte „szitok” szóvá vált a szövetkezés, pedig a világon már a XIX. században is azzal a céllal jöttek létre a szövetkezetek, hogy mérsékeljék a mezőgazdasági termelők kiszolgáltatottságát.

Nekünk is ezt az utat kellene választanunk.

A zöldség-gyümölcs ágazat a legtöbb mezőgazdasági ágazathoz képest speciális helyzetben van, mert rendkívül sokrétű a termelés, a felhasználás több irányú. Ma Magyarországon 50–60 zöldség-gyümölcs faj termesztése folyik többcélú termeléssel, amely a friss piaci, a csak feldolgozásra /konzerv, hűtő, lé, pálinka stb./ szánt árut, vagy mindkettőt magába foglalja. Tárolhatóság szempontjából nem, vagy csak nagyon rövid ideig (pár napig tárolható), illetve több hónapig tárolható termékekről beszélhetünk. Kiskereskedelmi forgalomban 50–55%, helyi piacokon 10–12%, exportra (növényfajoktól eltérően) 15–20%, nagybani piacokon (melyek utána az előbb felsorolt helyeken, vagy kisebb boltokban kötnek ki.) 20–25% kerül értékesítésre. A termelés technológiája és technikai színvonala rendkívül heterogén, főként a sok kézimunkát igénylő növényfajoknál. Rendkívül sokszereplős a termelési folyamat, kicsik a birtokméretek, ezáltal nem keletkezik együtt nagy mennyiségű árualap, emellett a postharvest tevékenység sem elég fejlett (osztályozás, csomagolás, hűtés stb.). Az értékesítésnél viszont erős a globalizáció, folyamatos, nagy mennyiségű és egységes minőségű árualapot követel a piac.

A jelenlegi szervezettség fok növényfajonként, értékesítés irányként rendkívül eltérő.

A termelés, feldolgozás szervezettsége megközelíti a 100%-ot a „csak” feldolgozásra szánt növényfajok esetében, például: csemegekukorica, zöldborsó, ipari paradicsom stb., továbbá az erősen gépesíthető, tárolható, főleg zöldség fajok esetében: hagymafélék, gyökérzöldségek, káposztafélék stb. A több célra ter­mesztett zöldség-gyümölcs esetében a szervezettség fok 50–60%, például: meggy, szilva, egyes zöldségfélék (pl.: karfiol).

A „csak” friss piacra szánt zöldség-gyümölcs fajoknál a leg­gyengébb a szervezettségi fok a termelés és értékesítés területén, sok esetben még a 20%-ot sem éri el (hajtatott zöldségfélék, görögdinnye, alma, cseresznye stb.).

A frisspiaci értékesítésnél napi (kiskereskedelem – heti) árak vannak. Erős ármeghatározó szerepe továbbra is a két legnagyobb nagybani piacnak (Budapest, Szeged) van. Kereslet-kínálat mozgatja az árakat, időnként az import jelenléte is áralakító tényező.

Míg ma a „csak” feldolgozásra termelt fajoknál szigorú szerződéses fegyelem van, addig a frisspiaci és „több hasznosítású” fajoknál inkább laza keretszerződés létezik (kiskereskedelmi láncok), egyéb értékesítésnél pedig a szóbeli ígéretek alapján kötik az üzletet.

Hátrány, hogy kevés integráció végez vertikális és horizontális integrációt, a TÉSZ-ek egy része csupán hagyományos felvásárlóként működik.

A szervezettséget a TÉSZ-eknek kellene biztosítani a zöldség-gyümölcs ágazatban, mindezt azonban csak 20%-ban sikerült megvalósítani, pedig indokolt lenne az 50% feletti arány (Hollandia, Belgium, Spanyolország 70–90%-os).

Mi lehet a megoldás az elkövetkezendő években? Egységes adózási feltételek biztosítása, áfacsökkentés 5%-ra, ellenőrzések, kiskapuk bezárása a termékpálya teljes területén, EKAER, elektronikus számlázás, „kicsiknek” sorszámozott szállítólevél. A teljes integrációt végző TÉSZ-ek további támogatása a bürokrácia csökkentése mellett. A szövetkezés, szövetkezeti forma kiemelt támogatására van szükség a termékpálya teljes területén, a vertikális integráció elősegítése nélkülözhetetlen. Mivel a kereskedelem, feldolgozó oldalon már jórészt végbement a globalizáció, ezért a termelési és beszállítói oldalon is meg kell valósítani, mert nem csak az exportpiacokat veszítjük el, hanem a belföldi piacaink egy részét is, amire már vannak is utaló jelek.

A cikk szerzője: Agro Napló