Szabó Szilárd
Agroaim Hungária Kft.

A művelési zónák kialakításánál a cél, hogy olyan területegységeket hozzunk létre – a táblán belül –, amelyek azonos – közel azonos – tulajdonságokkal rendelkeznek. Ezeket a területegységeket a precíziós műveletek (táblán belüli differenciált táp­anyag-utánpótlás, differenciált tőszám, differenciált talajjavítás stb.) során azonosan kezeljük.

A rendszerváltás előtt főleg üzemi technológiákról beszéltünk, amikor az adott üzemnek volt egy kukorica, egy kalászos, egy napraforgó stb. technológiája. Ezeket a technológiákat a területek adottságaitól függetlenül minden táblán egységesen használták. Később, amikor a tulajdonos saját területeit megismerte, tapasztalatot szerzett, már minden táblát egyedileg, specifikusan kezelt. Nem ugyanazt a technológiát alkalmazta minden területére, hanem táblaspecifikusan végezte el a műveleteket. A precíziós technikák és technológiának köszönhetően ma már ‘mélyebbre' tudunk ásni tábláinkban, pontosan behatárolható a tábla magasabb, alacsonyabb, vagy átlagos potenciálú része, amely a művelési zónák kialakításának alapja.

Ebben a cikkben nem az egyes módszerek technikai és technológiai megvalósításával szeretnénk foglalkozni, inkább irányt mutatni, hogy milyen gondolatok mentén érdemes kiválasztani az alkalmazott lehatárolási módszert.

Az első lehatárolásokat a termelők saját tapasztalatuk alapján végezték el – ismerve az adott terület adottságait –, többé-kevésbé megtudták határozni, hogy a tábla adott részén ‘szebb' szokott lenni a kukorica, vagy ott mindig olyan ‘gyenge'. Jó néhány gazda már régóta alkalmaz ‘precíziós' eljárást, amikor a magasabb potenciálú táblarészre több tápanyagot szór, a gyengébb részre pedig kevesebbet – valahol itt kezdődött el a táblán belüli differenciált tápanyag-gazdálkodás.

Talajszkennerek összehasonlító mérése ugyanazon a területen (ARP-Francia, Veris, EM38-USA)

Amikor már a gépészeti megoldások is eljutottak arra  a szintre, hogy táblán belül, menet közben tudták változtatni a kijuttatandó dózisokat, tőszámot, megfogalmazódott a cél, hogy a terület adottságait valamilyen mérhető és számszerűsíthető jellemzővel kellene leírni. A leírásnak egyértelműen az a célja, hogy a táblán belüli terméspotenciál különbségeket leírja, az adatok alapján a táblán belül kijelölhető legyen az azonos (közel azonos) tulajdonságokkal rendelkező területegységek. Van olyan megközelítés is, hogy ne a terméspotenciált határozzuk meg, hanem a lehető legtöbb tulajdonságot számszerűsítsük, az adatok alapján vonjuk le a következtetéseket, állapítsuk meg a limitáló tényezőket, és ezeket figyelembe véve végezzük el a lehatárolást. Véleményem szerint bármely megközelítést is vesszük alapul, a végeredmény minden esetben a potenciál (lehetőség) meghatározása lesz az adott területegységre. Szakmai ‘műhelyeken' belül ma is nagy vitákat (beszélgetéseket...) vált ki, hogy melyek azok a paraméterek, amelyek a tábla adott pontjában meghatározzák a potenciált (terméspotenciált) és mely paramétert milyen súllyal kalkuláljuk. Minden szaktanácsadó cégnek megvan a maga elgondolása, számítási technikája, hogy ezeket a paramétereket hogyan kalkulálja. A tengerentúli kalkulációk kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a szervesanyag-tartalomnak, a talaj fizikai féleségének, lejtési viszonyoknak. Vannak modellek, amelyek akár 10–15 különböző paramétert is felhasználnak a számításhoz, ugyanakkor nagy kérdés az, hogy ezek közül a valóságban hány paramétert mérünk a területen (valós mérés), és hányat csak valamilyen áttételes módon számítunk ki? A következő nagy kérdés, hogy az egyes tényezők hogyan hatnak egymásra? Tudunk-e olyan modellt készíteni, amelyik már a tényezők egymásra gyakorolt hatását is elemzik, majd ezt rávetítve a térképre meghatározható az adott területegység potenciálja. ‘A több-jobb' elvet követve, minél több paramétert tudunk mérni, számszerűsíteni és jellemezni, annál pontosabban tudjuk meghatározni a területegység potenciálját, alaposabb és jellemzőbb művelési zónákat tudunk lehatárolni.

Veris talajszkenner

A módszereket tekintve számos eljárás áll rendelkezésre. Az első talajszkennerek, amelyeket geológiai mérésekre, régészeti feltárásokra, valamint építkezéseken használtak a talaj vezetőképességét mérik (EC). A mai készülékek alapja szintén a vezető­kép­esség mérése, ugyanakkor a mérésekből egy számított érték segítségével meghatározza a talaj fizikai féleségét (homok, agyag, vályog), így a lehatárolási egységek képzésénél a talaj fizikai féleségét veszi alapul. A továbbfejlesztett szkennerek már nem csak egy tényezőt (EC) mérnek, hanem valóságos, kontakt mérést végeznek – elektromos vezetőképesség, pH- és szervesanyag-tartalmat is képesek mérni. Természetesen a kalibráció, illetve a talajminták alapján történő visszakalibrálás minden esetben elengedhetetlen. A talajszkennerek nagy hátránya, hogy csak korlátozott számú (1–3) valódi mérést végeznek, területteljesítményük átlagban 60–120 hektár/nap. A mérések elvégzése után a referenciapontokról mintavételezést kell végezni, majd a laboreredmények alapján történik az adott pontra vonatkozó jellemzők megrajzolása. Sok esetben a szkennelés után (különösen a nem kontakt szkennerek esetében) a talaj fizikai féleségét térképre rajzolva alakítják ki a művelési zónákat, amely igen nagy hibákat rejt magában, még referenciaminták alapján történő visszakalibrálás esetében is. A művelési zónák kialakítása az alapja a következő lépésnek: a talajmintavételnek. Amennyiben csak egy tényezőt, például fizikai féleséget (EC alapján) veszünk alapul a lehatárolásban, könnyen lehet, hogy azokat a területegységeket soroljuk egy művelési zónába, ahol a mérések azonos fizikai féleséget mutattak. Számos egyéb jellemzőt – amely igen fontos limitáló tényező – nem vesszük figyelembe (lejtés, pH, szervesanyag-tartalom stb.). Valóban lehet a talajmintázás költségén megtakarítani, hiszen csak néhány talajmintát szükséges megszednünk, ugyanakkor rengeteg fontos információt veszítünk el ezzel a módszerrel.

Veris pH, EC, szervesanyag, domborzati térképek

Egyre jobban előtérbe  kerül az a módszer, amelyet a kezdetekben a tengerentúlon használtak. Jelenleg Ukrajnában, Oroszországban a precíziós folyamat alapja egy négyzethálós módszer. A területet (általában nagy táblaméretet, viszonylag homogén talajt feltételez) négyzethálós módszerrel felosztják. Fontos a négyzetháló egységeinek mérete – homogén táblán nagyobb, 8–15 hektáros egy-egy négyzet, kevésbé homogén talajviszonyok mellett 3–5 hektáros is lehet.

A négyzetháló által meghatározott területegységeket kezelik egy művelési zónaként. A zónákat egyenként talajmintázzák, majd az eredmények alapján az egymás melletti azonos (közel azonos) négyzeteket egy egységként kezelik. A kialakított művelési ‘négyzeteket' hozamtérkép (hozamtérképek) alapján lehet finomítani a későbbiekben. Ez jelentheti egy-egy négyzet áthúzását a szomszédos művelési zónához, esetleg külön kezelni azokat, vagy szétszedni kisebb egységekre. A négyzetháló mérete meghatározza a művelőgépek munkaszélességét. Hazánkban egy-két termelő használja  a módszert.

Szóba kerültek a hozamtérképek. A lehatárolás legjobb alapját adják (adnák) a hozamtérképek. Sajnos még nem áll rendelkezésre ugyanarról a területről elég hozamtérkép a rendelkezésünkre, a másik nagy probléma, hogy a vetésforgó miatt a eltérő kultúrákról származó hozamtérkép. A tavaszi és őszi kultúrákat másképp kell értékelni a művelési zónák kialakítása során. Nagy probléma, hogy ugyan van hozamtérkép, de a kalibráció elmaradt, az adatok pontatlanok. Nem beszélve a vadkáros területekről, a víznyomott területekről (száraz évben a legjobb, nedves évben a legrosszabb területek termését tekintve), amelyek értékeléséhez fontos tudni, hogy a hozamtérképen mi volt az oka az alacsony termésnek. A hozamtérképet (pontos, kalibrált hozamtérképek) nagyszerűen használhatjuk az év végén a munkák visszaellenőrzésére, illetve a lehatárolás pontosítására.

Nagyon gyakran használt módszer az NDVI (zöldtömegindex) alapján történő lehatárolás. Gyors, viszonylagosan olcsó és a növények ‘valódi' teljesítőképességét veszi alapul. Természetesen itt is több évet kell alapul venni, hogy megfelelő pontosságú térképet kapjunk, illetve ki tudjuk alakítani a művelési zónákat. Műholdfelvételek alapján az adott táblarész zöldtömegindexét vesszük alapul, akár 6–8 évre visszamenőleg is. Fontos, hogy melyik vegetációs fázist nézzük az adott évben, milyen növénykultúrát, melyik műholdról származó adatot vesszük alapul. Ezzel a módszerrel valóban a területen a növények valós teljesítőképességét lehet feltérképezni. Fontos, hogy az NDVI alapján történő lehatárolást olyan szakemberek végezzék, akik több évet tudnak kielemezni, tudják, hogy a térképeken egy-egy nem jellegzetes ‘folt' mit jelent (víznyomás, növényvédelem közbeni hiba, vadkár stb.).

Sokszor merül fel kérdésként, hogy mekkora legyen egy művelési zóna mérete? A válasz egyszerű: ‘a kisebb jobb'! Kisebb egységek esetén pontosabban fel tudjuk térképezni a területet, ki tudjuk használni a terület adta lehetőségeket. Jelenleg a költségek határozzák meg a művelési zónák méretét. Az aktuális szabályozás alapján az 5 hektáros mintavétel szükséges a nitrátos, AKG-s területeken. Mivel a talajminták elemzése akkreditált laboratóriumban történik, így ezek az eredmények felhasználhatóak és megfelelnek a követelményeknek. A legtöbb esetben 5 hektáros lehatárolásokkal dolgoznak a szaktanácsadó cégek. Hazánk medence jellege, folyók által befolyásolt részei – öntéstalajok, átlagos táblaméret – miatt  és nem utolsósorban gazdaságossági okokból (1 db bővített talajminta vizsgálati költsége kb. 4000 Ft) a 3 hektáros egységekre érdemes elkészíteni a művelési zónákat. Ez azt jelenti, hogy lesz benne 3 hektár alatti (nagy heterogenitás esetén), és lehet benne 5 hektáros rész is, amennyiben valóban homogén a területegység. Megbízható laboratóriumot válasszunk a minták elemzésére.

Érdemes a bővített laboreredményt kérni, hogy több paramétert is vizsgálni tudjunk, esetlegesen a mikroelemek utánpótlása is tervezhető legyen. Olyan eredményre van szükségünk, amely a hazai tápanyag-gazdálkodási tervezőprogramokkal kompatibilis, a szükséges paramétereket a megfelelő eljárással vizsgálja. A jelenleg terjedő gyorstesztek még nincsenek olyan állapotban, hogy azokat megbízhatóan, kalkulálhatóan használjuk.

A művelési zónák lehatárolása nem egy egyszeri feladat. A zónákat, mint állandóan változó táblaegységeket kell, hogy kezeljük. Rendszeresen meg kell nézni – pl. hozamtérkép alapján –, hogy valóban jól határoltuk-e le az egységet, kell-e, érdemes-e változtatni rajta. Költségek tekintetében az egyik legdrágább lépés a művelési zónák kialakítása, mintázása, laborálása. Mivel az elkövetkező években ez a térkép lesz az alapja a táblán belüli differenciálásnak, ezért ezen a lépésen nem érdemes spórolni, sokat nyerhetünk egy jó lehatároláson, ugyanakkor egy nem megfelelő gondossággal és szakmaisággal végzett lehatárolás könnyen értelmetlenné teheti a táblán belüli differenciált eljárásokat.

A talajért elkötelezett támogatói kör:

A TALAJEGYETEM korábbi részei:

• I. rész: TALAJFIZIKA I.
• II. rész: TALAJFIZIKA II.
• III. rész: TALAJFIZIKA III.
• IV. rész: Műtrágyák és kémiai talajtényezők hatása (savanyodás, tápelemek megkötődése, felvehetősége)
• V. rész: A talajerő-gazdálkodás tudományos és gyakorlati főbb összefüggései
• VI. rész: TALAJBIOLÓGIA I. – A talajélet felismerése, avagy mikor van szükség beavatkozásra?
• VII. rész: TALAJBIOLÓGIA II. – A talajélet napi, szezonális és évjárati ritmusa. A talaj egészsége, regenerálása. Mit tehetünk alacsony vagy rossz talajerő értékeknél?
• VIII. rész: Talajképző tényezők és folyamatok Magyarországon
• IX. rész: A Kárpát-medence talajtípusai
• X. rész: A diagnosztikus szemléletű talajosztályozás és gyakorlati jelentősége

A cikk szerzője: Szabó Szilárd