Ráadásul a koronavírus-járvány sokkolta az embereket, és ezen kívül is évtizedek óta jelentkeznek olyan kihívások, amelyek válaszokat igényelnek. Ilyen a klímaváltozás. Ennek aggasztó jeleit, a „globális felmelegedést” tapasztalja az emberiség. A „harmadik világban”, a klímaváltozás tragikus következménnyel járhat. Ez humán válsághoz vezet, amelynek jelei már napjainkban is fellelhetők a tömeges migrációban. A kihívásokra válaszokat adó, az agrártermelés hatékonyságának javítására irányuló műszaki-technikai, biokémiai és biotechnológai fejlesztésekben szüntelen a verseny. A kihívásokhoz alkalmazkodnunk kell! Időben és komplexen kell reagálnunk!

A kihívásokat és a mozgásterünket áttekintve még sok a bizonytalanság, annyi azonban teljes bizonyossággal állítható, hogy a jövőben is versenyre kényszerülünk! Szüntelenül alkalmazkodnunk kell a piaci realitásokhoz. Ehhez szükséges hatékonyságunk, versenyképességünk javítása.

A mezőgazdaság intenzifikációja talán a világ legnagyobb jelentőségű vívmánya volt az újkori történelemben. Ennek a folyamatnak nem vagyunk a végén! Ugyanakkor a termelés korszerűsödése nemcsak a hozamokra, hanem a környezeti externáliákra is pozitív hatással kell, hogy legyen. A fenntarthatóság, a környezet védelme,
a biodiverzitás megőrzése, a „zöldítés” alapkövetelmény.

Versenyképességünk akkor javítható, ha élünk az innovációkban rejlő lehetőségekkel, az új technológiák adta előnyökkel, a tudomány eredményeinek adaptálásával. Talán ez a legnagyobb kihívás, ami a magyar mezőgazdaság előtt áll az elkövetkező egy-két évtizedben.

A világ mezőgazdaságában robbanásszerűen fejlődő digitalizáció, az automatizáció és robotizáció, a precíziós gazdálkodás kulcsszerepet játszhatnak abban, hogy a gazdálkodók megfeleljenek a klímaváltozás, a fenntarthatóság és a versenyképesség kihívásainak. A kommunikációs és információs technológiák meghatározóak a mezőgazdasági termelők és a vidéki vállalkozók tájékoztatásában, az innovációkról, az időjárási viszonyokról, az inputok rendelkezésre állásáról, a pénzügyi szolgáltatásokról és a piaci árakról nyújtanak ismereteket.

Mindezek mellett a biotechnológia, a genetikai potenciál fejlesztése és kihasználása jelenti az élelmiszer-termelés legnagyobb tartalékát. A világ ezen a területen rohamléptekkel halad. A modern biotechnológia alkalmazása potenciális előnyöket, új lehetőségeket, új fajtákat/hibrideket, egyben új kihívásokat is jelent az élelmiszer-gazdaságban. A biotechnológia nem egyenlő a GMO-val, a hagyományos és a legmodernebb technológiák széles skáláját foglalja magában.

Az elmúlt néhány évtized globális tapasztalatai azt mutatják, hogy azoknak az országoknak a mezőgazdasága tudott az elmúlt évtizedekben alkalmazkodni a világgazdasági kihívásokhoz, ahol erős volt az agrárinnovációs tevékenység, magas volt a K+F arány. Az ennek való megfelelés ugyanakkor feltételezi a humán erőforrás képzettségét, a felső- és szakoktatás, a szaktanácsadás kiemelt minőségi fejlesztését. E nélkül az ágazat komplex versenyképessége és fenntarthatósága, az elkövetkező években rendelkezésre álló források minél teljesebb és hasznosabb kihasználása veszélybe kerülhet. A képzési színvonal javításának ugyanakkor az is feltétele, hogy növelni kell a gyakorlat számára is használható eredményeket nyújtó kutatási területek számát és ezek támogatásának mértékét. Nézzük az egyes startégiai területek szakértőinek véleményét a hatékonyság és versenyképesség aspektusából: 

A versenyképes üzemméret és az üzemszerkezet összefüggései

mezőgazdaságban a kisüzem versus nagyüzem problematikáját mintegy 150 éve vizsgálja a mezőgazdasági üzemtan. A rendszerváltozást megelőzően alapvetően a nagyüzemi, vegyes szerkezetű és a mezőgazdaság műszaki fejlesztésének köszönhetően, intenzív termelést előtérbe helyező termelési struktúra volt a meghatározó a magyar mezőgazdaságban. A legtöbb üzem sajátos horizontális elemeket is magában foglaló, egymással szoros kapcsolatban lévő egységekkel egy mini integrációt alkotott. A kilencvenes években ez a struktúra felbomlott, a termelőeszközök egységes működtetése megszűnt, a termőföld-tulajdonlás és -használat jelentősen elvált egymástól, az átlagos táblaméret csökkent. Mindez történt akkor, amikor a versenytárs országokban dinamikusan nőtt a birtokméret, a koncentráció. A hazai agrárgazdaság feladni kényszerült akkori versenyelőnyét.

De nézzük, hogy miben is állt az akkori versenyelőnyünk. Csak, hogy a legfontosabbakat említsük: relatíve nagy és méretgazdaságos üzemméretben termeltünk és az akkor elérhető fejlett technikai-technológiai háttér általában rendelkezésre állt. Biztos felvevőpiaccal rendelkeztünk és jól működött az integrált háztáji gazdálkodás. Keveset hangoztatott, de fontos versenyelőnyünk volt a mezőgazdasági gépek és műszaki berendezések magas kapacitáskihasználtsága. További előny volt a fajlagos logisztikai ráfordítások relatíve alacsony szintje. Mindez minimalizálta a tevékenység ökológiai lábnyomát, különös tekintettel a szén-dioxid-kibocsátásra.

Vizsgáljuk meg, hogy a korábban hazánkban is jellemző nagyobb mezőgazdasági üzemméret milyen általános előnyöket biztosíthat:

• A nagyobb mezőgazdasági üzemek a méretükből kifolyólag, a beszerzés tekintetében mennyiségi árelőnyre tudnak szert tenni.
• Az output oldalon a nagyobb volumenű értékesítés szintén piaci kiszámíthatóságot és értékesítési biztonságot jelent az árelőnyön túlmenően.
• A nagyüzemek relatíve magas kapacitáskihasználást tudnak megvalósítani és méretgazdaságos méretben tudnak üzemelni. Sokkal kisebb mértékű a túlgépesítés, általában nem szorulnak rá a mezőgazdasági szolgáltatásokra. Gyorsul a lekötött tőke forgási sebessége és a pótlása is hamarabb valósulhat meg. Ez a gyorsabb csere feltételezi, hogy egy korszerűbb gép kerül majd beszerzésre, melynek valószínűleg kisebb lesz a fajlagos energiafelhasználása, javul az általános üzembiztonság.
• A nagytáblás művelés során, a relatíve nagy munkaműveleti sebességgel és nagy műveleti szélességgel működő erőgép-munkagép kapcsolatok esetében az 1 ha területre jutó műveleti költség alacsonyabb, mint az elaprózott táblák művelése esetén.
• A nagyobb üzemek specialista tudásprofilú, elmélyült szakmai ismeretekkel rendelkező munkaerőt tudnak alkalmazni, míg a kisebb üzemekben néhány gazdálkodónak kell szinte minden szakterülethez értenie.
• Általában könnyebb (elő)finanszírozni, megkockáztatni pilot projekt jellegű új megoldásokat magukban foglaló gépeket és technológiákat, így innovációs előnyre tehetnek szert.
• Egy üzemen belül a rendszerszerűen működő minőségbiztosítás és annak részeként a nyomonkövethetőség általában magasabb színvonalú, és ugyanez igaz gyakran az állategészségügyi státuszra és az általános higéniai állapotokra is.
• A nagyobb méretű üzemek sokkal kedvezőbb kondíciókkal jutnak hozzá beruházási és forgóeszköz-finanszírozási hitelekhez.

Ez a felsorolás messze nem teljes és nem jelenti azt, hogy kisméretű mezőgazdasági üzemekre nincs szükség, de tudatában kell lenni ezekkel a versenyhátrányt előidéző tényezőkkel.

Fontos hangsúlyozni, hogy a kívánatos méretgazdaságos termelési méret és üzemszerkezet, társulva a hatékonyság javulásával csak lassan, fokozatosan valósulhat meg. A stratégiák megalkotásánál mindenképpen törekedni szükséges az erőforrások koncentrálására, a termelési méret okszerű növelésére, a kapacitáskihasználás maximalizálásának a figyelembevételével.

A jövőbeni stratégiai fejlesztések során célszerű egy-egy olyan vertikálisan szervezett termékpálya mentén gondolkodni, mely horizontálisan integrálja a kisebb gazdaságokat. Fontos, hogy mindig az elérhető csúcstechnológiát kell „csatasorba” állítani, figyelve arra is, hogy ennek a működtetéséhez megfelelően felkészült, innovatív szemléletű szakembergárdával rendelkezzünk.

Digitalizáció, automatizáció, robotizáció

A digitalizáció és a modern technológiák (ideértve többek között az automatizációt és a robotizációt is) elterjedése átalakítják a mezőgazdaságot, és új lehetőségeket kínálnak a mezőgazdasági termelők, a feldolgozók, a kereskedők, a fogyasztók és a szakpolitika számára. A digitális transzformáció egyik hozadéka a „digitális gazdálkodás”, amely a digitális eszközökkel gyűjtött adatok, valamint a döntéstámogató és automatizált beavatkozási mechanizmusok komplex rendszere.

A digitális gazdálkodás az egyik legígéretesebb megközelítés a bevételek és ráfordítások optimalizálására, a mezőgazdasági termelés mennyiségének növelésére, minőségének javítására, környezetterhelésének csökkentésére, teljesítményének nyomon követésére, láthatóvá tételére az erőforrások fenntartható használata mellett. Alkalmazása révén visszaszorítható a termőföld, a víz, az energia, a műtrágya, a növényvédő szer, a takarmány, az élőmunka fajlagos felhasználása, de növény- és állategészségügyi, valamint állatjóléti vonatkozása legalább ilyen fontos. A digitális transzformáció előnyei nem feltétlenül csak az inputköltségek csökkenésében és a hatékonyság javulásában mutatkoznak meg, hanem esetenként teljes értékláncok rezilienciájának erősítésében, túlélésének szavatolásában is. Ezért értelmet mindenekelőtt az értékláncok kontextusában, a vertikális koordinációk keretein belül nyer.

A magyar agrárstratégiát, amelyben a digitális transzformáció elősegítésének központi szerepet kell kapnia, a szakmaközi szervezetekkel együttműködésben érdemes megalkotni annak érdekében, hogy a stratégia ne egymástól független ötletekre, hanem teljes termékpályákon átívelő, rendszerszemléletű, a konkrét piaci és jogszabályi követelményeknek való megfelelést, ezáltal a piacképesség megőrzését elősegítő intézkedési javaslatokra épüljön. A szakmaközi szervezetek bevonása annál is inkább indokolt, mert a digitalizáció a transzparencia erősítésével a termékpályák szereplői közötti bizalmi viszonyok helyreállításának, formálásának, a piaci folyamatok koordinálásának, valamint a fogyasztói bizalom megnyerésének is hatékony eszköze lehet.

Kétségtelen, hogy a digitális gazdálkodás komoly kihívás elé állítja a mezőgazdasági termelőket, hiszen merőben új, mély és szerteágazó, ráadásul gyorsan frissülő technológiai, környezetgazdálkodási és gazdaságirányítási szaktudást követel meg. Ezen túlmenően a digitális transzformáció elkerülhetetlenül megváltoztatja a mezőgazdasági munkavégzés gyakorlatát, az ágazat munkaerőpiaci keresletének szerkezetét, és összességében kihat a vidéki életvitelre is. Ezekhez a hatásokhoz – különösen a képzési és szakképzési rendszereket, és a vidéki infrastruktúrát érintően – mihamarabb alkalmazkodni kell. Ez nem képezheti mérlegelés tárgyát.

A gyakorlati tapasztalat az, hogy eddig rengeteg gazdálkodó hezitált a digitális technológiába történő beruházásokon, többek között azért is, mert azok egyrészt igen költségesek, másrészt részben kiforratlanok voltak és gyorsan avultak. A digitális gazdálkodás elterjedésének további korlátja, hogy a gazdálkodók féltik saját adataikat, nem minden esetben érdekeltek a transzparencia erősítésében a közigazgatás és az értéklánc többi szereplője felé.

Állami feladat, hogy olyan szakigazgatási rendszerek épüljenek ki, amelyek szavatolni tudják a magán és az állami adatvagyon biztonságát. Számos nemzetközi példa mutatja, hogy a nem megfelelően kialakított információs rendszerek rombolják a bizalmat a termékpályák szereplői között. Ezért is kiemelt fontosságú egy olyan szervezet működése, mint az Agrárközgazdasági Intézet (AKI), amely az agrárágazat szempontjából olyan meghatározó információs rendszereket üzemeltet, mint a Tesztüzemi Információs Hálózat, a Piaci Árinformációs Rendszer és az Agrárstatisztikai Információs Rendszer. Az AKI kiterjedt adatgyűjtési, adatfeldolgozási és információszervezési munkájával, valamint szakpolitikai elemző és döntéstámogató tevékenységével segíti a magyar agrárium és vidék sikerét.

Intenzifikált termelés

Az intenzív mezőgazdasági termelési rendszerek egységnyi földterületre vetítve nagy volumenű tőkét és/vagy munkaerőt kötnek le, jóllehet, ez utóbbi jellemvonásuk manapság egyre inkább háttérbe szorul. Kialakulásuk és elterjedésük a tudomány, a technika és a piacok fejlődésének logikus velejárója és egyben válasz a népesség, valamint a fogyasztói jövedelmek növekedése nyomán jelentkező, elsősorban mennyiségi többletigényre. Létezésük egyszerre ok és okozat, amiről a jóléti országokban sokan megfeledkeznek.

Az intenzív mezőgazdasági termelési rendszerek térnyerésével a termelés, a feldolgozás és a fogyasztás térben és időben mind távolabb került egymástól. A korábban jobbára önellátó és egyben önfenntartó gazdálkodás – amely egyébként az évezredek során, ahol megjelent, szintén átalakította a természeti környezetet – hagyományos szerepe a lokális biológiai körforgásban megszakadt, az ember és a természet közötti függőségi viszony megváltozott. Ez persze nem meglepő, hiszen a tőke nem korlátlan, intenzitásának növelése értelemszerűen a specializáció irányába mutat.

Az intenzív mezőgazdasági termelési rendszerekkel szemben hangoztatott, talán legerősebb kritika, hogy azok különösen környezeti, de egyéb társadalmi költségei sem jelennek meg maradéktalanul az előállított termékek árában, ugyanakkor negatív jóléti hatásaik mindenki számára terhesek. A természeti erőforrások végességének felismerése, valamint a növekvő társadalmi nyomásra megalkotott jogszabályi szigorítások vezettek a közelmúltban az intenzív mezőgazdasági termelési rendszerek úgymond fenntarthatóvá alakításához. A fenntarthatóként aposztrofált intenzív mezőgazdasági termelési rendszereknél továbbra is a termelékenység fokozása a legfontosabb cél, de a termelési volument, illetve értéket a gazdálkodók nem csupán egységnyi felhasznált inputra, hanem egységnyi negatív jóléti hatásra vetítve igyekeznek, illetve kénytelenek növelni.

Ehhez a jövőben mind több segítséget kínálnak a digitális eszközök, amelyekkel az üzemgazdasági és a környezeti-fenntarthatósági teljesítmény egyaránt mérhető és a fogyasztók, adófizetők számára (is) nyomon követhető lesz. Éppen ezért az élelmezés-biztonság aspektusából kiemelten fontos intenzív mezőgazdasági termelési rendszerek további fejlődésében a digitalizáció alapvető szerephez jut, amit ma egy agrárstratégia megalkotóinak az elsődleges szempontok közé kell sorolniuk. Az ő feladatuk, hogy elősegítsék és a piac, valamint a társadalom igényei, továbbá a szakpolitika követelményei által kijelölt pályára tereljék az agrárdigitalizációt, nem csak közvetlenül, a beruházási, fejlesztési támogatások, hanem – ami még fontosabb – közvetetten, a gátló, hátráltató tényezők kiküszöbölése, felszámolása révén is. 

Az Európai Zöld Megállapodás nyomán már megszületett, illetve a Közös Agrárpolitika átalakításához kapcsolódóan még előkészítés alatt álló, az élelmiszer-gazdaságot érintő európai uniós stratégiákból és tervezetekből leszűrhető, hogy a mezőgazdasági termelőtevékenységgel szemben megfogalmazott elvárások közül sok ütközik egymással. Az üzleti szempontból is elfogadható egyensúly kialakítása, a „keresztmegfelelés” ezeknek az elvárásoknak megköveteli a komplex adatgyűjtő és kiértékelő megoldások alkalmazását. Az intenzív mezőgazdasági termelési rendszerek jövője ezek nélkül elképzelhetetlen.

A fentieken túlmutatóan a stratégiaalkotóknak válaszokat kell adniuk azokra a kihívásokra, amelyeket az intenzív mezőgazdasági termelési rendszerek gyors fejlődése és szegmentálódása támaszt. Valószínűsíthető, hogy hamarosan Magyarországon is szélesebb körben elterjednek az alternatív tőkeintenzív élelmiszer-termelési modellek (urbánus, biotech, talajnélküli high-tech stb.), amelyeknek kétségtelenül létjogosultsága van, hiszen a környezetre gyakorolt negatív hatásaik lényegesen kisebbek. Viszont nem kötődnek szervesen a vidékhez. Ez pedig egy hosszabb távra szóló agrárstratégia tervezésénél szükségszerűen felveti a „mezőgazdasági termelő” és egyáltalán az „agrár- és vidékpolitika” fogalmának újragondolását.

Fenntarthatóság és hatékonyság

A fenntarthatóság vizsgálata három nagy alrendszer – a társadalmi, a gazdasági és a környezeti alrendszer külön-külön történő és együttes fenntarthatóságának vizsgálatát jelenti.

E három fenntarthatósági szempont összetartozik, azonban az egyensúly megtalálása az egyes alrendszerek között oly módon, hogy mindhárom rendszer önmagában is fenntartható maradjon, nem triviális, hiszen az egyes alrendszerek belső logikája és a rövid távú optimalizáció mindhárom rendszert abba az irányba viszi, hogy túlterjeszkedjen a másik alrendszer fenntarthatósága rovására.

A gazdasági alrendszer rövid távú érdeke túlmunkát és alacsony munkabéreket (társadalmi alrendszer kizsákmányolása) valamint a környezeti javak túlhasználatát kívánná, a társadalmi alrendszer túlterjeszkedése (túl magas munkabérek) vagy a környezeti erőforrások túlzott védelme, használatának tilalma pedig a gazdasági alrendszer versenyképtelensége irányába vihet.

Az elmúlt időszakban a környezeti fenntarthatóság a gazdasági alrendszer dinamikus expanziója nyomán súlyos veszélybe került, a fosszilis energiahordozók használata, a természeti erőforrások túlhasználata és a környezetszennyezés okán olyan kihívásokkal kell szembenéznünk, mint a klímaváltozás, a biodiverzitás csökkenése és a bioszféra eltartóképességének tartós leromlása.

E kihívásokra kívánt választ adni az ENSZ a Fenntartható Fejlődési Céljaival, valamint a 2015-ös Párizsi Klímamegállapodással, amely célként tűzte ki a felmelegedés szintjének 2 °C alatt tartását. Ezen célokat az Európai Unió is magáévá tette, ennek nyomán meghirdette az Európai Zöld Megállapodást, amelynek fő célja karbonsemlegessé tenni az egész kontinenst 2050-ig, 2030-ig pedig 55%-os csökkenést elérni az 1990-es bázishoz képest. Az Európai Zöld Megállapodásra reflektált a Farm to Fork Stratégia és a Biodiverzitási Stratégia, valamint a teljes Közös Agrárpolitika is, amelyek olyan új elvárásokat fogalmaztak meg, mint a növényvédőszer- és antibiotikum-használat 50%-os csökkentése, az ökogazdálkodás területének a mezőgazdasági területek 25%-ára történő növelése, a műtrágyahasználat 20%-os csökkentése 2030-ig. Ezt egészíti ki a 'zöldfinanszírozás' szabályozása a Taxonómiarendelet által, amely rendelet abba az irányba orientálja a bankokat, befektetőket, hogy egyre inkább csak fenntartható tevékenységeket finanszírozzanak, és elkerüljék a nem fenntartható tevékenységek hitelezését, az azokba való befektetést.

Az agráriumot érintő új EU-s fenntarthatósági elvárások komolyan felvetik annak kérdését, hogy az elmúlt évtizedekben tapasztalt környezeti degradációra, a környezeti alrendszer nem fenntartható használatára adott szabályozói válasz nem ássa-e alá most egy másik alrendszer, az agrárium mint gazdasági alrendszer fenntarthatóságát, veszélyeztetve annak versenyképességét, ezáltal a társadalmi alrendszer, a vidék népességmegtartó erejét is veszélyeztetve.

A kérdés megválaszolása egyáltalán nem magától értetődő, amit jól mutat az is, hogy az EU saját kutatóintézete, a JRC még nem végezte el a tervezett EU-s intézkedések hatásvizsgálatát, az USA mezőgazdasági minisztériumanak kutatóintézete, az ERS pedig úgy találta, hogy az új EU-s szabályok hatására globálisan 1%-kal csökkenhet a termelés (EU-s szinten 12%-kal), 9%-kal nőhetnek az árak (EU-s szinten 17%-kal), és 22 millió emberrel nőhet a világ legszegényebb 76 országában a nem elégséges élelmiszer-hozzáféréssel rendelkezők száma.

A fentiekből is jól látható, egy alrendszer kiragadása és védelme egyáltalán nem garantálja a globális fenntarthatóság kiteljesedését, az alrendszerek komplex kapcsolata okán pusztán az adott alrendszer másik helyére (mondjuk az agrártermelés EU-ból a dél-amerikai esőerdők helyére történő helyezésével) vagy egy másik alrendszerbe (mondjuk a termelők csődjével érkező szociális válsággal) 'exportálja' a válságot, ami így semmiképp sem jelenthet valódi, fenntartható megoldást.

Valós, nem voluntarista, hanem a fenntarthatóságot hosszú távon szolgáló megoldást hozhat viszont a döntések azon szintre való helyezése, ahol az erőforrások valós felhasználása zajlik – a termelők szintjére. Ha a termelő tisztában van azzal, hogy jelenlegi működése milyen környezeti indikátorok romlását okozza – a saját szintjén, üzemszinten – és ezen információkhoz és indikátorokhoz kapcsolódnak a támogatási kifizetések, beruházások és finanszírozási lehetőségek, akkor lesz valós döntési helyzetben – hiszen annak tudatában dönthet növényvédő szer vagy műtrágya használatáról, hogy az milyen támogatáscsökkenést, kamatemelkedést generálhat számára. Az elv létezik, az EU várhatóan ebbe az irányba fog elmozdulni, és már a technikai lehetőség is adott a precíziós gazdálkodás és az agrárdigitalizáció előretörésével.

Mindannyiunk érdeke, hogy a fenntarthatóságnak ne csak a gazdasági, de a környezeti mutatórendszere is olyan átláthatóvá váljon, mint a könyvelési és ágazati költség-jövedelemadatok – mert csak ezáltal válhat termelői szinten is tudatossá az egyes termelési lépések hatása. Ezért kulcskérdés minden olyan beruházás támogatása, amely egyrészt biztosítja a termelőknek ezt az eszközrendszert, másrészt lehetővé teszi a célzott, precíziós technológiák implementálását, hogy ne csak hatásaiban mérni, de végrehajtani is lehessen a környezetileg fenntarthatóbb gazdálkodás elemeit.

Tudás, szakmai felkészültség

„A jövőt nem megjósolni kell, hanem arra fel kell készülni”. Ez a mintegy 2500 éves, Periklésztől, a híres ókori hadvezértől származó mondás ma is teljes mértékben aktuális. Az agrárgazdaság jövőbeni irányzataival világszerte sokan foglalkoznak, akik értő szakemberei az emberiség élelmezésének, az élelmiszer-termelés stratégiai fejlesztésének. Abból indulnak ki, hogy a jelenlegi trendeket figyelembe véve, komolyan fel kell készülnünk a jövőbeni kihívásokra az agrárgazdaságban. Ez pedig elsősorban a tudás, a szakmai felkészültség fejlesztésével oldható meg.

A legnagyobb európai agrárkutató szervezet, a francia INRA korábbi elnöke, Marion Gouillou a következő kérdést tette fel a jövőbeni kihívásokkal kapcsolatban: hogyan elégítsük ki az élelmiszer és a biomassza iránti növekvő igényt, amikor csökkenteni akarjuk az állattenyésztés és a növénytermesztés hatását a környezetre? A válaszában az innovációban látja a megoldást: olyan komplex rendszereket szükséges létrehozni, amelyek egyszerre segítik elő a produktivitás növelését, a gazdaságos termelést és a környezeti fenntarthatóságot. Ehhez szemléletében más, új kutatási és oktatási stratégia kialakítására van szükség.

Az EU Mezőgazdasági Igazgatósága szerint a szakértelem azért is felértékelődik, mivel a növekvő élelmiszerigény mellett nő a verseny a termőföldekért élelmiszer-előállítás, energiatermelés vagy természetvédelmi célra. „Kevesebből többet” előállítani, azaz kevesebb input anyag felhasználásával, kisebb földterületen több és jobb minőségű élelmiszer alapanyagot megtermelni, és ugyanakkor megvédeni az ökológiai egyensúlyt csakis innováció révén lehetséges, többek között olyan új, precíziós technológiákkal, amelyek tudásalapú agrárgazdasággal valósíthatók meg.

A  technológiai rendszerek innovációja világszerte napirenden van a gyors fejlődés következtében. Ebben a versenyben sajnos jelenleg nem Európa áll az élen. Új mezőgazdasági nagyhatalmak jöttek létre az elmúlt évtizedekben (pl. Brazília, Argentína, Kína, Ausztrália stb.) hatalmas tőkeberuházások révén korszerű technológiák bevezetésével. Ennek előzménye volt az oktatási rendszer jelentős korszerűsítése, az új ismeretek széles körű elterjesztésére. A hagyományos mezőgazdasági szakértelem mellett teret nyert az interdiszciplináris tudás, a műszaki, az informatikai, a közgazdasági, a genomikai ismeretek szerves részévé váltak az agrártudományoknak, és az agrártermelés hétköznapjainak.

Korábban a „termőföldtől az asztalig” (from field to fork) folyamat teljes láncolatát fogták át a különböző tudományterületek, de napjainkban már ezt is meghaladja az ún. körkörös gazdaságnak az agráriumban is kialakuló rendszere. Nem véletlen, hogy a gyors fejlődés következtében nemcsak a fiatal nemzedék, a közép- és felsőfokú intézmények tudásbázisa változott a jövő kihívásainak megfelelően, hanem a felnőttoktatás, a farmerek folyamatos továbbképzése is alapvető szükségszerűség lett a dinamikusan fejlődő agrártermelésben.

Fel kell gyorsítani az új ismeretek átadását, az ún. tudástranszfert a kutatástól a farmerekhez, és más gyakorlati partnerekhez. Egy jól képzett, széles szakmai látókörrel rendelkező vezető mellett egyre több speciális felkészültséggel rendelkező szakemberre van szükség egy korszerű nagyüzemben. Ez nemcsak a mérnöki tudást jelenti. Napjainkban egy modern traktor vagy vetőgép kezelőjének korszerűbb tudásra van szüksége mint húsz évvel ezelőtt egy mérnöknek.

Nekünk Magyarországon az agrárgazdaság jövőbeni fejlesztését a tudásbázis, az oktatás és továbbképzés, a szakértelem folyamatos korszerűsítésével, a világban várható trendek figyelembe vételével kell megvalósítani. A hosszú távú nemzetközi tendenciák azt jelzik, hogy a hazai és külföldi innovációs eredményekre, valamint az interdiszciplináris szaktudásra alapozott fenntartható agrárgazdaság lehet a jövő versenyképességének egyik fontos tényezője.

(A piaci stratégiákkal folytatjuk.)