Támogatók:

Védett és védettségre érdemes gyomnövények

Nézzük példaként Dr. Hunyadi Károly átfogó meghatározását, mely ugyanakkor rugalmasan értelmezhető: „Gyomnövénynek nevezünk bármelyik fejlődési stádiumában lévő olyan növényt vagy növényi részt, amely ott fordul elő, ahol nem kívánatos”. Márpedig miért ne lehetne kívánatos pl. néhány apró termetű vetési tyúktaréj, ami a kora tavaszi időszakban virágozva színt visz egy gabonatábla monotonitásába, vagy azok a szegélyben virágzó gyomok, melyek a túlélést biztosítják a vadon élő beporzóknak a repce- és napraforgódömpingen kívüli időszakokban. Mindezeken túl pedig kívánatos, hogy a korábban a mezőgazdasági területeken élő, de mára onnan kiszorult, vagy akár a kihalás szélére sodródott fajok ne tűnjenek el végleg: ritkaságuk és napjaink növénytermesztési technológiája miatt számottevő kártételre nem képesek, viszont hozzájárulnak az élővilág gazdagságához.

Miért szorulnak ki egyes fajok a szántóföldekről?

A földművelés története során olyan fajok váltak gyomnövényekké, melyek képesek voltak alkalmazkodni az adott korban jellemző termesztéstechnológiához, és az ember akarata ellenére megjelentek, túléltek, sőt felszaporodtak a művelés alá vont területeken. A növénytermesztés technológiája, intenzitása és a gyomirtási eljárások azonban sokat változtak, ami egyes fajokat előnyösen, másokat hátrányosan érintett. A szántóföldeken visszaszoruló fajokra sem azonos mértékben hatottak ezek a változások: egyesek „csupán” az életterük egy részét veszítették el, de egyéb helyeken, pl. gyepekben továbbra is virulnak, másoknak azonban a szántóföld jelentette az elsődleges élőhelyet, így közülük sok vészesen megritkult.

Mik ezek a változások, melyek az utóbbi 50–100 évben a korábbiaknál lényegesen gyorsabb és drasztikusabb változást idéztek elő a gyomflóra összetételében?

• A gabonafélék intenzívebb termesztése, a nagyobb tápanyagbevitel sűrűbb, jól záródó, erőteljes állományok kialakulását teszi lehetővé, ami a kistermetű, lassúbb fejlődésű, ugyanakkor fényigényes fajok életfeltételeit megszünteti.
• A mélyművelés – különösen, ha az forgatásos – a talaj bolygatását kevésbé tűrő fajok eltűnéséhez vezet.
• A vetőmagtisztítási technikák fejlődése az elsősorban vetőmaggal terjedő fajok számára hátrányos.
• A vegyszeres gyomirtás következetes végrehajtása az érzékeny fajok fokozatos visszaszorulását eredményezi, és a kisebb, illetve a rövidebb ideig életképes magkészlettel rendelkezők hamar eltűnhetnek egyes területekről.

Ezek a hatások akár néhány évtized alatt is alapvető átalakulásokat okozhatnak egy terület gyomflórájában.

A továbbiakban olyan fajokkal foglalkozunk néhány gondolat erejéig, melyek az említett változások hatására a művelt területeken látványosan megfogyatkoztak, némelyikük oltalomra érdemes növényritkasággá vált. A lista természetesen nem teljes, és a fajok összeválogatása sem mentes egy kis szubjektivitástól.

„Konkolyt a búzából, vétket a világból kiirtani nem lehet”

A konkoly (Agrostemma githago) jelenléte a gabonaállományokban évszázadokon át a gazdálkodás velejárója volt, a földművelő ember nagy bosszúságára. A hagyományos búzatermesztéshez mesterien alkalmazkodott gyomok tipikus példája. Viszonylag kevés, ugyanakkor nagyméretű magvai méretükben, fajsúlyukban a búzaszemekhez hasonlóak, így a korabeli magtisztítási eljárásokkal nem lehetett hatékonyan eltávolítani sem a vetőmagnak, sem a kenyérnek, takarmánynak szánt terményből. Ez egyrészt biztosította e faj számára, hogy az ember elvesse a gabonával együtt, és a számára legmegfelelőbb kultúrnövény állománya között fejlődhessen, másrészt a takarmányba, lisztbe kerülő magok komoly problémát okoztak mérgezőségük révén. A magvakban lévő méreganyagokra az ember mellett a háziállatok széles köre érzékeny.

Érthető tehát, hogy az ember mindent megtett, hogy eltüntesse ezt a fajt a búzából: az egyre hatékonyabbá váló tisztítási eljárásoknak köszönhetően már a gabona herbicides gyomirtásának az elterjedése előtt sokat veszített a jelentőségéből, ezt követően pedig – a 80-as évek végére – ritkasággá vált a gabonavetésekben. Manapság védett növény, és egy másik arcát láthatjuk, mint elődeink: itt-ott feltűnő dekoratív virága inkább üde színfoltot jelent a gabona között, mintsem súlyos gyomproblémát. Vélhetően a mezőgazdaság 90-es években bekövetkezett átalakulásának köszönhetően a konkoly hazai állománya lassú növekedésnek indult.

Bár a klasszikus gabonagyomok közül most csak a konkollyal tudtunk néhány gondolat erejéig foglalkozni, érdemes megemlíteni, hogy pl. a kék búzavirág (Centaurea cyanus), a vetési (Adonis aestivalis) és a lángszínű hérics (A. flammea) is ugyanúgy vesztesei lettek az intenzív mezőgazdasági termelésnek és a kemizálásnak.

Hagymás növények a vetésekben

Szálanként vagy kisebb foltokban többfelé találkozhatunk a szántóföldeken hagymás növényekkel: főleg kalászos gabonában, de természetesen repcében is megjelenhetnek. Ezek többnyire kora tavasszal virító, kis termetű, néhány levelet nevelő fajok, melyek inkább szemet gyönyörködtető látványt jelentenek a gabonát járó gazda számára, mintsem nagy fejtörést okozó gyomproblémát. Időnként a szemünk elé kerülhetnek az április-május táján virágzó tyúktaréj fajok, mint a mezei (Gagea pratensis) és a vetési tyúktaréj (G. villosa); madártejek, mint pl. a kónya madártej (Ornithogalum boucheanum), az ernyős madártej (O. umbellatum) vagy a hozzá hasonló megjelenésű védett faj, a csilláros madártej (O. refractum). A gabona vagy repce versenytársainak semmiképp nem tekinthetők ezek a növények, inkább csak a kultúrnövény által szabadon hagyott teret használják ki, mielőtt záródna az állomány. Szintén nem tekinthetők veszélyes gyomoknak a kissé magasabbra nővő, tavasz végén-nyár elején virágzó hagyma fajok, mint pl. a bajuszos hagyma (Allium vineale) és a bíborfekete hagyma (A. atropurpureum). Ez utóbbiról Dr. Ujvárosi Miklós már 50 éve is így írt: „Ma már annyira megritkult a szántóföldeken, hogy kártételéről alig beszélhetünk. Az út menti gyepes területeken, parlagokon pedig inkább védjük, mint a régi vegetáció egy érdekes tagját.”

A hagymás növények életformájából adódik, hogy minél intenzívebb a talajművelés, annál kevésbé találják meg az életfeltételeiket a szántóföldeken. Különösen igaz ez azokon a táblákon, amiket rendszeresen szántanak. Szintén nem kedvez e növényeknek, ha a vetésszerkezetben nagy a tavaszi vetésű, kapásnövények aránya. Mindezek oda vezettek, hogy a múlt században, a technológiai fejlődéssel párhuzamosan fokozatosan kiszorultak a művelt területekről. Ugyanakkor egyes fajaik szép számmal előfordulhatnak ott, ahol áttértek a forgatás nélküli talajművelésre, illetve dominálnak az őszi vetésű növények.

A tarló virágai

A sűrű állományt képező gabona aratásával egyik napról a másikra hatalmas terek válnak szabaddá. A tipikus tarlógyomok számára – melyek gyakran már az érő, lombját veszítő gabona alatt kicsíráznak – ez teremt lehetőséget a virágzásra, termésképzésre. Ilyenek a valaha tömeges tarlóvirág (Stachys annua) és további mára igencsak megritkult fajok: a tátikák (Kickxia sp.), a kalinca ínfű (Ajuga chamaepitys), a vetési oroszlánszáj (Misopates orontium), a tarló kutyatej (Euphorbia falcata), a katicavirág (Nigella arvensis), a cicó (Thymelaea passerina).

Az általánossá vált korai tarlóhántás, a tarlók feketén tartása még magfogás előtt elpusztítja ezeket a növényeket. A tarlóápolás évről évre történő, következetes végrehajtásával e fajok magkészlete kimerült a talajban. Különösen gyorsan zajlott le ez a folyamat azoknál a fajoknál, melyek magvai csak néhány évig maradnak életképesek. Olyan gyorsan nővő, nagy termetű gyomok, mint pl. a parlagfű, csattanó maszlag, szerbtövisek tömegessé válása szintén hátrányosan érintette ezeket a megritkult fajokat. Túl erős versenytársakat jelentenek a számukra, ráadásul rá is kényszerítik a gazdálkodót a tarló intenzívebb művelésére.

Néhány további ritkaság

Végezetül következzék néhány faj, melyek az eddigi csoportokban nem szerepeltek, nem is nevelnek olyan tetszetős virágokat, mint sokan az eddigiek közül, de a maguk módján mégis különlegesek. A gabonarozsnok (Bromus secalinus) gyakorlatilag végigkísérte a földművelő ember történetét, és vélhetően az újkőkorban termesztésbe is fogták, mígnem a produktívabb gabonák miatt fokozatosan ki nem esett az ember kegyeiből. Szintén fűféle az őszi vetésekben itt-ott előforduló kecskebúza (Aegilops cylindrica), mely azokon a szélsőséges talajfoltokon is virít, ahol a búza vagy a repce csak sínylődik: itt van tere, hogy magot fogjon és fenntartsa állományait.

Akárcsak az előzőek, a légyfogó (Myagrum perfoliatum) is jellemzően a gabonatáblákon vagy annak szegélyében előforduló növény. Apró, sárga keresztes virágai nem különösebben vonzzák a tekintetet, becőke termése azonban jellegzetes formájú. Wagner János az 1900-as évek elején az Alföldön még közönséges gyomként említi, mára azonban alaposan megritkult.

Mit tehet a gazdálkodó?

Mint korábban szó esett róla, az említett fajok alapvetően azért szorultak vissza, mert a mai növénytermesztési gyakorlat nem kedvező a számukra. Az egyes gazdaságokban alkalmazott vetésszerkezet, művelésmód, herbicidhasználat feltételezhetően azért alakult olyanná, amilyen, mert jelenleg ez teszi hatékonnyá és gazdaságossá a termelést. Ennek a megváltoztatása számos olyan következménnyel járhatna, ami nem kívánatos, így nem lehet reális cél, hogy ezek a fajok újra, nagy területeken, tömegesen megjelenjenek a táblákon. És nem is feltétlenül kívánatos, hiszen elődeink bizonyára okkal küzdöttek ellenük évszázadokon át. A táblákat övező szegélyek, árokpartok azonban menedéket jelenthetnek a számukra, ha ott megkíméljük őket, és eljutnak magfogásig. Ezzel elkerülhető, hogy még több helyről kipusztuljanak.

A sorozat korábbi cikkei:

• I. rész: Fogalmi tisztánlátások, egynyelvűség
• II. rész: Az identifikáció szerepe a gyomirtásban
• III. rész: Gyomirtószer-rezisztencia – Versenyfutás az idővel
• IV. rész: Gyomnövények az élettereinkben
• V. rész: A gyomnövények szerepe az idővonalon (múlt és jelen)
• VI. rész: Interakciók

A cikk szerzője: Dávid István